Az Amerikai Egyesült Államok már alig szorul olajimportra, és ez teljesen átalakította a közel-keleti külpolitikáját. Donald Trump amerikai elnök amúgy is szeret erőt mutatni, aligha hagyná magát zsarolni, de most már nincs is igazán mivel megszorongatni őt. Erről is szól a Hasogdzsi-ügy.
Vannak olyan amerikai elnökök (idősebb és ifjabb George Bush, vagy korábban Lyndon B. Johnson), akik inkább a magas olajárban voltak érdekeltek. Elsősorban azért, mert texasiak voltak és a helyi olajlobbi nagyon támogatta őket.
Donald Trump New York-i, és ő teljesen ellentétes állásponton van, kifejezetten az alacsony olajáron dolgozik, mert azt gondolja, hogy ez segíti az amerikai gazdaságot, valamint javítja a saját népszerűségét is, hiszen a szavazók is tankolnak – véli Naffa Helena, az Aegon Befektetési Alapkezelő részvényelemzője.
Természetesen az alacsony olajárat sokan szeretik, de Donald Trump azon kevesek közé tartozik, akik érdemben tenni is tudnak érte. Írásunk készítésekor 53 dollár egy hordó Brent-olaj, és az elmúlt három hónapban 30 százalékot esett az ár.
Pletser Tamás, az Erste olajipari elemzője szerint a piac korábban tele volt longosokkal, vagyis olyanokkal, akik az ár emelkedésére játszottak, de az amerikai elnök képes volt megfordítani a trendet. Előbb beígérte, hogy Irán ellen szigorú szankciókat vezet be, amelyek miatt senki nem veheti majd meg az iráni olajat, de aztán váratlanul Irán nagy szénhidrogén-vevőinek, konkrétan nyolc államnak (Kína, India, Olaszország, Görögország, Japán, Dél-Korea, Tajvan és Törökország) mégis felmentvényt adott.
Ez jól megbolondította a piacot, hiszen nyilván ha egy nagy termelő teljesen kiesett volna, akkor a szűkülő kínálat miatt az ár magasra szökött volna, majd amikor kiderült, hogy Irán mégis tud értékesíteni, a jegyzések mélybe zuhantak.
Az iráni hatás mellett nagyon úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok Szaúd-Arábiával szemben is úgy egyensúlyozott, hogy az olajárakat lejjebb nyomja. Ahogy Naffa Helena meséli, az alacsonyabb jegyzések idején Oroszország és Szaúd-Arábia könnyen megállapodhatott volna a termelésük csökkentéséről, amely megemelhette volna az olaj árát. De miután óriási botrány kerekedett abból, hogy a szaúdi legfelsőbb körök kivégeztették Dzsamál Hasogdzsi kritikus szaúdi újságírót,
az Egyesült Államoknak nem volt nehéz odahatnia, hogy inkább ne csökkenjen a termelés."
Amikor kiderült ugyanis a borzalmas bűntény, Trump nyomást helyezett a szaúdiakra. Ezt a közvélemény is jól nyomon követhette, hiszen azonnal kiszivárgott, hogy az amerikaiaknak lehetnek információik (helyszíni hangfelvételek, telefonbeszélgetések), amelyek a tett körülményeiről, vagy a trónörökös koronaherceg közvetlen érintettségéről szólnak, de az Egyesült Államok egyfajta hintapolitikával mégis vonakodott a drasztikusabb szankcióktól, a nyílt felelősségre vonástól.
Ebben az Egyesült Államoknak jó partnere volt Recep Tayyip Erdogan Törökországa is, amely ügyesen hagyott menekülő útvonalat a szaúdi családnak, Erdogan ugyanis deklarálta: biztos benne, hogy maga Szalman király nem tudhatott semmiről.
Vagyis Erdogan remekül sakkozott, képes volt enyhíteni a feszültséget Ankara és Washington között, de ismét úgy akasztott tengelyt Rijáddal, hogy azért gesztusokat is tett. Korábban Törökország ügyesen nyert gazdasági, beszállítói pozíciókat, amikor nem csatlakozott a szaúdiak Katar elleni elszigetelési akciójához.
A szaúdiak tehát gőzerővel termeltek, az angolszász sajtóban csak Hasogdzsi-hordóknak nevezett többlet-termelésükkel napi 10 millió hordó felé emelték a kitermelést, közben az oroszok és az amerikaiak nem akartak lemaradni, így
a nagy kínálat miatt az olajár nagyon beesett.
