Bár jóval kevesebb szó esik róla, mint az Európai Bizottság elnökéről, az uniós vezetői tisztségekről való július eleji politikai megállapodásnak sokkal fontosabb vetülete lehet, hogy Christine Lagarde-ot jelölik az Európai Központi Bank élére. Lagarde nemcsak az első nő, hanem az első közgazdaságtani háttérrel és jegybanki tapasztalattal nem rendelkező vezetője lesz az eurózóna központi bankjának. Viszont kitűnő menedzser és kommunikátor, ami sokak szerint manapság fontosabb, mint a pénzügyi-technikai tudás.
Az eurózóna növekedése lassul, a német gazdaság látványosan gyengélkedik, a feldolgozóipar világszerte befékezett. Ezen jelek alapján egyre reálisabb egy újabb európai recesszió, ennek kezelésében pedig kiemelt szerepet kellene játszania az Európai Központi Banknak (EKB): az eurózóna jegybankja 2011 óta bármelyik kormánynál vagy uniós szervnél többet tett azért, hogy ne omoljon össze a kontinens roskadozó bankrendszere, és általában véve kicsit erőre kapjon az európai gazdaság.
Ezért is okozott meglepetést a jegybankárok és a pénzügyi sajtó köreiben, hogy az európai uniós tagállamok vezetői július elején
egy jegybanki tapasztalattal nem rendelkező, jogász végzettségű politikust jelöltek a legfontosabb európai gazdasági szerv élére.
Egyesek attól tartanak, hogy a jelölt, a francia Christine Lagarde hiába érkezik a Nemzetközi Valutaalap (IMF) éléről, mélyvíz lesz neki az EKB-elnöki poszt, miközben a bank vezetésében általában véve is csökken a szakértők száma. Mások szerint az EKB előnyére is válhat, hogy nem egy szaki, hanem egy gyakorlott politikus áll majd élén, hiszen az európai gazdaság talpra állításához legalább olyan fontosak lesznek a politikai alkuk, mint a jegybanki eszközök, előbbiben pedig Lagarde tagadhatatlanul otthon van.
A piacok egyelőre azzal számolnak, hogy Lagarde alatt nem lesz nagy változás az EKB politikájában, kérdés, hogy a bizalom kitart-e, ha a gazdasági helyzet tovább romlik.
Bár az európai és magyar sajtó Ursula von der Leyen európai bizottsági elnöki kinevezésével volt tele az uniós posztok körüli huzavona kapcsán, a bizottság elnöksége egy klasszikus politikai feladatkör, ahol nincs szükség és lehetőség radikális, önálló döntések meghozatalára. A magyar kormány részéről valamiféle önjáró nemzetellenes szervezetnek beállított Európai Bizottságnak hiába nagy a befolyása az uniós politikacsinálásra, nem egy független szervről, hanem a tagállami politikai alkuk és a többi uniós intézmény által gúzsba kötött, eleve a tagállamok és a parlament által megszavazott törvényeket végrehajtó kvázikormányról van szó.
Ezzel szemben az Európai Központi Bank formálisan a politikától független, szakmai alapon döntő, és döntéseivel (vagy azoknak hiányával) azonnali piaci hatást kiváltani képes szervezet. Mint az eurózóna jegybankja, más uniós szerveknél jóval tágabb eszközökkel rendelkezik az unió pénzügyi és gazdasági helyzetének alakítására, ezeket az eszközöket pedig a jelenlegi EKB-elnök, az olasz Mario Draghi 2011-es kinevezése óta nem is volt rest használni. Bár más jegybankokhoz hasonlóan eredeti feladata az infláció stabil szinten tartása volt (mindenekelőtt az alapkamat meghatározása által),
az EKB 2008-2009-es válság óta egy sor további feladatot vett magára, és manapság az eurózóna pénzügyi- és bankrendszere stabilitásának és általában véve az uniós növekedésnek az egyik legfontosabb letéteményesévé vált.
Draghi alatt (gyakran a németek ellenkezésével, és egyébként a bank mandátumára vonatkozó szerződések szövegével szemben) nagyobb bankmentő-akciókkal, eszközvásárlási programmal és laza kamatpolitikával próbált életet lehelni a roskadozó európai gazdaságba és bankrendszerbe. Sokak szerint Draghi egy 2012-es nyilatkozata, miszerint az EKB bármit meg fog tenni az euró megmentése érdekében, fordulópont volt az euróválságban, ahogy az EKB eszközvásárlási programjával is tabut döntött (legalábbis európai szinten, mert Amerikában, Japánban és a briteknél már alkalmazták a módszert; itt a németek kötötték az ebet a karóhoz).
