Amikor a januári, rekordmértékű drágulás apropóján a magyar inflációval foglalkoztunk, még csak Kínában érződött igazán a koronavírus felforgató hatása. Azóta viszont a járvány miatt a feje tetejére állt a világgazdaság, így az év eleji prognózisok sem érvényesek már abban a formában, ahogy akkor spekuláltak az elemzők. Mit csinál a fogyasztói árakkal a vírus és a nyomában járó válság?
Áprilisban itthon éves bázison 2,4 százalék lett a magyar infláció, ami látványos fékezést jelent az első negyedéves adatokhoz képest, márciushoz viszonyítva a fogyasztói árak átlagosan 0,6 százalékkal mérséklődtek. Bár az elemzések eleve úgy számoltak, hogy év elején lesz a csúcs, 2020-as átlagban a legtöbben azért a korábbiakhoz képest élénkebb, 3,6 százalék körüli inflációt valószínűsítettek – ez az előrejelzés a többi év eleji gazdasági várakozással együtt minden bizonnyal mehet a kukába.
A koronavírus-járvány érdekessége a fogyasztói árak szempontjából, hogy az elemzők szerint - a szokványos válságokhoz hasonlóan - épp ellentétes hatásokat kelt rövid illetve hosszú távon. Az egyes országok között markáns eltérések lehetnek a folyamatok sebességének kibontakozásában és a kilengések mértékében, de az biztosnak látszik, hogy míg a következő időszakban (akár 1-2 évig) még az árcsökkentő hatások dominálnak, azután viszont
akár hosszú éveken keresztül kimondottan magas szinten maradhat az infláció
– akár olyan magasan, amit huzamosabb ideig nem láttunk a fejlett világban az infláció 1980-as évekbeli letörése óta.
Amikor a járvány még csak a kínai gazdaságot blokkolta, úgy tűnt, hogy a koronavírus egy kínálatoldali sokk maradhat: sok helyen ideig-óráig leáll a gyártás, akadozik a szállítás a világ legnagyobb ipari központjában, és ez akár szűkösséget is eredményezhet egy-egy terméknél. De röviddel azután, hogy a kórokozó felütötte a fejét Európában, és a kormányok a lehető legtöbb emberélet megóvása érdekében szigorú korlátozásokról döntöttek, világossá vált, hogy a történet itt nem áll meg.
A kínálatoldali probléma megmaradt (illetve kibővült az összes érintett országra), de kiegészült egy mértékét tekintve súlyosabb keresletoldali sokkal is – a gazdaság hirtelen hibernálása miatt egy csomóan elvesztették a munkájukat, a válságra készülve eljött a szorosabbra húzott nadrágszíjak időszaka. Emiatt rövid távon a koronavírus a legtöbb termék és szolgáltatás iránti keresletet (így az árakat is) lefelé tolja:
A járvány rövid távon összességében egy deflációs (áresést hozó) sokk még úgy is, hogy a kínálat több helyen visszaesett, és a nemzeti devizák némileg gyengültek, ami ezt a hatást tompítja, mondta az Indexnek Móricz Dániel a Hold Alapkezelő portfóliómenedzsere.
Érdekesebb kérdés, mi jöhet hosszabb távon. A következő 1-2 éves periódusban ezt még jelentős részben járványügyi tényezők befolyásolják, nagyon sok múlik azon, hol, hányszor, mennyi időre üti még fel a fejét a vírus, és hogyan reagálnak rá az államok. A mostani újranyitások világszerte optimizmust sugallnak, de egyelőre korántsem biztos, hogy ez indokolt: a tendencia az, hogy a lazító intézkedések együtt járnak a terjedés ismételt felgyorsulásával.
Sokan gondolják elhamarkodottnak az utóbbi hetek lazításait, de közben látszik az is, hogy az elkeserítő gazdasági hatások miatt a közvélemény a nyitás irányába nyomja a politikát. Az is valószínű, hogy hatásos vakcina tömeges rendelkezésre állásáig a járvány hullámokban újra ki-kitör majd.
