Index Vakbarát Hírportál

Kétszázzal száguldottunk bele a betonfalba

2019. május 16., csütörtök 10:54 | aznap frissítve

Király Júlia közgazdász a magyar gazdaságtörténet egyik legnehezebb időszakában, a válság alatt volt a Magyar Nemzeti Bank alelnöke. Az élményeit, emlékeit és tapasztalatait most A tornádó oldalszele – Szubjektív válságtörténet 2007–2013 című könyvében foglalta össze. A könyv megjelenésének alkalmából beszélgettünk a szerzővel a válság okairól, arról, hogy mit lehetett volna kezdeni a devizahitelekkel, és hogy hogyan látja az MNB elmúlt évekbeli teljesítményét. A teljes, több mint egyórás beszélgetést podcastban meghallgathatják, itt pedig – rendhagyó módon – az interjú nagy részét írott formában is közöljük.

Mi késztette arra most, hogy megírja a visszaemlékezéseit, élményeit erről a nehéz időszakról?

Valójában két kérdés van ebben: a „miért megírni” és a „miért most”. A miért mostra nagyon egyszerű a válasz: azért, mert most lett kész. Már a lemondásomat követően elkezdtem írni, később több szakkollégiumi kurzuson, számos konferencia-előadáson előkerült a téma, többféle változatban belevágtam a könyvírásba, csak valahogy nem akart összeállni az anyag.

2016-ban tartottam egy előadás-sorozatot a kifejezetten nem szakmabeliek, hanem inkább bölcsészek, művészek által látogatott budai Nyitott Műhelyben, és akkor jöttem rá, hogy mégsem szakkönyvet akarok írni, hanem valami olyasmit, ami minden, betűt még kedvelő embert valahol megérint. Nádas Péternek megküldtem a róla szóló részt, az ő biztatása, ami a könyv címlapján is szerepel („Kérem, írja tovább. Menjen tovább az oknyomozásban.”), nagyon sokat jelentett.

A végső lökést az adta, amikor Tönkő Vera, a Park Kiadó főszerkesztője 2018-ban megkeresett, hogy nem akarok-e könyvet írni. A könyv így végül is évfordulós lett: tíz éve volt a legmélyebb pontján a válság sújtotta magyar gazdaság.

A „miért megírni” kérdésre pedig a könyv mottója ad választ, ez Karvalits Ferenc barátommal, alelnöktársammal egy kedves régi vitánkra utal. Van egy zseniális Ottlik-kisregény, a Hajnali háztetők, abban van egy jelenet, amikor az egyik festő hajnalban kimászik az ablakpárkányra, és végignéz a hajnali Budapesten, majd egy idő után visszajön.  A másik arra biztatja: „Fesd csak le, ahogy láttad”. „De minek? Mi szükség van ara, hogy lefessem? Nekem elég, hogy láttam.” Ez volt Feri válasza, hogy minek írni róla, amikor benne voltunk, láttuk. Csakhogy van folytatása a párbeszédnek: „Hát Péter, valamit csak kell csinálni az embernek az életben.” Azaz, meg kell mutatni másoknak is, amit láttunk, ami történt. Húsz, ötven, száz év múlva a korszak gazdaságtörténészei, olvasói ne csak az utólagos, hamisított narratívákat ismerjék meg, hanem a korszak tanúinak visszaemlékezéseit is. A memoár, a „mi hogyan láttuk” leírás természetesen mindig szubjektív, ezért is az a könyv alcíme, hogy „szubjektív válságtörténet”.

A főcím pedig az, hogy A tornádó oldalszele, de a könyvet olvasva nekem úgy tűnt, hogy ez egy ironikus cím. Mit jelent ez a cím, és mi ennek a története?