Tehát az EKB vezetői pozíciója a feladatkör közvetlen gazdasági hatásait tekintve fontosabb, mint az európai bizottsági elnöki poszt,
sőt a világ egyik legfontosabb gazdasági döntéshozói pozíciójáról van szó. Lagarde mégis megúszta azt a fajta reflektorfényt, mint von der Leyen, noha merőben unortodox jelölt.
Szemben Lagarde-dal, az EKB összes korábbi vezetője rendelkezett közgazdasági végzettséggel és jegybanki vezetői tapasztalattal (háromból ketten doktorátussal is). Lagarde bár nem közgazdász, 2007 és 2011 között francia pénzügyminiszter volt, azóta pedig a Nemzetközi Valutaalapot vezette (a posztot honfitársa, Dominique Strauss-Kahn molesztálási ügye után vette át), tehát tapasztalt gazdasági vezető. Ugyanakkor ezek a pozíciók is eltérnek a jegybankelnökségtől: a pénzügyminiszter hagyományosan politikai poszt, és az IMF vezetője is inkább egy saját döntési jogkörrel nem rendelkező diplomata (bár előtte ezt a posztot is jellemzően közgazdászok töltötték be).
Ezzel szemben a jegybankelnökség egy klasszikus technokrata feladat, ahol a politikai megfontolások mellett kiemelten fontos a jelölt szakmai tapasztalata, azaz hogy a legmélyebb részleteiben tisztában legyen a jegybanki eszközök rendkívül összetett hatásmechanizmusával - különösen 2019-ben, amikor a világ nagy jegybankjai egy sor, a 2008-as válság előtt még tabunak és unortodoxnak tartott módszert alkalmaznak. A hozzáértés itt azért is fontos, mert a piacok manapság a jegybankelnök minden elejtett félmondatára képesek ugrani, és egy-egy (jól vagy rosszul megválogatott) szóösszetétel mögé is képesek jelentős lépéseket odaképzelni, magyarul kisebb bakik is nagy piaci felfordulást okozhatnak.
Az nem világos, hogy Lagarde e téren mennyire van otthon, de elemzők és a nemzetközi pénzügyi sajtó szerint biztosan tanácsadókra kell majd támaszkodnia. 2012-ben egy interjúban úgy fogalmazott,
“tanultam egy kis közgazdaságtant, de nem vagyok egy szuper közgazdász”.
Hogy jelölése meglepő, azt jelzi, hogy tavaly, amikor arról kérdezték, lenne-e EKB-elnök, azt mondta, “nem, nem, nem-nem, nem-nem”.
Az EKB vezetésének szakmaiságával kapcsolatos kétségeket erősíti, hogy a bank elpolitikusodása egy tágabb folyamat: Mario Draghi és Benoît Cœuré francia igazgatósági tag idei leváltásával a hattagú igazgatóságban ugyanannyi jogász lesz, mint közgazdász, és az ír vezető közgazdász, Philip Lane marad az egyetlen közgazdasági nagyágyú az EKB legfelsőbb vezetésében. A vészmadarak szerint legalábbis kérdéseket vet fel, hogy politikus-jogászokra cserélik a közgazdászokat, pont amikor a gazdasági helyzet romlásával kell szembenéznie a banknak. (Az is tény viszont, hogy az EKB fő döntéshozó szervében, a kormányzótanácsban a 19 eurózónás ország jegybankelnökei is bent ülnek, szóval még mindig nagy többségben lesznek a klasszikus jegybankárok.)
Abban viszont teljes az egyetértés a pénzügyi világban, hogy Lagarde elsőrangú menedzser és politikus, és emiatt kinevezése sokak szerint kifejezetten jó lépés lehet.
Emögött a fő érv, hogy az EKB-nak (és a többi jegybanknak) már eleve nem nagyon maradtak eszközei egy jelentősebb beavatkozáshoz. Bár Draghi a napokban közölte, hogy további “számottevő monetáris lazításra” készülnek, a negatív kamatláb mellett, több bankmentésen és eszközvásárlási programon túl, nem nagyon látszik, hogy mit lehetne még tenni a tartósan gyenge növekedés megtámogatása érdekében. Illetve látszik, de az is, hogy ez már nem jegybanki feladat lesz: a következő recesszió vagy válság esetén az eurózónás kormányokon, elsősorban a fukarságukkal saját magukat és egész Európát visszafogó németeken lesz a sor, hogy kezeljék a helyzetet.
