Fű alatt már hónapokkal ezelőtt megkezdődött, ám az utóbbi hetekben magasabb fokozatba kapcsolt Donald Trump kereskedelmi háborúja: csütörtökön éppen az EU-val került összetűzésbe, de korábban véletlenül majdnem kinyírta Kína egyik legfontosabb telekomcégét is. Trump kiszámíthatatlansága teljes bizonytalanságot szül, és nem tudni, ki lesz a következő, akinek nekiront. Most az autóiparban akar nekimenni Amerika vélt és valós ellenségeinek, és a német autóipari kitettsége miatt számítások szerint ez Magyarországnak is eléggé fájni fog.
Donald Trump évek óta azt hangoztatja, hogy a kínaiak tisztességtelen eszközökkel elveszik az amerikai ipari munkahelyeket, ám megfelelően kemény ellenlépésekkel megmenthető országa ipara. Ennek keretében nemrég kemény gazdasági büntetőintézkedéseket lengetett be Kínával szemben, amelyek elsőre olyan jól sikerültek, hogy kis híján bedöntötték az egyik legnagyobb kínai telekomcéget, a ZTE-t, amelyet az amerikai hatóságok nemzetbiztonsági kockázatnak tartanak.
Ám a győzelem kapujában Trump közölte, hogy azért ezt mégsem akarja, és most éppen mindent megtesz, hogy megmentse a veszélybe került kínai munkahelyeket. Ezért pedig még saját kormányával és az amerikai törvényhozással is hajlandó szembemenni. Miközben pedig a nemzetbiztonsági kockázatot jelentő kínai cég megmentésén fáradozik, éppen arról beszél, hogy szövetséges országok, például a németek, japánok és koreaiak autóexportja nemzetbiztonsági kockázatot jelenthet Amerika számára.
A fenti epizód jól érzékelteti, hogy mekkora komédiába fordultak a világgazdasági és világkereskedelmi rendszerrel kapcsolatos viták. Ezek pedig Magyarország számára is fontosak, hiszen hazánk a gazdaság méretéhez viszonyítva a világ egyik leginkább kereskedelemfüggő gazdasága, más szóval a hazai jólét jelentős mértékben függ az itt termelő, sok tízezer embert foglalkoztató multiktól.
Azt pedig, hogy a multik hova viszik az új gyáraikat, illetve hol bővítenek vagy zárnak be meglévő üzemeket, erősen befolyásolja, hogy Trump, a kínaiak és az EU mit kavarnak a következő hónapokban-években. Olyannyira igaz ez, hogy a legpatinásabb német gazdaságkutató intézet, az Ifo számításai szerint
ha az amerikai elnök beváltja autóipari fenyegetését, akkor az egyébként a Trump-kormányt látványosan, bár különösebb eredmények nélkül körbeudvaroló Magyarország a legnagyobb gazdasági kárt elszenvedő országok között lenne, mivel rajtunk is lecsapódna a németek megszívatása.
A kilátásokat pedig rontja, hogy a hónapok óta folyó nemzetközi adok-kapok egyre bonyolultabb és kiszámíthatatlanabb, elsősorban azért, mert nem látszik, hogy lenne bármiféle stratégia az amerikai lépések mögött. A Fehér Ház belső harcai, Trump szeszélye és a kínaiak húzásai egyaránt meglepő irányokba terelik a gazdasági nézeteltéréseket.
Ahogy korábban hosszabban is írtunk róla, az amerikai keménykedés mögött Trump már évtizedekkel hatalomra kerülése előtt is hangoztatott meggyőződése áll, miszerint a világ tisztességtelenül hasznot húz Amerikán. Trump a külföldiek csalásaival, illetve az amerikai döntéshozók gyengeségével magyarázza azt a tényt, hogy az Egyesült Államok jóval több külföldi árut fogyaszt, mint amennyi amerikai árut külföldre elad, azaz kereskedelmi mérlege mínuszban van.