2008 nyarán azt a szerencsétlen természeti hasonlatot találtam ki, hogy ha a világban tornádó dúl, attól mi sem lehetünk mentesek, természetesen ha ott vihar van, az ezt a gazdaságot is eléri, de remélhetőleg csak az oldalszele. Ebben a nagyon plauzibilis hasonlatban két hiba súlyos volt:

Sajnos, miután én a saját hasonlatomba halálosan beleszerettem, minden cikkemben, beszédemben benne volt, hogy igen, ismerjük a helyzetet, tudjuk, hogy válság van, és ha a világban válság van, akkor itt is válság van, de tudjuk kezelni, és ez a válság nem olyan erős, hiszen remélhetőleg csak a tornádó oldalszele ér el bennünket. Egyik kollégámmal, Nagy Mártonnal 2008 elején még egy Közgazdasági Szemle-tanulmányt is írtunk a válság első szakaszáról.

EZT MONDANI KETTŐ NAPPAL AZELŐTT, HOGY AZ ORSZÁG ÖSSZES PÉNZPIACA MEGÁLLT, ÉS NEMHOGY ELÉRTE MAgyarországot A VÁLSÁG, HANEM OLYAN ERŐVEL CSAP POFON 2008 ŐSZÉN, HOGY MAJDNEM BElerokkant, OLYAN SZAKMAI NONSZENSZ, HOGY UTÓLAG ÉN IS CSODÁLKOZVA NÉZEK MAGAMRA.

Mindenesetre rajtam ragadt, hogy Király Júlia volt az, aki mikor majdnem összeomlott az ország, azt mondta, hogy csak a tornádó oldalszele ér ide. Igen, a cím erősen  önironikus.

Akkor, ott, amikor benne volt az ember ebben a helyzetben, mennyire lehetett látni, hogy jön ez a válság, mennyit lehetett belőle érezni? A tornádó oldalszele nyilvánvalóan egy kommunikációs formula, de mit lehetett sejteni erről?

Ha nem így gondoltuk volna, akkor nem mondtam volna. Csak azért nem mondok ilyet, mert jól hangzik, tényleg így gondoltuk. Szoktam idézni Ben Bernanke-t, aki az amerikai jegybank akkori elnöke volt, és aki arra a kérdésre, hogy mi lepte meg leginkább a válsággal kapcsolatban, azt az egyszerű választ szokta adni, hogy maga a válság.

Minden egyes részletét láttuk, minden részfolyamatot tudtunk, minden egyes elemét ismertük, de azt, hogy ilyen brutális erejű lesz, nem lehetett előre látni. Tehát hiába tudtuk, hiába adtunk figyelmeztetéseket, hogy lassítania kellene például a bankszektornak, nem devizában, nem svájci frankban kellene hitelezni, hiába próbáltuk az állami konszolidációt gyorsítani – ugye ez ugyanaz a korszak, amikor, 2006 után elkezdi húzni a féket a túladósodott magyar állam is.

Hiába tudtuk, hogy magas az államadósság, hogy magas a külső adósság, nem igazán erős a gazdaság, de hogy ugyanolyan brutális erővel ér el minket a válság, mint egy hónappal korábban Izlandot, azt legfeljebb nagyon kevesen gondolták.

Voltak mindenfajta jelek, voltak, akik borúlátóbbak voltak, voltak, akik több részterületen láttak problémákat. Mi az utolsó percig úgy éreztük, hogy nem lesz könnyű, nehezedni fognak a feltételek, bizonyos – nagyon elegánsan szoktuk fogalmazni – turbulenciák lesznek, de azt a fajta összeomlást,ami bekövetkezett 2008 októberében, arra nem csak mi, de az elemzők, szereplők többsége sem számított.

Nem azt mondtuk, hogy nem gyűrűzik be a válság, mert ilyen marhaságot senki nem mondott a Magyar Nemzeti Bank vezetői közül. De azt valóban állítottuk, hogy nem lesz olyan brutális erejű, és hogy ez a bankrendszer, ez a pénzügyi rendszer elég stabil. Ez végül igaznak is bizonyult, ezeket a bankokat akkor nem kellett tőkével kisegíteni.

Csak hogy emlékeztessük az olvasókat, vagy akik még nem olvasták az ön könyvét, mi történt ekkor, 2008 őszén. A könyvében elég drámaian leírja, hogy mi történt egyik napról a másikra, de mi volt ez?

