Donald Trump gazdaságilag teljesen értelmetlen kereskedelmi háborút indított Kína (és kisebb részt a világ) ellen, ám hiába nincs egyértelmű stratégiája, és hiába nyújtja egy kiszámíthatatlan dúvad benyomását, mégis nyersére áll. A jelek szerint ugyanis az amerikai gazdaság olyan jól áll, hogy jobban képes elviselni az elnök kilengéseit, mint a kínai. A dolog mögött pedig eleve nem feltétlenül gazdasági célokat kell keresni: legalább annyira szól a történet a nemzetközi hatalomról, mint a kereskedelemről.
Donald Trump amerikai elnök az év elején elkezdte, tavasszal feljebb tekerte, nyárra pedig új fokozatba kapcsolta a már a kampányban beígért kereskedelmi háborúját: védővámokat vetett ki az európai import egy kevésbé jelentős, illetve kínai import egy jelentősebb részére. Majd további brutális lépéseket helyezett kilátásba, többek között az európai autók és a teljes kínai kereskedelem 10-20-25 százalékos védővámokkal sújtását.
Abban a világ legtöbb közgazdásza egyetért, hogy Trump a jelenlegi stratégiájával mindenkinek, még az Egyesült Államoknak is árt. Ugyanakkor ez a harc nem elsősorban a gazdasági racionalitásról, pontosabban fogalmazva nem az abszolút, hanem a relatív nyereségről szól:
nem az számít, hogy ki veszít, hanem hogy ki veszít nagyobbat. Márpedig egyes jelek szerint egyelőre Kína bukja a nagyobbat, és rövid távon az Egyesült Államok fog (relatíve) jobban kikerülni a dologból.
Ennek a fő oka, hogy Kína erősebben függ a nemzetközi kereskedelemtől, mint az Egyesült Államok, ezért több a vesztenivalója. Látszólag így látják a piacok is: hiába mondják a közgazdászok, hogy veszélyes a háborúskodás, az amerikai részvényindexeket ez láthatóan nem zavarja, és a reálgazdaság dinamikája is rendben van.
Miközben Kínában vaskos mínuszban vannak a piacok, és a reálgazdasági adatok is romlanak. Tehát ha lehet hinni a pénz útjának, akkor akármennyire is keresetlenek módszerei, Trump és Amerika egyelőre mégis nyerésben van.
A kérdés csak az, hogy meddig tart ki a lendület, ugyanis annak is számos jele van, hogy közép- és hosszú távon változhatnak az erőviszonyok: Kína politikailag nem engedheti meg magának, hogy visszakozzon, gazdaságilag pedig (ha nem dönti be) segítheti stratégiáját a háború. Ahogy az is lehet, hogy végül pürrhoszi győzelem lesz Trumpé, miután menet közben látszólag szétveri azt a nemzetközi intézményi és szövetségi rendszert, amely eddig az amerikai erő egyik legfontosabb forrása volt.
Ha esetleg lemaradt volna a világ legfontosabb gazdasági eseményfolyamáról, akkor röviden annyit érdemes tudni a jelenlegi helyzetről, hogy Donald Trump szerint Kína tisztességtelen eszközökkel “ellopja” az amerikai ipari munkahelyeket, és emiatt leépül az amerikai ipar. A dolog legfőbb tünete, hogy az Egyesült Államok rendkívül magas, évi 375 milliárd dolláros kereskedelmi deficitet szenved el Kínával szemben, azaz a kínaiak ennyivel többet keresnek a két ország közti kereskedelmen, mint az amerikaiak.
Ezért az elnök védővámokkal akarja leszorítani a deficitet, és ezáltal megvédeni a munkahelyeket: először az év elején a mosógépekre, aztán tavasszal az acélra és alumíniumra, júniusban 800 további, évente 34 milliárdos értékben Amerikába importált kínai árura vetett ki 20 százalékos védővámot, majd július közepén azt is közölte, hogy ha Peking nem lengeti meg a fehér zászlót, akkor két hónapon belül további 200 milliárd értékű kínai importot tervez 10 százalékos vámmal sújtani. Kína eddig 34 milliárdnyi amerikai importra vetett ki hasonló vámokat ellenintézkedésként.
