Miközben Kelet-Közép-Európában nagyjából minden ország azt hirdeti, hogy hatalmas keleti nyitást folytat, Kína számára látszólag teljesen másodlagos a régió, ehelyett sokkal jobban figyelnek a németek véleményére. Miután pedig Berlint az utóbbi időben egyre jobban aggasztja Peking térségbeli nyomulása, Kína kvázi békejobbot, azaz pénzt és a helyi kínai kapcsolatépítésbe való beleszólást ígért a németeknek. Ami annak is jele, hogy a Kína felé gazsuláló magyar külpolitika tévedésben van.
Kína kész visszafogni közép- és kelet-európai terjeszkedéséből, vagy legalábbis hajlandó bevenni a buliba a németeket is. Legalábbis erre utalnak Vang Ji kínai külügyminiszter múlt hét végén Berlinben tett kijelentései, amelyek szerint Peking nem akarja megosztani az Európai Uniót, illetve Németországgal és más nyugat-európai országokat is kész meghívni a kontinens keleti felével folytatott, javarészt üzleti jellegű megbeszéléseire. Magyarul Kína nem akar a látványosan a németek sarkára lépni a térségben.
Ez részben elismerése annak a gazdasági adatokból már eddig is elég egyértelműen visszatükröződő ténynek, hogy Peking számára sokkal fontosabbak nyugati, mint keleti gazdasági érdekei. Részben pedig arról is szól, hogy Kína hasznot akar húzni Donald Trump világgazdasági kérdésekben mutatott kiszámíthatatlanságából, és az amerikai elnök megosztó lépéseinek farvizén maga mellé akarja állítani a hagyományosan inkább amerikai szövetséges, és számos kérdésben Kínával szemben ellenérdekelt Európai Uniót.
Ebből a szempontból a mostani pekingi retorika érdekes színezetet ad a magyar külpolitikai-külgazdasági elképzeléseknek is. Az utóbbi időben a magyar kormány több kérdésben is nyíltan kiállt Peking politikai érdekei mellett Brüsszelben, a legutóbb például pont a Kínával szembeni közös uniós álláspontot gáncsolta el a hazai diplomácia.
Ha Peking valóban hajlandó kompromisszumokat kötni a németekkel (és franciákkal) kelet-európai érdekszférájáról, valamint az uniós egység megzavarására tett vélt vagy valós kísérleteit illetően, az egyben azt is jelenti, hogy miközben a magyar külpolitika ezerrel nyomja a kínai nyitást, az igazi alkudozás bőven Magyarország feje fölött zajlik arról, hogy valójában mi is lehet és legyen nálunk keleti nyitás terén. Amiből az is következik, hogy akár még Peking számára is sok lehet, ha túl látványosan próbálunk gazsulálni nekik.
Peking tizenhat közép-kelet-európai országgal folytat hivatalos párbeszédet, a résztvevők száma nyomán 16+1-nek nevezett folyamat legutóbbi csúcstalálkozója tavaly pont Budapesten volt. A magyar és a többi térségbeli kormány az ilyen eseményeken egymást taposva próbál pénzt szerezni a kínaiaktól, bár egyelőre mérsékelt sikerrel. Ennek okairól korábban részletesen is foglalkoztunk, a lényeg nagyjából az, hogy
Részben a fentiek miatt, részben saját önös érdekei miatt Nyugat-Európának nem nagyon tetszik a közeledés: ahogy korábban is írtunk róla, a nyugati gazdasági sajtó szerint Brüsszelben, Berlinben és Párizsban az uniós szabályok aláásására tett kísérletnek értékelik a közeledést, aggodalommal figyelik a különböző kínai infrastruktúrafejlesztési terveket, és attól tartanak, hogy Kína megpróbálja megosztani Európát, amiben egyes kommentárok szerint Orbán a kommunisták táskahordozója.
A nyugati félelmek egyik oldala, hogy Kína egyszerűen máshogy üzletel, mint ahogy mondjuk az EU azt elvárná, ezért növekvő üzleti jelenlétével önkénytelenül is aláás egy sor uniós átláthatósági és piaci szabályt, ahogy például a Budapest-Belgrád vasútvonal esetében is vannak ennek jelei.
Másfelől egyes vélemények szerint a szabályok gyengítése nem csak üzleti, és nem önkénytelen, hanem nagyon is való politikai stratégia:
Peking a gazdasági csalival megpróbálja politikailag is közelebb hozni magához Közép-Kelet-Európát, és megakadályozni azt, hogy az unió egységes álláspontot tudjon képviselni Pekinggel szemben.