Akkor ugorjunk vissza tíz évet! Menjünk vissza gyakorlatilag 2007-be, mert a nagy pénzügyi válság nem 2008-ban, hanem 2007-ben kezdődött, akkor már látszott az Egyesült Államokban, hogy elindul egy olyan vihar, amiről nem lehetett tudni, hogy milyen erős lesz. Sokkal nagyobb lett, mint arra bárki is számított. Ennek a válságnak a különböző jelenségeit 2008 elején már Magyarországon is lehetett érzékelni. Sokan elfelejtik, de 2008 márciusában az állampapírpiacon már volt egy megingás, néhány napra akadozott a forgalom, de aztán ezen sikerült túllendülni.

2008 nyarán a világ nagy része sokkal inkább a nyersanyagárak elszaladása miatt aggódott,

semmint az Amerikából induló subprime válság, vagyis másodrendű jelzáloghitel-válság következményei miatt.

És ebben a relatíve békés, de persze számos megrázkódtatással teli periódusban robbant 2008. szeptember 15-én a bomba: összeomlott a Lehman bankház, ami az Egyesült Államok negyedik legnagyobb befektetési bankja volt. Ez olyan, mint amikor egy nagyon stabil hálózat egy meghatározó kulcspontját kiveszik – Barabási-Albert László tud erről gyönyörű könyveket írni –, és ha kivesznek egy ilyen csúcspontot, akkor a hálózat összeomlik. Ez történt a világ pénzpiacaival, ami egy olyan döbbenetes esemény volt, ami elképzelhetetlen volt addig.

Egyszerűen egyik napról a másikra leállt a világ legeslegmozgékonyabb, leglikvidebb piacain az élet. Ez lassan terjedt szét a világ egészében, de októberre elérte Európát, október 9-én pedig Magyarországot is. És itt jött az első brutális visszacsapása annak a megengedhetetlen, devizahitelekre alapozott folyamatnak, ami az előző éveket jellemezte. Hirtelen a magyar bankok nem jutottak éltető forráshoz, azaz

egyik napról a másikra – ez október 8-ról 9-re történt – megállt a magyar pénzügyi rendszer folyamatos létét biztosító devizaellátás.

És ez nemcsak a bankszektort érintette, hanem a magyar államot is, tehát hirtelen, azon az ominózus október 9-i csütörtöki napon a bankok nem jutottak forrásokhoz, a forint elkezdett zuhanni (hogy érzékeltessük, mit jelentett ez a zuhanás akkor: a forint elérte a 270 forint/eurós árfolyamot, ami ma elég furán hangzik), az állampapírjegyzés megállt, a tőzsdei kereskedést felfüggesztették, magyarán megállt az ország összes pénzügyi piaca. Ezt a pénzügyi élet szereplői érzékelték, a közélet szinte tudomást se vett róla, az esti hírekben sem szerepelt erről túl sok. Még az Index sem írt róla túl tragikus eseményként.

Mi viszont akkor úgy éltük meg, hogy megállt Magyarország, és ez volt az a pillanat, amikor szembesültünk azzal, hogy ha nagyon-nagyon gyorsan nem jut az ország forráshoz, akkor az államot nem lehet finanszírozni, az állam nem tudja állampolgárait, a közalkalmazottakat finanszírozni, megáll a bankrendszer, megáll a pénzügyi rendszer, megáll a gazdaság.

Tehát egy olyan likviditási válsággal fenyegetett az az októberi csütörtök, amilyet Magyarország még soha életében nem élt meg. Ezért kellett – és akkor minden szereplő, úgy az ellenzék, mint a kormánypárt tudta – Magyarországnak elsőként a Nemzetközi Valutaalaphoz fordulnia, amit aznap este meg is tett. És miután hihetetlen gyorsasággal a Valutaalap és az EU közös delegációja két hét alatt végigtárgyalta a hitelkérelem minden egyes részletét, október végére megszületett a Valutaalap és az Európai Unió közös, 20 milliárd eurós hitelcsomagja.

