Vajon lehet-e Emmanuel Macronból a világ egyik legfontosabb politikai vezetője? Hely most akadna, hiszen az amerikai, a brit és a német vezető éppen egyszerre válik erőtlenné. Macron első fél évében pedig igencsak belehúzott.
Emmanuel Macron francia elnök kormányzása első fél évében már minden nemzetközi vezetővel találkozott, aki számít, és legtöbbjükkel jó személyes viszonyt alakított ki. A párizsi klímacsúccsal letette a globális névjegyét is. Ráadásul, bár átmenetileg jelentős népszerűségvesztés lett a következménye, azonnal hozzá tudott nyúlni Franciaország fontos belügyeihez, az adórendszert ugyanúgy megreformálta, mint a rugalmatlan és az ország gazdaságát gúzsba kötő munkatörvénykönyvet.
Ezek miatt rengeteg támadás érte, a sajtóban és az ellenzék körében többen minősítették őt a leggazdagabbak képviselőjének, ahogy a nemzeti érdekeket mindenek elé helyező jobboldali vezetők is szívesen láttatták úgy világszerte, mint egy idejétmúlt globalista, liberális gondolati kör utolsó mohikánját. Különös módon éppen azzal a Ferenc pápával került egy platformra, aki elvileg a jobboldali politikusok természetes ikonja lehetne.
Amikor három hónap alatt 62 százalékról 40 százalékig zuhant a népszerűsége, már sokan temették, de az utolsó közvélemény-kutatások szerint már a franciák többsége (52 százaléka) alkalmas elnöknek tartja, vagyis a fájdalmas intézkedések okozta zavar után visszatornászta magát.
Ha van egymástól különböző két politikus Európában, Emmanuel Macron és a mi Orbán Viktorunk biztosan ilyen. A két ember értékválasztása szinte teljesen ellentétes. Macron az európai értékek védelmezőjeként, az unió nagy híveként lép fel. Orbán Viktor a keleti nyitás apostola, a retorikájában Brüsszelt javarészt szitokszóként használja.
Macron a lokális gazdaság szempontjából fontosnak tartja a bevándorlást, igaz, a hatékony határvédelmet és a helyi (elsősorban afrikai) problémamegoldást ő is nagyon szorgalmazza. Magyarországon a migránsnak nevezett menekültek kulturális végveszélynek és mindenfajta „szépelgő, emberi jogi handabanda” ellenére, tűzzel-vassal irtandó jelenségnek számítanak.
A magyar gazdaságpolitika mintha megkülönböztetné a francia és a német vállalkozásokkal kapcsolatos hozzáállását. Lehet, hogy ez elsősorban szektorális meghatározottság, de a francia közmű- vagy cafeteriacégek kifejezetten ellenséges hozzáállással, kiebrudalással találkozhattak az elmúlt években, míg a német autóipari, banki vagy energetikai társaságok támogató, de legalábbis tisztességes elbánást kaptak a NER-től. A magyar kormányzat és a német cégek viszonyrendszerében talán az egyetlen problematikus pont az RTL maradt.
Macron a hosszú távú környezetvédelmi gondolkodás, a klímaügy legelkötelezettebb nemzetközi támogatója, ebben a problémát tagadó Donald Trump tökéletes ellenpontja. Orbán Viktor sem túl aktív környezetvédelmi kérdésekben. Magyarországon ez inkább Áder János köztársasági elnökre marad, nem véletlen, hogy Macront is ő invitálta Magyarországra.
Bizonyos kérdésekben Emmanuel Macron élesen kritizálja Donald Trump álláspontját (környezetvédelem, klímaegyezmény, Irán nukleáris programjának megítélése és bevándorlás), de a személyes viszonyuk mégsem rossz. Macron mindig fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy az Egyesült Államok mellett Franciaország tesz a legtöbbet a globális biztonság, a terrorizmus elleni harc ügyéért, és itt elsősorban a francia repülőgépek szerepvállalására utal az ISIS amerikai bombázása során. Ráadásul Franciaország olykor közvetlenül is fellép az ISIS és az al-Kaida ellen, például Niger és Mali megszállt területein.