A deficites kereskedelmen Trump (és egyébként jó néhány közgazdász) szerint az Egyesült Államok pénzt és munkahelyeket bukik; ennek ellensúlyozása végett a vámok emelésével akarja megsarcolni a „csaló” külföldi árukat, illetve helyzetbe hozni a hazai cégeket. A külföldiek, különösen a kínaiak megszívatása Trump egyik fő kampányígérete volt, és sok elemzés szerint pont ennek köszönhetően tudta megszerezni a rozsdaövezetek elszegényedő melósainak szavazatait, akik a globalizáció és azon belül is az ipari tevékenységek Kínába költözésének legfőbb vesztesei.
Bár kormányzása első évében ennek nem sok jele volt, az utóbbi hónapokban Trump egyre vehemensebb a kérdésben, és felváltva támadja a kínaiakat, mexikóiakat, németeket, japánokat. A támadás elég sok szálon folyik, és ahogy minden rendes háború, először kisebb összecsapásokkal indult: először a mosógépekre és a napelemekre vetett ki védővámokat, aztán az acélra és alumíniumra. Az utóbbi időben kifejezetten Kínával kezdett adok-kapokba, majd az autóipart is kipécézte magának. A harc haszna még egyáltalán nem látszik, de a károk már nagyon is valósak.
A károk egyik fő oka a teljes kiszámíthatatlanság, aminek talán legjobb példája a ZTE-ügy. A homályos hátterű, az államhoz és a hadsereghez is sok szálon kötődő kínai cég az utóbbi években hatalmasra nőtt, és világszerte terjeszkedni kezdett, többek között ők csinálták annak idején a Telenor magyarországi 4G-hálózatát is. A ZTE nagy előnye a nemzetközi piacokon az alacsony ár volt, amit elsősorban azért engedhettek meg maguknak, mert évek óta töméntelenül folyik az ingyenhitel állami bankok irányából a kínai nagyvállalatok, így a ZTE felé is; a külföldi szellemi tulajdont pedig gyakran szeretik lenyúlni, és a kínai kormány ezt nemhogy nem bünteti, inkább támogatja is.
Az utóbbi hetekben azonban a ZTE termelése leállt, a vállalat sencseni üzemeiben tízezrek maradtak munka nélkül, a cég részvényeinek kereskedését felfüggesztették.
Az ok, hogy az Egyesült Államok kereskedelmi minisztériuma megtiltotta az amerikai cégeknek, hogy a ZTE-vel üzleteljenek, így a kínaiak nem tudják beszerezni az eszközeikhez kulcsfontosságú amerikai alkatrészeket, például a mobilpiac egyik legfontosabb beszállítójának számító amerikai Qualcomm processzorait. Ahogy a Google operációs rendszerét, az Androidot sem használhatják telefonjaikhoz.
Az amerikai lépés hátterében egy régebbi, már Trump beiktatása előtt megkezdődött vizsgálat áll: a minisztérium szerint a ZTE embargó alatt álló országokba, így Iránba és Észak-Koreába is szállított termékeiből, kijátszva az ellenséges államok kordában tartására hozott szankciókat. A cég végül maga is elismerte a vétséget, és márciusban elfogadta az azzal járó 1,2 milliárd dolláros büntetést is.
Ám mivel az amerikai minisztérium szerint a ZTE nem tett eleget a márciusi végzésben foglaltaknak (például jutalmat adott a szankciókat kijátszó munkatársainak), április elején hét évre eltiltották őket az amerikai termékek és technológiák felhasználásától, ezzel gyakorlatilag kinyírva a céget.
A ZTE szénája már ezelőtt sem állt jól az Egyesült Államokban: ahogy a rivális kínai Huaweit, őket is jelentősen korlátozták az amerikai piacon. Az amerikai hatóságok félelmei szerint a ZTE és a Huawei termékeit a kínaiak kémkedésre is felhasználhatják, ezért árusításuk nemzetbiztonsági veszélyt jelent. (Ugyanilyen félelmek miatt került célkeresztbe a két kínai cég a briteknél is, bár az EU egyelőre nem lépett az ügyben.)