A következő időszak egyik nagy kérdése lesz, mit vállalnak be inkább a kormányok,
több halálozást kevesebb korlátozással (=kisebb gazdasági kár), vagy inkább fordítva. Ha a korlátozások még hosszabb ideig az életünk részei lesznek, akkor a kereslet és vele együtt az árak is nyomottak maradhatnak, a leginkább érintett szektorokban legalábbis.
A légitársaságok már most arra készülnek, hogy brutális árengedményekkel fogják visszacsábítani az utasokat az újraindulás után, kezdetben sok területen lehet induló akciókra számítani. Ugyanakkor a turizmusban, a vendéglátásban, és minden olyan területen, ami sok ember kis területen történő összezsúfolódására épült, ellentétes folyamatot is hozhat a közeljövő. Ha limitálják, hány fő lehet egyszerre egy moziban, repülőn, étteremben, koncerten, és hosszabb távon
a szolgáltatók rájönnek, hogy a kevesebb helyet magasabb árakkal is fel tudják tölteni, az drágulást is hozhat az érintett ágazatokban,
mondta kérdésünkre Németh Dávid, a K&H vezető elemzője. Magyarán egy huzamosabb ideig korlátozásokkal lefojtott szolgáltatószektorban ismét drágává válhatnak olyan tevékenységek, amelyek az utóbbi években széles körben elérhetőek voltak.
Még messzebb, akár a vírus utáni időkre tekintve már inkább az lesz a fő tényező, ahogyan a válságmenedzsment visszahat majd a gazdaságra. A hagyományos állami válságkezelési stratégiák a megszorítás – élénkítés tengelyen mozognak; a mostani helyzetben azt látjuk, hogy az országok többsége stimuluspárti, iszonyatos mennyiségű pénzt öntenek a kormányok és a jegybankok a gazdaságra abban a reményben, hogy így elkerülhető lesz egy U vagy L alakú, hosszabban elhúzódó válság (mint amilyen a 2008-as olt). Az ilyen típusú pénzteremtés a tankönyvi definíció szerint inflációt okoz.
Kiszabadult a szellem a palackból, a költségvetési politika szintet lépett lazításban. Akár egy háborús gazdaságban, az államok rákaptak a pénznyomtatás lehetőségére, és ezzel hosszú távon is véget érhet az évtizedek óta tartó globális dezinflációs trend
– mondta Móricz Dániel. A lazításnak különböző megnyilvánulásai vannak: a jegybankok eszközöket vásárolnak, a kormányok széles körben garanciákat vállalnak a hitelekre, de most jellemző az is, hogy az államok közvetlenül transzfereket küldenek az alacsonyabb jövedelműeknek, akik a kapott pénzt elfogyasztják. Magyarországon ez utóbbi, az inflációt kifejezetten stimuláló lépésre egyelőre alig került sor (talán csak a 13. havi nyugdíj fokozatos visszavetése sorolható ide), de sok országban, többek között a globális trendeket meghatározó USA-ban elképesztő mértékű költségvetési lazítás volt.
Amint az államok által pumpált pénz megtalálja a helyét a gazdaságban, és elkezdi növelni a keresletet (vele pedig az inflációt), következhetne a szokványos, pénzvisszaszívást szolgáló jegybanki reakció, a kamatemelés. Csakhogy a mostani élénkítéssel az államok el is adósítják magukat (nem beszélve a túléléshez felvett magánhitelekről), így
a kamatemelésnek rengeteg ellenérdekeltje lesz.
A végeredmény pedig az lehet, hogy a központi bankok nem fogják alkalmazni ezt a monetáris politikai eszközt, és hiába szárnyal majd az infláció, a kamatszintek aránylag alacsonyan maradhatnak.
A nagy adósságok miatt elképzelhető, hogy akár 4-5 százalékos infláció mellett sem fognak érdemben kamatot emelni, mondta Móricz, aki szerint a jövőben már kevésbé lesz meglepő, ha a jegybankok közvetlenül fogják finanszírozni az államokat (jelenleg ez még közvetve, a másodpiacon vett kötvényekkel zajlik), ez egy-két éve a gazdasági köztudatba bekerülő modern monetáris elmélet "de jure még nem, de defacto már most is egyre több helyen megvalósul".