Közgazdászok azóta elég sokat beszéltek arról, hogy Trump valójában hülyeséget csinál, és Amerikának árt a legtöbbet azzal, amit csinál. Azonban a befektetők látszólag nem így gondolják: ahogy a fenti grafikonon látszik, az amerikai tőzsdeindexek a gazdasági háború ellenére töretlenül emelkednek, a kínaiak viszont június, azaz az amerikai védővámok bejelentése óta szabadesésben vannak.
Persze ennek egy lehetséges magyarázata, hogy a tőzsdézők hülyék (erről később), azonban egy jóval egyszerűbb ok, hogy Trump a maga egyszerű módján, de rátapintott a lényegre, amikor arról beszélt, hogy az Egyesült Államok 375 milliárdos mínuszban van Kínával szemben, ezért nem tud veszteni. A dolog ebben a formában persze nem igaz, ám az tény, hogy a kereskedelmi mérleg jól mutatja: Kína jobban függ a nemzetközi kereskedelemtől, mint az Egyesült Államok, ezért több vesztenivalója van a háborúban.
Kínában a GDP ötödét, az Egyesült Államokban a 12 százalékát teszi ki az export, ám egyrészt utóbbi deficites, előbbi többletes kereskedelmet folytat; másrészt a kínai export nagyobb része származik alacsony hozzáadott értékű, (robotok vagy más délkelet-ázsiai országok munkaereje által) könnyebben helyettesíthető dolgokkal. Ahogy a kínai piac is zártabb, mint az amerikai, ezért kevésbé tudják az ott bizniszelő amerikai cégek szívatásával fenyegetni Amerikát.
A pénzpiaci folyamatok közti szakadék egyik oka, hogy az Egyesült Államok gazdasága látszólag nem érezte meg Trump háborújának hatását: egyes (optimista) számítások szerint jelenlegi formájában a dolog mindössze a GDP 0,1 százalékát érinti, más számítások szerint közvetlen költségei még a helyzet romlása esetén is csak olyan 120 milliárd dollárra rúgnak. Ezzel szemben csak Trump tavaly év végi adócsökkentése 200 milliárdos pluszt jelent, és a központi költségvetés is 100 milliárddal többet költ idén, mint tavaly. Magyarul az élénkítő lépések hatása jóval erősebb.
A másik ok, hogy általában véve az amerikai gazdaság jól áll. A munkahelyteremtés dinamikus (sok helyen már munkaerőhiány van), a béremelkedés a korábbi évekhez képest egész jó ütemű, a jegybank előrejelzése szerint a második negyedévben évesítve 4 százalékos lesz a növekedés.
Ami persze jóval elmarad a 6,7 százalékos kínai adattól, viszont a két gazdaság iránya sem azonos. Egyes értékelések szerint a kereskedelmi háború a lehető legrosszabb időben jött Kínának: a növekedés az utóbbi időben lassult, miközben a évtizedek óta az erős növekedés által elfedett gazdasági és pénzügyi egyensúlytalanságok, mindenekelőtt a lakossági, vállalati és önkormányzati adósságállomány megugrása egyre nagyobb problémává váltak. Emiatt Kína pénzügyi harapófogóban van: az adóssághelyzet miatt szorosabb monetáris politikát kénytelen folytatni, viszont a lassuló növekedés és a kereskedelmi háború hatásainak ellensúlyozása pont hogy monetáris élénkítést kívánna meg.
Az adósság elleni fellépés eleve rosszul hat a reálgazdasági folyamatokra, a legfrissebb adatok alapján ha növekedésen nem is, a befektetések és az ipari termelés dinamikájának lassulásán már jelentkeznek a tünetek. (További kérdés, hogy mennyire hihető a GDP-adat, a kínai gazdaság ugyanis most már mintegy tíz negyedéve szinte teljesen azonos ütemben nő, ami önmagában mint statisztikai anomália egészen hihetetlen.) Magyarul a két problémahalmaz közül egyszerre csak egy kezelhető.
Olyan vélemények is vannak, amelyek szerint eleve a hitelbuborék kipukkanásához, azaz hitelválsághoz vezethetnek Trump szankciói, illetve a dollár erősödése és a kínai jüan gyengülése, amely az utóbbi időben a kereskedelmi háború farvizén jelentkezett. Mindazonáltal ezt különböző elemzők már nagyjából 2009 óta hangoztatják, tehát mérsékelten lehet csak komolyan venni a dolgot.