Attól is tartanak, hogy az állami ingyenhitelekkel felpumpált kínai telekomcégek lenyomhatják a piaci(bb alapon működő, bár jellemzően elég jelentős állami és katonai megrendeléseken hízó) amerikai vállalatokat az új, ötödik generációs mobilhálózatok fejlesztésében. Nemrég a már említett Qualcomm vezére is ezzel riogatott. Ahogy Marco Rubio republikánus szenátor fogalmazott:
a kínai telekomcégek gazdasági, technológiai, geopolitikai és nemzetbiztonsági szempontból is riválisok, és így amerikai szemmel nézve fenyegetést jelentenek.
Ezért is volt különösen érdekes, hogy nem sokkal a ZTE megtörése után Trump közölte: esze ágában sincs bedönteni a 75 ezer embert alkalmazó céget, és együttműködik Hszi Csin-ping kínai elnökkel, hogy megmentsék a kínai munkahelyeket. Trump május végén már arról kezdett beszélni, hogy az amerikai cégeknek is árt, hogy nem üzletelhetnek a ZTE-vel, majd felvetette, hogy a menedzsment leváltása esetén visszavonhatják a szankciókat.
A ZTE megvágásával párhuzamosan a Trump-kormány májusban azt is belengette, hogy 150 milliárd dollárnyi kínai importra védővámot vet ki, részben arra hivatkozva, hogy Kínának túl nagy (amúgy valóban hatalmas, évi 375 milliárd dolláros) kereskedelmi többlete van Amerikával szemben, részben amiatt, mert Peking nemcsak szemet huny felette, hanem a maga módján még támogatja is, hogy a kínai céget pofátlanul nyúlják az amerikai szellemi tulajdont.
Ám egy sor tárgyalást követően végül az amerikai kormány május végén hirtelen „felfüggesztette” ezen tervét. Amikor ebből belpolitikai balhé lett, közölték, hogy júniusban 50 milliárdnyi importra csak kivetik a védővámot. A kínaiak erre arányos válaszlépést ígértek. A tárgyalások továbbra is folynak, de a Trump-kormány gyors irányváltásai miatt elemzők úgy vélik, elég rossz pozícióban vannak az amerikaiak.
Trump ezzel párhuzamosan kilátásba helyezte, hogy 25 százalékos védővámot vet ki a külföldről behozott autókra. Eközben pedig az Európai Unió is beszállt a buliba, és azzal fenyeget, hogy a maga sérelmei miatt visszatámad, mert nincs más választása. Dacára annak, hogy tavaly év végén még úgy tűnt, Európa és Amerika kéz a kézben fogják betámadni Kínát, tartva a Huawei, a ZTE és a hasonló kínai óriásvállalatok előretörésétől.
Magyarul az egész kereskedelmi háborúzásból egy átláthatatlan nemzetközi diliház lett, ahol mindenki ott próbálja szívatni a másikat, ahol éri, de közben mindenki tudja, hogy ezen a csetepatén mindenki csak bukni fog.
Az amerikai kormány tehát látszólag előbb lő, aztán kérdez, aminek számos oka van:
Vannak olyan vélemények is, hogy a látszólagos kiszámíthatatlanság valójában Trump alkudozási taktikájának része. És valóban voltak jelei, hogy Washington kemény fellépésével jelentős engedményeket csikarhat ki: Dél-Koreával nemrég újratárgyalták kereskedelmi egyezményüket, és Peking is hajlandónak mutatkozott arra, hogy többet importáljon az Egyesült Államokból, illetve nagyobb hozzáférést adjon az amerikai és más külföldi cégeknek a sok szektorban zárt, illetve erősen a hazai cégek felé lejtő kínai piachoz.