Addigra – mint azt a könyvben részletesen bemutatom – egyrészt a Magyar Nemzeti Bank a saját eszközeivel is tompította a válságot, másrészt a külföldi anyabankok biztosították leánybankjaik devizaellátását, szóval végül nem állt le az élet, nem állt le a gazdaság, és év végére úgy tűnt, hogy túljutottunk a válság legnehezebb részén. Decemberben meg voltunk győződve, hogy most már tényleg békésebb időszak következik. Nem ez történt.

Miért Magyarország volt az, amelyet ez ennyire érintett? A könyvében is azt írta, és most is említette , hogy Magyarország volt az egyik első ország, amelyik a válság alatt az IMF-hez fordult. Ez miért nálunk volt?

Természetesen ez volt a mi legelső kérdésünk is, hogy miért pont mi, és hogy miért nem láttuk. Azt, hogy mennyire sérülékenyek vagyunk, tulajdonképpen 2005–2006 körül már lehetett tudni, csak abban bíztunk, hogy a 2006-os, Gyurcsány-féle költségvetést rendbehozó, konszolidáló program elég jól halad, és hogy ezt a befektetők értékelni fogják. Valószínűleg ha egy békésebb világban élünk, akkor ezt értékelték is volna, mert valóban, ahhoz képest, hogy 2006 nyarán közel 10 százalékos volt a költségvetés hiánya, 2008-ra ezt sikerült 4 százalék alá ledolgozni. Ez egy óriási megszorítás, minden normális gazdasági helyzetben ez hihetetlenül pozitív visszhangot váltott volna ki. Csakhogy ez egy nem normális helyzet volt, egy olyan helyzet, amikor éppen eltűnt a piacokról minden bizalom, és

nem azt nézték, hogy ki mennyit tesz azért, hogy a kockázatait mérsékelje, hanem hogy ki mennyire kockázatos.

Ránéztek egy egyszerű ábrára, amiben a minket körülvevő országok és Magyarország adóssága látszik a GDP arányában: kifelé mennyire vagyunk eladósodva, és a költségvetés mennyire van eladósodva. És ezen a nagyon egyszerű térképen mi egy eléggé kilógó pont voltunk. Nem azt nézték, hogy Magyarország az elmúlt két évben mennyit tett azért, hogy ezen a helyzeten javítson, hanem hogy ez a legsérülékenyebb ország, innen kell elsőként menekülni.

Kicsit eltéríteném a beszélgetést vissza az időben, mert a magyar válságról azért legtöbbeknek a devizahitelesek válsága jut eszébe, és ezzel ön is nagyon sokat foglalkozik a könyvben. Ön hogy látja, miért alakult ki ez az egész, és lehet-e valakit felelőssé tenni azért, hogy hazánkban kialakult a devizahiteles boom, aztán pedig a krach?

Vannak mindent megmondó bölcsek, akik azt is meg tudják mondani, hogy Magyarországon név szerint kik tehetnek a devizahitel-válságról. Attól tartok, hogy ezek a narratívák velejükig hamisak, az igazságtartalmuk körülbelül ugyanannyi, mint egyik terjesztőjük oxfordi professzori címe.

Annak, amit devizahitel-válságnak nevezünk, és ami valójában tényleg egy társadalmi tragédiává nőtt fel, nincsen személy szerint megnevezhető felelőse.

Tudom, hogy sokkal egyszerűbb lenne megnevezni, hogy ki volt a hibás, ki volt a felelős, azt lecsukjuk, és a dolog megoldódott.

A devizahitelezést nem kellett külön engedélyezni, ez következett uniós csatlakozásunkból, amivel – már a csatlakozást megelőző jogharmonizációs során 2001-ben – Magyarország is elfogadta a szabad tőkeáramlást, a devizakorlátozások megszüntetését. Innentől kezdve a magyar ember szabadon tarthatott devizát, lehetett devizabetéte itthon és külföldön egyaránt, a határon nem állították meg, hogy mennyi devizája van. Maga nem emlékszik, de én még igen, mikor a hetvenes-nyolcvanas években fogkrémes tubusban vittük ki a családban nehezen összegyűjtött dollárt meg márkát. A szabad devizaáramlás másik oldala viszont az, hogy szabad devizában hitelt fölvenni. 

