A 21. századi globalizált világgazdaságban már nem kell híresnek lennie egy cégnek ahhoz, hogy gazdag legyen: az ázsiai feltörekvő vállalatok nagy része „lopakodva”, a színfalak mögött tör a csúcsra. Jellemzően szélesebb körben ismeretlen beszállítókról van szó, amelyek a maguk kis piacán a világ vezető termelőivé és innovátoraivá váltak, legyen szó félvezetőkről, textilekről vagy magnéziumvázakról. Ez a fejlemény pedig Európa, sőt Magyarország számára sem lényegtelen: az, hogy az ázsiai beszállítók egyre nagyobbá és erősebbé válnak, tovább serkenti a termelés és az innováció keletre vándorlását és az európainál már most is fejlettebb ázsiai termelési láncok további fejlődését.
Az átlag magyar fogyasztó még soha nem hallott róluk, és (ha csak nem olvassa el ezt a cikket) vélhetően soha nem is fog, ennek ellenére mégis napi szinten használja termékeiket és szolgáltatásaikat: Ázsia és ezáltal a világ legdinamikusabb cégei között egyre több – a legsikeresebb ázsiai cégek listáját összeállító Nikkei japán üzleti lap megfogalmazásával élve – a „lopakodó” vállalat.
Nem arról van szó, hogy ezek a cégek rettentően rejtőzködnének, egyszerűen csak olyan dolgokkal foglalkoznak, amelyek a végfogyasztók számára rejtve maradnak: alkatrészeket gyártanak az iPhone-ba, szolgáltatásokat nyújtanak a nyugati cégeknek, textilt szállítanak a Nike-nak. Tevékenységük azonban hiába tűnik triviálisnak,
mára a klasszikus beszállítók közül sokan hatalmasra nőttek, és a világ legnagyobb és a maguk szűken vett szakterületén leginnovatívabb vállalatai között vannak.
Ezt jelzi, hogy a Nikkei Ázsia 300 legsikeresebb cégét összegyűjtő listáján az idén nagyot mentek az ismeretlen lopakodócégek, jellemzően elektronikai beszállítók. Ezek a cégek elsősorban azzal tűntek ki, hogy kívülállók számára teljesen ismeretlen és nehezen átlátható, meglehetősen szűk részpiacokon tudtak erős hatékonyságnövekedést és ezáltal stabilan agresszív bevételemelkedést elérni.
Ennek köszönhetően mára olyan cégek elengedhetetlen partnereivé váltak, mint az Apple vagy a Nike. Sőt, mára valójában az ilyen ázsiai beszállítói hálózatok adják a nagy globális márkák sikerének gerincét, aminek egyébként súlyos következményei lehetnek az európai és a magyar ipar jövőjére nézve is.
A globalizált világgazdaság egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy az egyes termékek gyártása egyre inkább fragmentálódik, azaz az egyes termelési fázisok mind földrajzi, mind vállalati szempontból elkülönülnek egymástól. Ez magyarul azt jelenti, hogy mondjuk az autóknak más gyárban, az esetek többségében különböző országban, különböző cégek gyártják a motorját, sebességváltóját, a tengelyeit, az ablaküvegét, az elektronikáját, a légzsákot, a belső burkolatokat stb. Ahogy az iPhone-nak is máshonnan jön a kamerája, a kijelzője, a processzora, a memóriája, a háttértára, a váza stb.
Emögött relatíve egyszerű elv húzódik: ahogy az egyes termékek egyre bonyolultabbá válnak, az alkatrészek elkészítése egyre inkább specializált technológiai tudást igényel. Ebből fakadóan minden szereplő időt, energiát és pénzt takarít meg azzal, ha minél szűkebb területre koncentrálja innovációs és gyártási kapacitásait, tehát azokra a területekre összpontosít, amelyeken kiemelkedően jó, például a légzsák- vagy az LCD-kijelző-gyártásra.
Mivel elég jövedelmező dolgokról van szó, az egyes részmunkafolyamatok esetében nagyjából hasonló agglomerációs folyamatok figyelhetők meg, mint a késztermékek piacán. Az autóipart például relatíve kevés, de nagy cég uralja, aminek az az oka, hogy az autógyártás nagy tőkebefektetést igényel, az innovációs, marketing- és gyártási költségeket pedig elsősorban a darabszám növelésével lehet (fajlagosan) leszorítani, tehát a méret az egyik legfontosabb tényező. Hasonló a helyzet az alkatrészgyártás piacán: legyen szó az autóiparról vagy az elektronikai szektorról, a méretgazdaságosság elve miatt az alkatrészpiacokon jellemzően egyre kevesebb, de egyre nagyobb cég dominál.
A két folyamat (elsősorban Ázsiában) ahhoz vezetett, hogy manapság már az egyes termékek elég hosszú, sok országot és céget érintő, úgynevezett nemzetközi termelési láncokban (vagy értékláncokban) jönnek létre.
A légzsáktól kezdve az autóüléseken át az LCD-kijelzőkig szinte minden fontosabb ipari alkatrész piacán van néhány globális cég, amelyről a fogyasztók legfeljebb csak akkor hallanak, ha éppen valamelyik botrányba kerül.
Például a légzsákok terén a Takata az, amely kétes hírnevet szerzett magának a közelmúltban, de az iPhone-gyártásban érdekelt tajvani Foxconn is sokszor előkerül a nemzetközi sajtóban munkásai öngyilkosságai miatt. Talán a Foxconn a legismertebb példája annak, hogy mekkorára képes nőni egy részfeladatokban utazó beszállító, ennek kapcsán korábban hosszabban is írtunk a cégről.