Olyan értékelések is vannak, amelyek szerint Kína az Egy övezet, egy út (korábban Új Selyemút) nevű projektjével végső soron nyílt geopolitikai-gazdasági kihívást intézett a német érdekszférával szemben, kijátszva az egyéb uniós törésvonalakat.
Ezek pedig nem csak másodrendű akadémikusok ötletei: nemrég Heiko Maas német külügyminiszter is arról beszélt a berlini parlamentben, hogy Peking megpróbálja megosztani az EU-t. Januárban pedig kínai útján Emmanuel Macron francia elnök is beszólt emiatt.
A dolog másik oldala, hogy a félelmek szerint a kínaiak hosszabb távon elkezdhetik kiszorítani a nyugati cégeket a térségből. Nyugaton, különösen Németországban az utóbbi időben egyre több kérdőjel merül fel azzal kapcsolatban, hogy a kínaiak nyomulása mekkora gazdasági veszélyekkel jár, egyes német elemzések szerint például már ideje pánikolni a jövőbeli kínai konkurencia miatt.
Szintén problémás kérdés, hogy mennyire kölcsönös az adjonisten. A közelmúltban német cégek például befektetéseik kivonásával fenyegettek, miután a Kínai Kommunista Párt elkezdte arra kötelezni őket, hogy alapítsanak céges pártbizottságokat, és engedjék ezeket beleszólni a menedzsmentdöntésekbe.
Másfelől a nyugatiak számára az is szempont, hogy annak minden veszélyével együtt a kínai gazdasági közeledés gyümölcseit azért szeretnék ám learatni, szóval a kereskedelmi és befektetési kapcsolatok terelgetését inkább a saját kezükben tartanák.
Ebben egyébként a kínaiak részéről is van fogadókészség, pont ezt jelzi Vang Ji berlini üzenete. A kínai külügyminiszter német kollégájával való találkozója után arról beszélt, hogy semmiképpen sem akarják megosztani az EU-t, sőt: szívesen látják Németországot a 16+1 újabb plusz egy résztvevőjeként. Egyúttal pedig remélik, hogy “Németország és Kína egyesíteni tudja egymást kiegészítő gazdasági erősségeit” a “konkrét közös projektekben”,
magyarul ha a németeknek nem tetszik a mostani helyzet, szálljanak be a kínai hitelekből finanszírozott beruházásokba, és mindenki jól jár.
A South China Morning Post német forrásai pedig arról beszéltek, hogy hiába szkeptikusak a kínai elképzelések kapcsán, a német részvétel mindenképpen növelné a beruházások átláthatóságát és szabálykövetését, nem is beszélve a németek zsebéről.
A kínai engedmények már hónapok óta asztalon vannak: a Reuters márciusban írt arról először, hogy Peking a háttérben jelezte: kész visszavenni a 16+1-ből. Ennek pedig a nyugati félelmek mellett részben az is az oka, hogy a kínaiak számításai eddig csak elég mérsékelten jöttek be a térségben, miközben az itteni kormányok sem teljesen elégedettek a folyamat eredményeivel.
Ez utóbbi okból egyébként túlzottak is a nyugati félelmek, miután Peking számára például Magyarország nem valami érdekes üzletileg: az egész ország egy közepesebb kínai város gazdasági erejével bír. De egész Kelet-Európa másodrendű: az igazi célpont Nyugat-Európa, ahol a nagy, gazdag piacok és a technológia van. Ezt nagyon jól elárulják Kína befektetési tendenciái: hiába a nagy keleti barátkozás, a kínai pénz döntő része nyugatra vándorol.
Ebből pedig az következik, hogy Magyarország (és az összes többi keleti EU-tagállam) nagy keleti nyitása valójában teljesen másodrendű azt illetően, hogy valójában hogyan alakulnak Európa és Kína üzleti és politikai kapcsolatai. Emiatt a különutas magyar külpolitika is átgondolatlannak tűnik. Jelenleg látszólag azzal próbálunk jó pontokat szerezni Pekingnél, hogy az EU-ban a németek által nyomott közös fellépést fúrjuk. Ám eközben Peking Berlinnel tárgyal arról, hogy meddig nyújtózkodhat mifelénk.
Ebben a helyzetben pedig nem kifejezetten tűnik jó ötletnek erősen elköteleződni az egyik irányba. Főleg, hogy miközben Kína vélt vagy valós trójai falovaként a magyar diplomácia e téren is politikai tőkét éget, valójában ezért cserébe nagyon csekély gazdasági haszont tud felmutatni.
(Borítókép: Angela Merkel és Hszi Csin-ping - fotó: Michele Tantussi / Getty Images Hungary)
Ne maradjon le semmiről!
Csatlakozzon az Index Facebook-oldalához, és értesüljön a legfrissebb hírekről.