Az első jelek a határon túlról érkeztek, a határsávban lakók, átugorva a határ túloldalára, lazán tudtak felvenni nagyon olcsó, merthogy alacsony kamatozású euróhiteleket.

Magyarországon ekkor relatíve magas volt a kamatszint, mert volt egy fiskális alkoholista államunk, aminek a túlköltekezése által generált inflációt mással, mint egy magas kamatszinttel nem lehetett ellensúlyozni – ez az elődeink monetáris politikáját is jellemezte –, miközben a szomszédos Ausztriában nagyon alacsony volt az eurókamatszint. A két kamat között körülbelül 6 százalék volt a különbség. Az nagyon nem mindegy, ha magának azt mondják, hogy egy mondjuk 5 milliós hitelnek a törlesztőrészlete 60 ezer forint vagy 40 ezer forint. Az ember szívesebben vesz fel 40 ezer forintos törlesztőrészletű hitelt. Így indult el a devizahitelezés. Egyszerűen olcsóbb volt. Ekkoriban a hazai bankok is olcsón jutottak devizaforráshoz – és így tudtak olcsó devizahitelt kínálni, ami sokkal előnyösebbnek tűnt, mint a drága forinthitel.

A probléma nem lett volna akkora mértékű, mint amekkora végül lett, ha a kétezres évek elején az ország nem kap rá – mint most a csok keretében is – az olcsó, mert az állam által erősen támogatott lakás- és jelzáloghitelekre. Csak nagyon megkésve 2003-ban állította le az új kormány a hiteltámogatást. Akkor az állami támogatás mértéke már a költségvetés masszív részét képezte, és hozzájárult a durva eladósodásunkhoz. Amikor leálltak a támogatott lakáshitelek, ott volt egy ország lakáshitelre kiéhezve, pörgött ezerrel az építőipar, épültek az új lakóparkok. Ekkor jelent meg az olcsó deviza-jelzáloghitel, ami ugyanazt tudta nyújtani, mint korábban a támogatott forintlakáshitel, ami addigra eltűnt.

A devizahitel, sajnálatos módon nálunk leginkább a svájcifrank-hitel, kiszorított minden mást a piacról. Még ezzel se lett volna olyan súlyos baj, ha ezáltal nem jutott volna mindenki hitelhez, az is, aki egyébként nem volt hitelképes.

A BANKOKBAN ADDIGRA MÁR KIALAKULT EGY HITELGYÁR, ÉS ÖNTÖTTÉK BOLDOG-BOLDOGTALANNAK A HITELT. EZ A MAGYAR BANKSZEKTOR MÉLYSÉGES FELELŐTLENSÉGE.

Másrészről nagyobb hitelt vettek fel azok is, akik hitelképesek voltak. Egy eufórikus állapot volt. Nem tudom, hogy emlékszik-e arra a 10-15 évvel ezelőtti helyzetre, akkor úgy tűnt, itt már nem lehet semmi probléma: a forint árfolyama stabil, nemsokára a hazai kamatok is lejönnek, akkor a forinthitel kiváltja majd a devizahitelt, és ebből nem lehet semmiféle súlyos megrázkódtatás. Amúgy is addigra az eurózóna tagjai lesz az ország. 

Nagyon kevesen voltunk, akik az első pillanattól kezdve figyelmeztettünk a devizahitelezés veszélyeire, és arra, hogy ez az a különleges hiteltípus, ahol nemcsak a törlesztőrészlet ugrik meg, amikor az árfolyam változik, hanem maga a hitelnagyság is.

A könyvemben több korábbi előadásomból is idézek, amikből látszik, nem utólag találom ki, hogy kezdettől a devizahitelezés kockázataira hívtam fel a figyelmet. Számomra egy személyes szakmai tragédia, hogy a Magyar Nemzeti Bankba kerülve 2007-ben, mint döntéshozó sem tudtam sem lassítani, nemhogy megállítani ezt a folyamatot. Eszközeink nem voltak, csak a szóbeli intervenció.