Az viszont jóval komolyabban vehető, hogy a háború durvulása rövid- és középtávon további sebeket ejthet Kínán. Trump következő lépése, a 200 milliárdos újabb vámcsapás a Fehér Ház által közzétett lista szerint
nagyrészt olyan szektorokat fog érinteni, amelyeknek teljes termelése a kínai export kétharmadát, a GDP ötödét adja: elektronikai cikkek, gépek, textilipari termékek, bútorok és egyéb ipari áruk.
Ezek megsarcolása önmagában is rosszul érintené Kínát, emellett pedig felgyorsíthatná az olcsó ipari termelés elvándorlását, ami a növekvő bérek miatt már most is jellemző. Végül pedig csökkentené Kína dollárbevételeit is, ami nem elhanyagolható szempont. Az utóbbi években elég erősen ömlött ki a pénz Kínából, és most is csak mérsékelten pozitív a tőkemérlegük. Ez azért (is) gond, mert a kínai valuta csak részben konvertibilis, azaz nem használható szabadon nemzetközi tranzakciókban (bár a helyzet változtatása kimondott cél, és a kormány próbálja propagálni a jüanban denominált ügyleteket). Ezért ha kevesebb dollár jön be, az gondokat okozhat, főleg hogy Kína közben jelentős nemzetközi befektetéseket és beruházásokat kíván finanszírozni Egy öv, egy út nevű programja keretében.
A tőkepiaci gondok miatt az eredetileg külföldi befektetések kezelésére létrejött kínai szuverén alap a hírek szerint belföldi részvények vásárlását tervezi, miközben a kínai hatóságok természetesen cenzúrázzák a kereskedelmi háborúról szóló híreket, és a jelek szerint azt is megmondták a pártsajtónak, hogy vegyenek vissza a helyi ipar világverővé tételéről szóló, Amerikában és Európában sokat bírált “Made in China 2025” stratégia reklámozásából.
Persze ettől még nem feltétlenül arról van szó, hogy Trump egy mesteri stratéga. Sokak szerint a piaci optimizmus oka, hogy a kereskedelmi háború jelenlegi formájában még elég kicsi: a 34-34 milliárdos importra kivetett védővámok cseppek a tengerben a teljes kereskedelmet tekintve. Ha viszont már 200, vagy később 500 milliárdról lesz szó, a piacok is jobban fognak pánikolni.
A másik probléma az amerikai hozzáállással, hogy amint Paul Krugman Nobel-díjas kereskedelmi közgazdász írja,
Trump és tanácsadói a jelek szerint nem igazán értik, hogy működik a világkereskedelem:
manapság a kereskedelem nagy része nem késztermékek, hanem úgynevezett köztes termékek formájában bonyolódik, azaz a cégek alkatrészeket adnak és vesznek, amelyeket aztán (jellemzően kínai üzemekben) beépítenek a késztermékeikbe. Az alkatrész-kereskedelem mérete és bonyolultsága miatt nehéz megmondani, hogy a vámemelés kinek fog fájni: hiszen ha olyan kínai termékekre veti ki Trump a vámot, ami kulcsfontosságú az amerikai iparnak, akkor magát lövi tökön.
Ennek egy jó példája a hűtőgépeké: Trump ezekkel kezdte a kereskedelmi háborút, védővámokat vetett ki a kínai és koreai hűtőkre. Aztán az acélra és az alumíniumra, azaz a hűtőgyártás legfontosabb alapanyagaira (azaz köztes termékeire) is, emiatt viszont durván megemelkedtek a hűtőárak, ami miatt csökkent a kereslet, ami miatt végül romlott a vámokkal megvédett amerikai hűtőgyártók gazdasági eredménye.
Egy másik népszerű példa az iPhone: a vámon egy, Kínában összerakott telefon 370 dollárt ér, valójában azonban ebből az összegnek csak 3-6 százaléka landol kínai cégeknél, a maradék a tajvani, koreai és japán alkatrészgyártóknál. A 999 dolláros eladási árból pedig a legtöbb végül az Apple-nek jut. Magyarul ha megvámolják az iPhone-t, az nem Kínának fog fájni, hanem a japánoknak, koreaiaknak, és mindenekelőtt az amerikaiaknak.