Végül az olajár akkor esett egy újabb méreteset december 19-én, amikor Szaúd-Arábia megjelentette a 2019-es büdzséterveit. Ebben olyan magas árbevételi terv szerepelt olajból, hogy vagy 80 dolláros olajban bízik a királyság, vagy (és ez a valószínűbb) esze ágában sincs csökkenteni a kitermelési mennyiségeit.
De miért keménykedhetett ilyen bátran az Egyesült Államok abban a régióban, ahol tíz-húsz éve még háborút indított, ha úgy érezte, hogy az olajpozíciói veszélyben vannak?
Mindenről az olajpala tehet. Az Egyesült Államok pár éve még napi 10 millió hordó olajat importált, mára az importigénye 2 millió hordó alá esett. Csak 2018-ban napi 9,5 millió hordóról, 11,7 millió hordóra nőtt az amerikai palaolaj termelés napi szintje. Így pedig Amerikát már nem nagyon lehet az olajjal zsarolni. Igaz, Szaúd-Arábia nem csak az olaj miatt fontos az Egyesült Államoknak, hanem az olajból nyert és az Egyesült Államokban elköltött pénz miatt is.
Magának, Dzsamál Hasogdzsinak is részben erről szólt a munkássága, gyakran írt az amerikai–szaúdi kapcsolatok közgazdasági tartalmáról, árnyoldalairól. Például arról, hogy a két ország együttesen mintegy 450 milliárd dolláros kereskedelmi programot jelentett be (Hasogdzsi szerint ha mindenféle kapcsolatot összepakolnak, akkor is valójában csak nettó 200 milliárd dollár jön ki).
Mindenesetre maga a kereskedelmi kapcsolat viszonylag nagy részben amerikai fegyverek eladását jelenti, csakhogy emiatt is egyre nagyobb a felzúdulás az Egyesült Államokban. Ha ugyanis Rijád arra használja az amerikai fegyvereit, hogy a legszegényebb arab államban, Jemenben fokozza a humanitárius katasztrófát, vagy éppen a leggazdagabb és ennek megfelelően fontos nyugati partnert, Katart próbálja izolálni, akkor nem biztos, hogy jó helyre mennek a fegyverek.
Az Egyesült Államok tehát mer mostanában keménykedni, nem csak Szaúd-Arábiával szemben, hanem Oroszországgal szemben is. Sőt, vele csak igazán.
Nézzük meg például moszkvai szemmel a Hasogdzsi-gyilkosságot! Bár a világnak nem nagyon van kétsége afelől, hogy Nagy-Britanniában oroszok gyilkoltak az idegméreggel, de azért abban is van igazság, hogy a szaúdiak tette semmivel sem volt vonzóbb. Hasonlítsuk össze a két ügyet most orosz szemüveggel!
Mégis Oroszország sokkal keményebb gazdasági szankciókkal bűnhődött, mint a csak megdorgált szaúdiak. Hát, ezért észlelnek az oroszok kettős mércét.
Az olajár esésében az izgalmas politikai játszmák mellett természetesen közrejátszhattak egyéb okok is. Újabban egyre erősebb a globális félelem a kereskedelmi háborútól, a világgazdasági lassulástól, ez a kereslethiány is okozhatott short-spekulációt.
Ám Pletser Tamás szerint az olaj biztosan visszatalál majd a 60-80 dolláros ársávba, ahol az intervallum alja alatt már nem térülnek megfelelően a kitermelési költségek, nem indulnak új beruházások, míg a sáv tetején már a vevők prüszkölnek nagyon.
Itt tartunk most és az Egyesült Államok megint elgondolkozhat, hogy kit szeressen jobban a térségben, a síita Iránt, vagy a szunnita Szaúd-Arábiát. Mindkét állam sokat tesz azért, hogy az Egyesült Államok nagyon ne keresse a másik fél kínos barátságát, de azért a térség stabilizációja miatt az sem reális forgatókönyv, hogy az Egyesült Államok kétfrontos kritikát indít a két erős kishatalom ellen.
Ami viszont biztos, az Egyesült Államok most tényleg szabadon dönthetne a barátairól, hiszen, mint hangsúlyoztuk: már nem olyan könnyű őt az olajjal zsarolni. Ami miatt mi mégis a szaúdiakkal folytatott barátkozásra tennénk az az, hogy Irán továbbra is előszeretettel szónokol Izrael elpusztításáról, márpedig ameddig az Egyesült Államokban nagyon erősek az izraeliekkel fenntartott jó viszony hívei, addig az amúgy is filoszemitának tartott Donald Trumpról elképzelhetetlen, hogy gesztusokat tegyen egy antiszemita hatalom irányába.
Borítókép: SCOTT HEPPELL / AFP