Csányi Sándort kellett épp a közelmúltban egy Portfolio-interjúban emlékeztetnem arra, hogy nemhogy figyelmeztettük őket a devizahitelezés veszélyeire, hanem többször próbáltuk kicsit határozottabban is rávenni, hogy akkor legalább euróhitelek legyenek, ne a jenhitel meg a svájcifrank-hitel. Túl sok fül nem volt, ami meghallgatta volna az intelmeket, így száguldottunk bele kétszázzal a betonfalba.

Az összeomlásnak és a tragédiának több összetevője volt később, önmagában a válság nem biztos, hogy ilyen súlyos helyzethez vezetett volna, mint ami kialakult. Ebben két dolog játszott szerepet: az egyik a bankok egyoldalú kamatemelése, amit már az előző tíz évben több törvényjavaslat formájában próbáltunk megakadályozni, teljesen reménytelenül. Ha a bank egy százalékkal emelte a hitel kamatát, az nagyjából egy tíz százalékos leértékeléssel volt egyenértékű. Tehát a hitelfelvevő számára ez ugyanolyan brutális terhet jelentett.

A másik, az a 2010 utáni gazdaságpolitikai U fordulat. 2010 elején a bajban lévő devizahitelesek aránya a lakáshitelesek között 4-5 százalék volt, 2010 végén ez már 10 százalék fölé ugrott. 2010-ben a forint árfolyama durván leromlott, és ez nem az MNB politikájának volt a következménye.

Erre majd mindjárt térjünk vissza, csak még ezelőtt arra szeretnék rákérdezni, hogy már 2006-ban volt egy bizottság, amely javaslatokat tett arra, hogy mit kellene csinálni ezekkel a devizahitelekkel, és ezt többször megpróbálták a kormány és a döntéshozók elé tárni, de erre nem volt fogadó fül?

Igen, amire utal az Várhegyi-bizottság jelentése volt, amelyben például szerepel javaslatként az egyoldalú kamatemelés törvényi szabályozása. Hogy miért nem volt fogadókészség erre a politika oldaláról, azt egy amerikai példával tudom megvilágítani. Az Egyesült Államokban ugyanebben az időben alakult ki az a lakáspiaci, jelzálogpiaci válság, ami Magyarországon a devizahitelezést jelentette, ugye ez volt a subprime vagy másodrendű jelzáloghitel-válság. Ennek az elfutása ugyanúgy a 2000-es évek elején-közepén volt, mint nálunk a devizahiteleké. Egy kiváló amerikai jegybanki vezető, Ned Gramlich 2004-ben, három évvel a válság előtt írt egy nagyon komoly elemzést arról, hogy milyen nagyon súlyos következményei lehetnek annak, ha továbbra is olyanok fognak hitelhez jutni, akik nem igazán hitelképesek, ha a bankok továbbra is felelőtlenül hiteleznek. Ám ennek a 10 oldalas dolgozatnak az utolsó oldalán ő is azt írja, hogy „de ne felejtsük el, hogy 9 millió honfitársunk végre emberhez méltó élethez, saját lakáshoz jutott”.

A politika nem képes megakadályozni a hitelboomot, mert azt látja, hogy az emberek végre lakáshoz, autóhoz jutnak, vásárolni tudnak, ezt nem fogja megakadályozni.

Ha akkor az MNB-nek bármilyen ereje lett volna, és egy szabállyal meg tudta volna állítani a devizahitelezést, nem tudja elképzelni, hogy mit kaptunk volna a fejünkre. Csak az az egy halvány kis közleményünk, amiben a felügyelettel közösen figyelmeztettünk a devizahitelezés súlyos veszélyeire, egy olyan esti tévéműsort váltott ki, ahol a bankok folyamatosan kioktattak minket arról, hogy hogyan képzeljük, hogy megakadályozzuk az ő ügyfeleiket abban, hogy biztonságos, jó hitelekhez jussanak. Az ügyfelek pedig megostromolták volna a nemzeti bankot, és kővel dobálták volna az ablakait, mondván: a szomszédom bezzeg tegnap még fölvehetett olcsó hitelt, ma én miért nem jutok hozzá, miért akarjátok tőlem elvenni?! 

Ráadásul azt mondta, hogy a nemzeti banknak eszköze sem igazán volt.