Van konkrét oka az autóipari fenyegetésnek is: spekulációk szerint Trump azért lengette be a védővámokat, hogy ezzel kicsit ráijesszen Kanadára és Mexikóra. Az elnök hatalomra jutása óta próbálja újratárgyalni az állítása szerint „munkahelygyilkos” Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (NAFTA) e két országgal, de a tárgyalások az utóbbi időben megfeneklettek. A fenyegetés azt szolgálhatja, hogy a kanadaiak és mexikóiak engedjenek az amerikai nyomásnak.
Ugyanakkor Trump minden lépése újabb járulékos károkat okoz, és ezzel tovább bonyolítja a helyzetet. Az autóipari védővámok a legjobban valóban Kanadát és Mexikót sújtanák, ám a sorban rögtön ott van a többi nagy autógyártó nemzet: Dél-Korea, Japán, Németország, valamint a német autóipar kvázi részeként Magyarország is, amely évi 210 millió eurós mínuszt szenvedhet el a vámok közvetlen hatásaként. Ezek az országok egyébként mind az Egyesült Államok katonai szövetségesei, és nem mellesleg fő potenciális partnerei is lehetnének a Kína elleni hadakozásban.
Külön érdekes Magyarország helyzete:
HAZÁNK SZÁMÁRA GAZDASÁGI SZEMPONTBÓL A LEGFŐBB ÉRDEK AZ LENNE, HOGY EGYRÉSZT AZ EU KÉPES LEGYEN EGYSÉGES FRONTOT NYITNI KÍNÁVAL SZEMBEN AZ EURÓPAI IPAR VÉDELME ÉS TÁMOGATÁSA ÉRDEKÉBEN; MÁSRÉSZT AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK KÖVETKEZETLEN CSAPKODÁS HELYETT AZ EU-VAL KARÖLTVE PRÓBÁLJON REÁLIS MEGOLDÁST TALÁLNI A VALÓS ÉS KEZELHETŐ GAZDASÁGI-KERESKEDELMI PROBLÉMÁKRA.
Ehhez képest a magyar kormány pont hogy megpróbálja aláásni az EU-s egységet Kínával szemben, és már-már Peking trójai lovaként funkcionál Brüsszelben. Miközben a Trump-kormánynak is lépten-nyomon próbál kritikátlanul behódolni, bár Washingtonban látszólag nem lágyultak meg ettől a szívek.
Azt illetően közgazdászok szerint is bőven van igazság Trump elképzeléseiben, hogy a kínai gazdaságpolitika igenis hozzájárul a kereskedelmi mérlegek megborulásához, és hosszabb távon kihívást jelent a Nyugat számára. A kínai kormánynak deklarált célja, és Made in China 2025 néven külön programja is van rá, hogy vállalatai a közeljövőben a nyugati cégek riválisai legyenek a technológiailag fejlettebb szektorokban is. Egyes elemzések szerint emiatt a nyugati (és magyar) ipari vállalatok nagy része a mostaninál jóval erősebb kínai versenynek lesz kitéve a következő években, sokukat pedig ki fogja nyírni a kínai konkurencia.
Ahogy az is tagadhatatlan, hogy a globalizáció hiába emelt ki több százmillió kínait és ázsiait az éhezésből, valóban elszegényítette a nyugati munkásosztály egy jelentős részét.
A problémák tehát valósak, a gond csak az, hogy Trump a gondokat erőből akarja megoldani: Washington a nemzetközi kereskedelmi rendszer megreformálása helyett a nemzetközi játékszabályok brutális felrúgását és az egyoldalú nyomásgyakorlást választotta.