Trump azt mondja, hogy a lépései miatt az alkatrészgyártás is visszatér majd az Egyesült Államokba, ám ez nem valószínű: a kelet-ázsiai logisztikai hálózatok az elmúlt 30 évben a világ elektronikai és autóipari termelésének legfontosabb mozgatórugói lettek, ezeket nem lehet egy csapásra máshol reprodukálni. Kína (és általában véve Kelet-Ázsia) ma már messze
nemcsak az olcsó munkaerő miatt vonzza az ipari cégeket, hanem mert sehol nincsenek olyan kifinomult és a végletekig optimalizált termelési hálózatok, mint ott.
Másfelől a dolognak ára is van: a védővámozás és a termelés hazatelepítése szükségszerűen drágítja a termékeket. És az se biztos, hogy van bármi értelme: Amerikában ma nem az a baj, hogy nincs elég munkahely, hanem hogy nem találnak elég szakképzett munkaerőt; miközben a munkahelyek nagy részét valójában manapság nem Kína, hanem a technológia váltja ki.
Ettől függetlenül ha konkrétan a kereskedelmi adatokat nézzük, Trump stratégiája messze nem működik, és ebben egyébként nincs is semmi meglepő. Az idei év első felében Kína kereskedelmi többlete rekordot döntött az Egyesült Államokkal szemben, aminek egészen egyszerű oka van: az amerikai gazdaság relatíve jól áll, a fizetések nőnek, a foglalkoztatás bővül. Ha pedig az embereknek több pénzük van, akkor (főleg Amerikában) többet fognak vásárolni, például vesznek egy új telefont, valami más elektronikai cuccot. Ezeknek a döntő többségét pedig Kínában gyártják, tehát az import is nő. A másik magyarázat, hogy az importőrök azért növelik a beszerzéseiket, mert a következő szankciós kör előtt növelni akarják a készleteiket, és el akarják kerülni a vámokat.
A harc mindenesetre a jelek szerint mindenkinek fájni fog: a Nemzetközi Valutaalap számításai szerint 430 milliárd dollárba kerülhet, és fél százalékkal csökkentheti a globális növekedést a viaskodás, a vesztesek között pedig a kereskedelemfüggő Magyarország is ott lesz.
Persze Trump nem a gazdasági racionalitásról szól. Az elnök, illetve a Trump-kabinet konzervatív gazdasági fejesei és tanácsadói a jelek szerint csatatérként tekintenek a világgazdaságra, és számukra nem az a lényeg, hogy mindenki nyerjen, hanem hogy mindenkinek rosszabb legyen az Egyesült Államoknál. Tehát az sem baj, ha Amerikai bukik a dolgon, ha Kína nagyobbat bukik. Ez utóbbinak egyébként elég nagy (és a fenti leírásnál valamivel szofisztikáltabb) irodalma van.
Magyarul a háború ezen megközelítés szerint arról szól, hogy az Egyesült Államok (Trumpék értelezésében) elérte a “birodalmi túlnyújtózkodás” állapotát, ezért ideje kicsit megrendszabályozni a többieket, mielőtt csődbe mennek. Az amerikai kormány fő célpontja a már említett Made in China 2025 stratégia, amellyel Kína 2025-re fel akar zárkózni a világ vezető technológiai hatalmai közé egy sor modern szektorban, az repülőgépgyártástól kezdve a mesterséges intelligenciáig. Trumpék olvasatában ezt tisztességtelen eszközökkel, az amerikai cégek kárára akarják elérni. (E tekintetben pedig amúgy nincs nagy vita Washingtonban: Peking egzecíroztatása már Barack Obama alatt elindult, és a kongresszusi demokraták most nem azért bírálják Trumpot, mert rászállt Kínára, hanem mert nem elég keményen és okosan teszi ezt.)
Ha a kínaiak behoznák Amerikát, akkor az Egyesült Államok elvesztené a primátusért folyó harcot, hiszen jelenleg legnagyobb előnye Kínával szemben, hogy a technológiailag legfejlettebb ország, és részben emiatt a nemzetközi pénzügyi rendszernek is a legfontosabb bástyája és irányítója.
A fenti gondolatmenettel persze vannak problémák. Egyrészt Trump enyhén szólva nem tűnik egy stabil kezű, megfontolt kormányosnak, aki képes levezényelni egy ilyen háborút. Ez látszik abból is, hogy saját potenciális és valós szövetségeseit is gyalázza, és bár van, amiben igaza van, ha valóban Kínát akarná legyőzni, akkor érdemesebb lenne összefognia Európával, mert a jelen helyzetben inkább csak közelebb tolja egymáshoz az ellenséget és a szövetségest.