Hát mi nem is tudtuk megakadályozni, de tudja mit, bár tudtuk volna. Bár akkor dobálták volna be kővel az MNB ablakait. Azonban a nemzeti banknak abban az időben sem szabályozási, sem felügyelési jogosítványa nem volt, csak beszélési jogosítványai voltak. Ezt nevezzük verbális intervenciónak nagyon elegánsan, de hatása az meglehetősen csekély.

Azt akartam következőnek megkérdezni,hogy ön szerint a 2010 utáni kormány hogyan kezelte a devizahitel-válságot, de már többször tett utalásokat arra, hogy rosszul. De miért?

Ne csak a devizahitelek megoldásáról beszéljünk, hanem arról a 2010-es U kanyarról, aminek a jellemzését Kornai Jánostól vettem át. Ez azt jelentette, hogy az addigi gazdasági, társadalmi, politikai berendezkedést teljes egészében lerombolták és megfordították. Magyarország, amely 2010-ben már egy növekvő, a válságból kifelé menő pályán állt, a környező országok közül egyedüliként beleesett a gazdasági duplavébe, azaz volt egy második visszaesés is 2011–12-ben.

A környező országok 2010 körül álltak stabil növekedési pályára, meg lehet nézni, hogy a válság mélypontjához képest még mindig elmaradunk azoktól az országoktól, amelyeket mi a benchmark országoknak tartunk. 2013-at követően természetesen az ország Európa általános növekedési pályájába belekapcsolódva növekedni kezdett, de azt a 2010-12-es gödröt még mindig nem sikerült kompenzálni.

És ebbe beletartozott az is, hogy a devizahitelesek számára kidolgozott alternatív, az egyes rétegeket központba állító megoldási javaslatok helyett egy egy csapásra való, teljesen irracionális megoldási javaslat került előtérbe, ami pont a jómódúakat, a gazdagokat kimentette a válságból, a súlyos adósságcsapdában vergődőket pedig abszolút benne hagyta.

Ez volt a 2011-es döntés a végtörlesztésről, ami nemcsak a rossz helyzetben lévő devizaadósoknak tett nagyon rosszat, mert a gazdagok kimentésével ők még rosszabb helyzetbe kerültek, hanem az ország gazdaságának is.

Meg lehet nézni, hogy 2011 szeptemberétől kezdve, a kedvezményes árfolyamon történő végtörlesztésnek a bejelentését követően folyamatosan romlott az ország helyzete, megítélése, amibe beletartozott a 2011. novemberi durva leminősítés is, amikor Magyarország kikerült a befektetésre javasolt országok kategóriájából.

Magyarország nem 2010-ben volt Görögországhoz hasonló helyzetben, hanem 2011–12-re sikerült oda lavírozni az országot.  A 2011–12-es pénzügyi-gazdasági válság valóban majdnem olyan súlyos összeomláshoz vezetett, mint ami Görögországban bekövetkezett. Az U fordulatot követő lépések – mint ezt könyvemben részletesen megmutatom – a nehéz helyzetben lévő rétegeknek még rosszabb helyzetet okoztak, és az ország egészét belevitték egy második recesszióba, amiből nagyon lassú volt a kikecmergés.

Az, hogy aki tehette,  a végtörlesztéssel kifizethette a devizahitelét, másoknak miért teremtett rosszabb helyzetet?

Mert onnantól kezdve, nagyon csúnyán fogalmazva, „nem volt velük foglalkozva”. Megtörtént a bankok elszámoltatása, a forintra való konverzió – de a nehéz helyzetbe került devizaadósokra szabott speciális, adósságkönnyítő programok elmaradtak.

A bankok elszámoltatása, tehát az egyoldalú kamatemelés okozta többletteher visszafizettetése kétségtelenül egy kemény, de végül is a hitelfelvevőkkel szemben méltányos lépés volt. És igen jó pillanatban történt a devizahitelek konverziója is. Kollégáink, a jelenlegi alelnök, Nagy Márton vezetésével, 2009-től folyamatosan elemezték, hogy mikor van az a pillanat, amikor a forintkonverziót lehet lépni, és akkoriban is nagyjából a 2014-et lőttüklőtték be. Az, hogy ezen belül még annyira szenzációsan sikerült időzíteni a forintra való konverziót, hogy pont egy hónappal megelőzze a svájci nemzeti banknak az árfolyam elengedésére vonatkozó döntését, ez egy külön szépsége a történetnek.