A Foxconn viszont valójában csak egy a sok olyan beszállítóból, amely a maga szűken vett piacán képes volt hatalmasra nőni. A Nikkei listáján az első helyen a Largan Precision nevű tajvani cég áll, amelyről vélhetően még nagyon kevesen hallottak, pedig Európában is milliók zsebében lapulnak a termékeik, ők ugyanis a világ vezető mobiltelefonkamera-lencse gyártói. Így például a legtöbb iPhone-on és Huawei mobilon is a Largan lencséi vannak. Hasonló niche-t talált magának a Catcher Technology, ők a magnéziumvázakra szakosodtak, és az iPhone-ok és Macbookok fontos beszállítói.
Szintén a legdinamikusabb cégek között van Tajvanról a TSMC, amely a világ legnagyobb félvezetőgyártója, és olyan saját gyártókapacitásokkal nem rendelkező, de a TSMC-nél ismertebb cégek beszállítója, mint az Nvidia, a Qualcomm vagy az AMD. De olyan cégeknek is bedolgoznak, amelyek egyébként rendelkeznek saját gyártással, például az Intelnek vagy a Texas Instrumentsnek. Az összehasonlítás végett: az Intelt a számítógép-használók jelentős része ismeri, a TSMC-t viszont csak nagyon kis részük, miközben a két cég piaci értéke nagyjából azonos.
De nemcsak a techpiacon kell keresni az erős ázsiai beszállítókat, az Eclat Textile nevű, szintén tajvani cég a Nike, az Adidas, a Ralph Lauren, az UnderArmour és még kismillió más ruházati cégnek szállít, és évente 3000-féle új textíliát dob piacra a nagy nemzetközi brandek számára. És természetesen az ilyen alpiacokon is rendesen folyik verseny, az említett tajvani cégeknek például több, a másik Kínában székelő versenytársuk is van, amelyek próbálják elcsaklizni tőlük a jól fizető Nike- és Apple-beszállítói pozíciókat.
Egy másik jellemző terepe az ázsiai lopakodócégeknek az IT-szolgáltatások piaca, ahol elsősorban az indiaiak tarolnak, mint például a Magyarországon is jelen lévő Tata vagy HCL. Az IT-szektorban pedig egyre jönnek fel a kifejezetten nem lopakodó, és már Európából is jól látható, jellemzően kínai cégek, mint például az Alibaba.
A modell egyébként annyiban nem univerzális, hogy van egy fontos kivétel: Németország. A fragmentáció persze itt is jelen van: az egyes ipari részfolyamatok és a specializált alkatrészek és gépek gyártását különböző helyen, különböző cégek végzik, a nagyobb német cégek termékei jellemzően hasonlóan hosszú termelési láncokon keresztül jönnek létre, mint Ázsiában. Ugyanakkor az agglomeráció kevésbé jelentős: az ázsiai példákkal szemben Németországban jellemzően családi tulajdonban lévő kis- és középvállalatok (az úgynevezett Mittelstand) adják az ipari termelés gerincét.
Hogy melyik modell életképesebb, arról megoszlanak a vélemények, mindazonáltal a méretgazdaságosság elve az ázsiaiak mellett szól: a nagyobb cégek többet tudnak innovációra költeni, és agresszívabb piaci terjeszkedésre képesek. A németek előnye, hogy a kisebb cégek elvben rugalmasabban tudnak reagálni a piaci változásokra, az innovációt pedig központi intézmények segítik. Ilyen a például az mp3-as fájlformátum feltalálásáról ismert Fraunhofer Intézet, ahol rengeteg alkalmazott ipari kutatás folyik a Mittelstand versenyképességének támogatása végett. A két modell közti eltérések miatt Európa számára is fontos fejlemény az ázsiai cégek előretörése.
A végletekig optimalizált és szakosodott ázsiai termelési láncok ma már nemcsak az olcsó munkaerőről szólnak, hanem logisztikai és innovációs téren is élen járnak.
Ahogy az 1970-es években attól rettegett a Nyugat, hogy a japán termelési mód elsöpri a hagyományos amerikai és európai cégeket, most egy ennél sokkal komplexebb, Japánt, Koreát, Tajvant, Kínát, Thaiföldet, Malajziát átszövő termelési rendszer az, amely hasonló kihívást jelent.
Különösen érdekes ebből a szempontból Magyarország helyzete, amely a jelek szerint az Audi-, Mercedes- és BMW-gyárakon, illetve elektronikai üzemeken keresztül próbál becsatlakozni a nemzetközi termelési láncokba. Amivel csak az a baj, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján ez elég egyoldalúan (.pdf) sikerült:
a felhasznált alkatrészek hozzánk is jellemzően Ázsiából jönnek, a kelet-közép-európai termelési láncok pedig jóval fejletlenebbek, mint az ázsiaiak.
Persze egyelőre az ázsiai cégekre is igaz, hogy nagy részük a termelés kevésbé jövedelmező szakaszait végzi, és a legfontosabbak, a kutatás-fejlesztés, tervezés és az értékesítés még jellemzően az Egyesült Államokban és kisebbrészt Európában folyik, ám ez egyre inkább változóban van. Ezt jelzi, hogy az ázsiai cégek a Nikkei listája alapján nemcsak az alkatrészpiacokon, hanem a hagyományos szektorokban is jönnek fel.
A kínai és indiai autóipari vállalatoknak, gyógyszer- és vegyipari, valamint fogyasztói elektronikai cégeknek is jót tett, hogy az európai válság közepette az ázsiai növekedés töretlen, és ezáltal a vásárlóerő is szépen emelkedik. Miközben a piacra lépés ezeken az ázsiai helyeken jóval komplikáltabb az európai cégeknek, mint a régión belüli vállalatoknak.