Az EU-nak és a Japánoknak még ha vannak is gondjaik Kínával, nincs ínyükre egy ilyen brutális kereskedelmi háború, részben törékenyebb gazdasági helyzetük miatt, részben mert inkább a jelenlegi világgazdasági rendszer foltozásában érdekeltek, nem annak gyökeres szétverésében.
Pont ezért nem is feltétlenül megnyerhető Trump háborúja: a jelenlegi világrend kereteit Amerika nem tudja egyedül átformálni, és a mostani rend lebontásában szövetségesei sem fognak segíteni.
Másrészt a kínaiak sem hülyék, és nem úgy néz ki, hogy egyhamar a fehér zászlóval fognak felvonulni Washington alatt. Kína ellen-védővámjaival kifejezetten olyan amerikai termékeket, elsősorban mezőgazdasági és autóipari termékeket céloz, amelyek az ingaállamokban gyengíthetik a gazdaságot, és ezzel Trump támogatottságát. A déli állam szója- és sertéstermelői, illetve a rozsdaövezet autóipara szenvedheti meg az általuk megválasztott Trump szankcióit. Novemberben az Egyesült Államokban félidős kongresszusi és szenátusi választások lesznek, és a republikánusok szénája sok helyen elég rosszul áll; a kínaiak pedig tesznek róla, hogy még rosszabbul álljon.
Sokak szerint Trumpék eleve alulbecsülik mind Kína erejét, mind elszántságát, miközben túlértékelik saját erejüket.
Harmadrészt, Kína hiába jóval szegényebb, mint az Egyesült Államok, mégis a világ második legnagyobb nemzetgazdasága, rengeteg pénzzel és kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerrel, tehát nem lehet csak úgy néhány százmilliárd dollárnyi vámmal sarokba szorítani. Ehhez jóval keményebb lépések kellenének, amelyek jóval jobban fájnának Amerikának, így pedig a republikánusok szavazóinak is.
A kínai nézőpontból Trump
a szétrohadó amerikai társadalmi és politikai rendszer válságtünete, és akárhogy is kapálódzik, hosszú távon a racionális politikusok által vezetett Kína úgyis felül fog kerekedni a tömegdemokrácia vadhajtásai által hátráltatott, belső ellentétekkel küzdő, és egy kiszámíthatatlan szájhős által vezetett Amerikán.
Hszinek nem kell választásoktól tartania, és nem fúrják és bírálják folyamatosan hazájában, illetve akik megpróbálják, azok hajlamosak eltűnni vagy rács mögött találni magukat. És a kínai nép is több gazdasági kárt képes elviselni, mint a folyton a pénztárcájukkal törődő amerikaiak. Nem véletlen, hogy a jelek szerint a kínaiak az utóbbi időben nem nagyon hajlandóak tárgyalni Trumpékkal. Hogy aztán ebből mennyi igaz, az más kérdés: a modern történelemben pont a diktatúrák voltak kevésbé képesek adaptálódni, mint a szabad(abb) államok. Ráadásul egyes riportok szerint azonban pont hogy palotaforradalom készül Kínában, és Hszinek nagyon is komoly belső ellenzéke van a kereskedelmi ügyek kezelése miatt.
Mindenesetre ahogy egy kínai kommentár fogalmaz, egy régi kínai mondás szerint a háborúban késznek kell lenned elvesztened 800 embert, hogy megöld az ellenséged ezer emberét, ami azt is jelenti, hogy a végére mindkét fél a végletekig kimerült, sebzett és véres lesz. Ez esetben pedig nemcsak a két fél, hanem az egész világgazdaság is, hiszen a háborúval mindenki szív.
A kínaiak látszólag úgy látják, még ha kénytelenek is meghozni az áldozatot, ők kerülnek ki győztesen a dologból. A pénzpiacok viszont egyelőre nem rájuk tesznek: a pénz útja alapján minden gyengesége és Trump ellenére az Egyesült Államok áll jobban.
Borítókép: Hszi Csin-ping és Donald Trump Mar-a-Lagóban 2017. április 6-án. Fotó: Carlos Barria / Reuters.