Azonban úgy érzem, hogy a nehéz helyzetben lévő devizaadósok terheinek csökkentésére igazából nem történt erőfeszítés, illetve ami történt, az hamar abba is maradt

A forintosításra visszatérve, akkoriban lehetett olyan hangokat hallani, hogy ugyan most már az árfolyamkockázat nem nyomja az adósok vállát, de ahogy megtörtént ez a forintosítás, úgy nagyobb teher nyomja az adósok vállát, mint amennyit a bankoknak lehetett volna a vállára tenni. Erről és arról, ahogy a forintosítás lezajlott, mi a véleménye?

A végtörlesztéssel ellentétben, ami kedvezményes árfolyamon történt, a forintosítás piaci árfolyamon történt, ami azt jelentette, hogy megállt a törlesztőrészlet és a hitel növekedése az árfolyamromlás következtében. Ez a konverzió pozitív hozadéka. A fizetési nehézségekkel küzdők terhei azonban jelentősen nem mérséklődtek, még ma is több tízezer korábbi deviza jelzáloghiteles van nagyon súlyos helyzetben.

Sőt, van egy második csapdahelyzet, amit az MNB is felismert, és nagyon jó és határozott lépéseket próbált tenni ennek a csapdahelyzetnek a kikerülésére: 2014-ben ugyanis a devizahiteleket mind változó kamatozású forinthitelre konvertálták, 30 napos változó kamatozású hitelre. Ez azt jelenti, hogy ha a kamatok valamikor elkezdenek felfelé indulni, akkor ezeknek az embereknek a terhe ismét elkezd nőni.

Az MNB az elmúlt években nagyon sok nagyon pozitív lépést tett ennek a helyzetnek az elkerülésére,

és igyekszik a bankokat rászorítani arra, hogy fix kamatozású hiteleket adjanak és konvertálják fix kamatozásúra a változó kamatozású hiteleket.

De a kérdésére visszatérve, azokon az embereken, akik már akkor nehéz helyzetben voltak, akik adósságcsapdában voltak, ez már sokat nem segített.

De ön szerint lehetett volna ezt máshogy és jobban csinálni? És ha igen, akkor hogyan?

Azt gondolom, hogy első pillanattól kezdve, úgy, ahogy akkoriban javasoltuk Írország és más országok példája alapján: külön-külön programokat kellett volna kidolgozni a különböző helyzetű adósok számára, nem egy általános megoldást kellett volna hajszolni, ami mindig a jobbmódúakon segít. Más a helyzetük a magas teherrel, alacsony jövedelemmel rendelkező, kis falvakban élő devizaadósnak, akit egyértelműen a felelőtlen banki hitelezés vitt bele a csapdahelyzetbe, és egészen más egy közepes, magas jövedelmű, jó vagyoni helyzetű adós helyzete. Az adósokat kellett volna szegmentálni, speciális programokat kellett volna kidolgozni,

el lehetett volna kerülni azt, amivel most nézünk szembe, hogy kis faluban lévő, többszörösen eladósodott, idős rokkantnyugdíjas házaspárt kitelepítés fenyeget.

A múlt héten ők sátoroztak a parlament előtt, érdemes volt kimenni és beszélgetni velük. Akkor az ember azt érezte, hogy ami történt, az valóban felháborító, és valóban meg kellett és meg lehetett volna akadályozni. Még van esély.

És most még mit lehetne tenni?

Van lehetőség, én úgy tudom, hogy most is gondolkoznak pontosan ezeknek a súlyos adósságcsapdában lévő, kilakoltatással fenyegetett emberek helyzetének a javításán. Nem akarok azzal rontani a helyzeten, hogy mondok valamit, amit már csak azért is elutasítanak, mert én mondtam.

Rovatok