A fenti különbségek után talán némileg meglepő, de
Ez még akkor is igaz, ha Macron alapvetően versenyszemléletű szakértőkkel, míg Orbán Viktor inkább bizalmi alapon kiválasztott gazdaságpolitikusokkal jutott hasonló intézkedési tervekre. Ilyen elhatározások:
Magyarországon gyakran kritika tárgya, hogy az egykulcsos adózás, vagyis a progresszió hiánya miatt a gazdagok nem viselnek elég közterhet. Franciaországban viszont éppen a másik véglet, a gazdagok túladóztatása miatt volt valóban nagyon időszerű a változás. François Hollande korábbi francia elnök adózási rendszere ugyanis rendkívül kontraproduktív volt. Érdekesség, hogy Macron 2014 és 2016 között gazdasági miniszter volt Hollande kormányában.
Elsősorban a leggazdagabbak jövedelemadója volt problematikus. Bár összesített nominális mértékében nem az egymillió euró felett keresők luxusadója volt Hollande adórendszerének legfontosabb eleme, a 75 százalékos terhet jelentő adókulcs tényleg emblematikus volt.
Sokan elmenekültek ugyanis. A hírekbe inkább az olyan ismertebb esetek kerültek be, mint amikor Gerard Depardieu filmszínész Vlagyimir Putyinhoz fordult orosz állampolgárságért. Ő a kérelmező levelében anno arról is megemlékezett, hogy mennyire szereti az orosz írókat, de azért biztosak lehetünk abban, hogy az eurómilliós adóspórolás fontosabb szempont volt a kérelemben.
Nagyobb médiavisszhangot kapott az is, hogy miképpen vált hirtelen versenyképtelenné az addig erősnek gondolt Ligue 1 francia labdarúgó-bajnokság a legnagyobb sztárok számára. Nekik ugyanis az egymillió eurós effektív kereseti limit (efelett ugyanis már brutális volt az adóteher) valódi korlátot jelentett.
De az igazi probléma nem Depardieu távozása, vagy a foci színvonalesése volt, hanem a tömeges milliomos-távozás. Miközben 2015-ben az állampolgárság-biznisz még világszerte elsősorban az unión kívüli kínaiakat, brazilokat, illetve törököket érintette, 2016-ban Franciaország már világelső volt az adózás miatt emigráló milliomosok tekintetében.
Márpedig ha a leggazdagabb, sokszor a leghaladószelleműbb emberek elmennek egy országból, az biztosan nem segíti az adott ország gazdaságát.
Emmanuel Macron nagyon ügyesen foglalta el a politikai térkép közepét. Szélsőségmentes, sőt kicsit politikamentes megközelítéssel jelentkezett. Erre volt igény, mert Franciaországban a baloldal nagyon nem volt sikeres, a jobboldalt (François Fillont) korrupciós ügyek nyírták ki. Macron En Marche! (Előre!) mozgalma, majd a választási győzelem után a kormánya sok menedzserjellegű szakértőre hagyatkozott, akiket a politikai paletta bal és jobb oldaláról egyaránt verbuvált. Macron nagyon gyorsan nekilátott a régi pártok nehézkes gépezetei helyett egy nagyon pragmatikus, a versenyre, a hatékonyságra fókuszáló politikát kialakítani.
A világlátott, angolul remekül és szívesen beszélő, korábban befektetési bankárként dolgozó Macron stílusa nagyon más, mint a korábbi francia vezetőké, ezért is fiatalabb, sokkal dinamikusabb rétegek vannak mögötte. Előnyének tartják, hogy nem szereti a könnyű gólokat, a demagógiát. Franciaországban a sok biztonsági kihívás vagy a Calais környékén tapasztalható tarthatatlan állapotok miatt biztosan lenne fogadókészség a menekültellenességre. Macron ebben a kérdésben úgy hatékony, hogy a kommunikációjában nem gyűlölködő, nem ellenséges.
Védi Franciaországot a túlzott iszlamizációtól, de nem gondolja, hogy a muzulmán nők öltözködési szabályait erőszakkal kellene európaibbá tenni. A szekularizációt is fontosnak tartja, de az szerinte nem egyenlő a vallásellenességgel, a túlzott köztársaságpártisággal. A határvédelem híve, de ehhez valódi segítséget nyújtana a küldő országokban, ezért elmegy Afrikába, Nigerben, Maliban, ha kell, Líbiában egyeztet a helyi vezetőkkel.
Ami azonban nem volt akadálymentes. Az már-már legendás volt, hogy a francia gazdaságnak, illetve a közalkalmazottak észszerű foglalkoztatásának mekkora rákfenéje volt a rugalmatlanság, a minden tervezett változás elleni azonnali szakszervezeti fellépés, az állandó sztrájkok.