E tekintetben pedig Lagarde jó jelölt: a következő időszak fő feladata az lenne, hogy a németeket valahogyan rábírják a fiskális gazdaságélénkítésre (Draghi is ezzel próbálkozik, nem sok sikerrel), Donald Trump amerikai elnököt pedig lebeszéljék a kereskedelmi háborúzásról. Ezek nem elsősorban jegybanki, inkább politikai feladatok.
Emellett azt is sokan felemlegetik, hogy Lagarde 2011-es színre lépése óta rettentő sokat fejlődött az IMF válságkezelésről való gondolkodásmódja, Lagarde alatt a korábban
drákói szigora és brutális megszorításai miatt gyűlölt szervezet jóval kiegyensúlyozottabban kezdett el viszonyulni a bajba jutott országokhoz és általában véve a gazdasági kormányzáshoz.
Jellemző, hogy különösen 2015 után az IMF vált a legmegértőbb partnerré Görögországgal szemben az Athént hitelező trojka (az IMF mellett az EKB és az Európai Bizottság) tagjai közül. E tekintetben pedig Lagarde a saját és szervezete függetlensége mellett is konokul kiállt, ami megnyugtató lehet azon félelmek kapcsán, miszerint az EKB vezetésének politikusi kézbe adása veszélybe sodorhatja a szerv függetlenségét.
Lagarde az IMF élén erős tanácsadói gárdával vette körül magát, és változatos, gyakran a szervezet évtizedes reflexeinek ellentmondó nézőpontokat is bevont a vitába. A 2011-ben a a világválsággal párhuzamosan belső válsággal is küzdő IMF-et szervezeti szempontból is gatyába rázta, a hozzáértők nagy többsége pozitívan értékelte tevékenységét.
Az is Lagarde mellett szól, hogy nemcsak jó menedzser, hanem kitűnő kommunikátor is, ami manapság a jegybankelnökség egyik legfontosabb vetülete. Ahogy sokan kiemelték: a jegybankelnökök szerepe manapság megváltozott, ezt jelzi, hogy az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve elnöke is egy jogász, és a Trump által jelölt Jerome Powell eddig egész jól muzsikál.
Nem mellesleg Lagarde az EKB első női elnöke lesz, és az amerikai Janet Yellen (ő 2014 és 2018 között volt a Federal Reserve elnöke) után a második nő, akit globális szinten is fontos jegybank élére jelöltek.
A dolog jelképes fontosságát jelzi, hogy jelenleg az EKB 25 fős kormányzótanácsában két nő ül, az eurózónás jegybankok közül egyedül a ciprusit vezeti nő. De az arányok az alacsonyabb pozíciókban is csak egy kicsivel jobbak: az EKB-ban menedzsmentpozícióban lévő nők aránya 30 százalék alatt van, a teljes szervezeten belül is alig haladja meg a 40 százalékot.
Mindenesetre függetlenül attól, hogy mennyire unortodox jelölt, Christine Lagarde a jelek szerint nagyrészt Mario Draghihoz hasonló nézeteket képvisel, és a piacok szerint nem várható komolyabb törés a jegybanki politika terén. Ezt jelzi, hogy a tőzsdék pozitívan fogadták Lagarde jelölését.
Viszont az is látszik, hogy az új elnöknek lesz belső ellenzéke az EKB-ban. Ezt jelzi, hogy bár a kormányzótanács megszavazta őt, nem egyhangúlag tette ezt, ráadásul két legfőbb riválisa, a konzervatív német és finn jegybankelnök a tanács forgó szavazási rendszere miatt nem is voksolhatott. Az északi országok (elsősorban a németek, finnek és hollandok, de kisebb intenzitással a balti eurózóna-tagok is) eleve nem nézik jó szemmel az uniós gazdasági szigor feladására vonatkozó francia terveket, így még ha meg is szavazták az IMF élén szintén a szigor gyengítésén munkálkodó Lagarde-ot, borítékolható, hogy a későbbiekben lesznek majd ideológiai viták a francia-északi tengelyen.
Borítókép: Christine Lagarde és Angela Merkel Fotó: Sean Gallup/Getty Images