A helyzet iróniája, hogy Washington lépései pont az annak idején amerikai bábáskodás mellett létrejött, a balos bírálói szerint az amerikai nagyvállalati érdekeket és a fejlődő világ gazdasági gyarmatosítását szolgáló Kereskedelmi Világszervezet szabályrendszerét zilálják szét. Ezek szerint egy ország nem vethet ki csak úgy kényére-kedvére védővámokat, ilyet csak megalapozott gazdasági vagy társadalmi okokból lehet. A Trump-kormány viszont rutinszerűen minden esetben nemzetbiztonsági okokra hivatkozva akar kibúvót kapni a nemzetközi szabályok alól, ami egyrészt elég véleményes, másrészt a ZTE-ügy fényében még különösen álszent is. (Erről a vetületről a Nobel-díjas kereskedelmi közgazdászból lett balos politikai kommentátor, Paul Krugman a minap hosszabban is írt.)
Nemrég még arról volt szó, hogy Trump meglepő módon sikeres lehet a kereskedelmi háborúzásával; ma már a szakértők döntő többsége úgy véli, hogy egyelőre a kínaiak nyerik ezt a menetet.
A hercehurca pedig az amerikai gazdaságnak is árt: a bizonytalan helyzetben az amerikai cégek nem tudnak tervezni és óvakodnak a beruházásoktól, miközben a befektetőket is elriasztja, hogy a világ egyik legnagyobb hatalmú gazdasági döntéshozója az egyik percről a másikra akar büntetni vagy jutalmazni egész szektorokat.
A folyamatos háborús retorika eddig sokkal nagyobb károkat okozott a tőzsdéken, mint amennyi pluszbevételt hozott az amerikai acél- vagy mosógépgyártóknak. Végső soron pedig nincs is sok esély rá, hogy a végén Amerika sokkal többen nyer, mint veszít. Ennek az oka, hogy a 21. században már nem nagyon lehet 20. századi eszközökkel védeni a piacot:
Az ilyen technikai apróságok viszont láthatóan nem nagyon számítanak az amerikai kormány felsőbb köreiben. A New York Times szerint most éppen a keményvonalasok hangja erősebb a Fehér Házban, de a meccs még messze nem futott le.
Csütörtökön Trump élesítette az acél- és alumíniumvámokat a fél világgal szemben, mire az EU közölte, hogy válaszlépéseket fog életbe léptetni. Az amerikai kereskedelmi miniszter közben Kínában tárgyal, a washingtoni kongresszus pedig éppen azt próbálja megakadályozni, hogy Trump megmentse a ZTE-t.
Tehát mindenki harcol mindenkivel: a Fehér Ház saját magával, a Fehér Ház a kongresszussal, a kongresszus Kínával, a Fehér Ház Kínával, A Fehér Ház Európával, a maga módján a háttérben Európa is Kínával, hogy csak a legfőbb szereplőket említsük.
A jelenlegi, fejetlen helyzetben azonban elég valószínűtlen, hogy valós megoldások születnek Kínával szemben: a szellemi tulajdonjogok védelme nincs terítéken, és Peking hallani sem akar arról a korábbi amerikai követelésről, hogy fejezze be nagyvállalatai állami pénzelését. Szakértők szerint eleve elég valószínűtlen, hogy a kínaiak hirtelen csak úgy feladják azokat a gazdaságpolitikai intézkedéseiket, amelyek amúgy a teljes fejlődési stratégiájuk gerincét adják. A ZTE bedöntése ugyan megmutatta, hogy ha nagyon akar, Trump tényleg be tud vinni mély ütéseket Kínának; egyúttal viszont azt is, hogy olyan nagyon nem akarja ám. Illetve ki tudja, mit akar, talán ő sem.
Addig viszont a nemzetközi gazdasági rendszer tovább recseg-ropog a háborús retorika súlya alatt, és ha ez így megy tovább, annak a német számítások szerint egész biztosan lesz hatása a győri Audi-gyárban és a kecskeméti Mercedes-üzemben is, ezáltal pedig egész Magyarország meg fogja érezni.
(Borítókép: Trump acél- és alumíniumipari munkásokkal körbevéve írja alá a vámról szóló memorandumot 2018 március 8-án. – fotó: Chip Somodevilla / Getty Images)