Macron nagyon határozottan hozzá mert nyúlni a munkatörvénykönyvéhez, odacsapott, és egy rugalmasabb, kevésbé a szakszervezetek által formált, és talán kevésbé lassító, visszafogó modellt alakított ki. A reform sokkal inkább a vállalati szintre helyezte a dialógust, a vállalatok jogait gyarapította, hogy azok szabadabban dönthessenek munkaidőről, biztonsági előírásokról – mesélte Éric Fournier, Franciaország budapesti nagykövete.
Természetesen a változtatások után a sztrájkfelszólítások most sem késlekedtek, de már a második, harmadik napra viszonylag elcsendesedtek, a reform átment.
Szintén nagyon fontos lépés volt az adóreform. A Hollande bevezette, rémes következményekkel járó adók után Macron
A csomag fő célja, hogy legyen befektetőbarátabb, innovatívabb a francia gazdasági környezet. Ezt szolgálják egyébként a hatalmas fejlesztési alapok, például egy 50 milliárd eurós a mezőgazdaság és az ipar digitális transzformációjára, illetve egy 10 milliárd eurós az ipari innovációkra.
Ezek alapvetően pozitívumok, miközben a rengeteg ígéret közül még sok minden nem teljesülhetett, így a nyugdíjasok helyzete, a politikusi jövedelem megnyírbálása, a közszféra leépítése az egyenlő európai bérek kezdeményezése több előkészítést igényel, vagy akár el is hasalhat.
A brexit miatt az Európai Bankhatóság (EBA) és az Európai Gyógyszerügynökség (EMA) is költözni kényszerül Londonból. Az illetékes miniszterek végül összesen 23 jelöltből Párizst és Amszterdamot választották. Budapest most egyik központi helyszínnek sem kandidált (nálunk ugyanis már vannak ilyen európai intézmények, így aligha lett volna esélyünk), de a régióból Varsó, Bukarest, Prága, Szófia, Pozsony és Zágráb is részt vett a versengésben. Ma már tudjuk: hiába. A francia közhangulatra jellemző, hogy az ügynökségek helyszínválasztásáról szóló szavazásokat a gazdasági közvélemény szinte olyan lelkesen követte, mint az olimpiai helyszínekről szóló döntést szokás.
Macronnak a gazdaságban sok minden a kezére is játszott, például Trump is, de a brexit is. A francia elnök kosárlabdás kifejezéssel remek érzékkel szedhette a lepattanókat. Amikor Trump hadat üzent a környezetvédelmi kutatásoknak, a klímaügynek, Macron angol nyelvű beszédben, tárt karokkal invitálta Franciaországba a leállított kutatásokat.
Ha Londonból a kilépés miatt eljönni kényszerülnek a bankárok, a pénzügyi szervezetek, illetve az uniós hatóságok, Macron alig győzte csalogatni őket. Mindebben, legalábbis a kutatások felkarolásában – hívei szerint legalábbis – nem is csak a francia érdek, de valamifajta globális felelősségvállalás is vezette. Macron maga ugyan mindig tagadja, hogy valamifajta szereptévesztéssel, magát máris összeurópai vezetőnek tartaná, de néha mégis ez jön le.
Előszeretettel játssza ki – akár Donald Trumppal szemben is – azt a kártyát, hogy Franciaország „normális” marad, hogy akad még progresszív vezető a világban, aki tartja a frontot a világszerte tapasztalható bezárkózás ideje alatt.
Protect – mondogatja gyakran, hiszi, hogy meg kell védenie Európát, az európai embereket mindentől. Legyen az akár
Ahogy a Time magazin novemberi címlapsztorijában (The next leader of Europe – Európa következő vezetője) fogalmaz, Macron olykor már nemcsak a 63 millió francia vagy az 508 millió európai uniós polgár, hanem a világ 7 milliárd polgárának a vezetőjeként viselkedik, ami már csak azért sem légből kapott, mert a sokat támadott Donald Trump visszahúzódott az Egyesült Államokba (Amerika az első), illetve a Twitter világába, Nagy-Britannia a brexittel zárkózott be kényszerűen, míg Angela Merkel a belső koalíciós problémái mellett esik ki a transzatlanti világ valóban fajsúlyos vezetői közül. Hiány van global leaderből, akkor pedig ki más is lehetne most ilyen léptékű vezető?
Borítókép: Emmanuel Macron. Fotó: Ludovic Marin / AFP.