Ha ezek a jóslatok bejönnek, az az infláció 1980-as évekbeli letörése óta tartó monetáris politikai rezsim végét is jelenti, és hosszú évek után már nem az lesz a fejlett gazdaságok központi bankjainak legfőbb kínja, hogy hogyan érjék el a 2 százalék körüli inflációs céljaikat – helyette jöhet a munkanélküliség fókuszba kerülése.
A fogyasztói árakat a járvány egy másik vonzata is érintheti: sokan úgy kalkulálnak, hogy a jövőben némileg visszaszorul a globalizáció a termelésben, ami egyértelműen áremelő hatású. Az infláció megfékezésében nem csak a kamatemelés játszott szerepet, hanem tőke mobilitása, a munkaerőpiac globálissá válása is. A gyártóknak úgy sikerült folyamatosan alacsonyan tartani a termelési költségeket, hogy mindig az elérhető legolcsóbb erőforrásokat és munkaerőt keresték, így vándorolt el az ipari munka jó része a szervezett munkássággal rendelkező centrumországoktól az olcsóbban alkalmazható globális dél és kelet országai felé.
A mai gazdaságban országok során átívelő termelési, ellátási láncok elégítik ki a fogyasztói igényeket, ezek azonban nagy nyomás alá kerültek a koronavírussal. Sokan vélik úgy, hogy a járvány tapasztalata nagy szereplőket is a láncaik feszesebbre húzására motiválhat;
a kockázatkerülés, a közelebbi (potenciálisan drágább munkaerővel) gyártatás, a nagyobb készletezés pedig mind áremelő hatású.
Ugyanakkor az általunk megkérdezett elemzők egyetértenek abban, hogy a másik serpenyőben ott van egy munkaerőpiaci fordulat lehetősége is a következő időszakra. Az utóbbi években a globális munkaerőpiac egyre feszesebb lett, egyre nehezebbé vált megfelelően képzett munkaerőt találni. Ez munkaerőhiányt generált és – ahogy itthon is tapasztalhattuk – felfelé nyomta a béreket, a válság miatt viszont a rendszerben az öregedő népesség révén ketyegő időzített demográfiai bomba problémáját egy időre elodázzuk:
az ismét megjelenő számottevő munkanélküliség ellensúlyt képezhet a bérnövekedésnek.
A globális gazdaság nyitottsága ott is befolyásolja az inflációt, hogy milyen mértékben hat rá vissza a nemzeti valuta értéke. Egy nyitottabb gazdaságban kiegyenlítődés a jellemző: ahol nagyobb az infláció, ott leértékelődik deviza, ami csökkenti a belső keresletet és így az inflációt is. A nemzetközi versenyképesség megőrzése érdekében a következő években az országok minden bizonnyal igyekeznek majd leértékelni a devizájukat (ez a másik ok, amiért nem emelhetnek kamatot), már aki teheti. Az USA ebből a szempontból most nehezebb helyzetben van a globális pénzügyi rendszer dolláralapú mivolta miatt: nehéz gyengíteni egy valutát, ha sokan abban vannak eladósodva, és ahogyan az adósságok csökkennek, vissza kell vásárolni a dollárt.
Bár még sok a kérdőjel, a szerteágazó hatások összessége rövid- és középtávon csak nyomott illetve mérsékelt drágulást (akár árcsökkenést), hosszú távon viszont sokkal inkább élénk, az utóbbi évtizedekben nem látott mértékű inflációt hozhat a világban.
Magyarországon eleve magasabb szintről indultunk, mint ami a fejlett gazdaságokat jellemezte, így a mostani deflációs erők sem küldték annyira padlóra az árakat, mint ami például az eurózónát jellemezte:
ott áprilisban éves bázison 0,4 százalékos áresés volt, míg itt 2,4 százalékos növekedés.
Az MNB március végi inflációs jelentésében 3,2-3,5 százalékot vetített előre 2020-ra, de ennek a becslésnek a felső határa már most is magasnak tűnik (Matolcsyék ugyanebben az elemzésben, sőt azóta is 2-3 százalékos GDP-növekedéssel számolnak, amit rajtuk kívül mindenki túlzóan optimistának tartott már akkor is. A helyzet pedig időközben nem lett jobb.)
A fogyasztói árakat komolyan befolyásolja az is, hogyan alakul itthon a munkanélküliség (minél több embernek nincs munkája, annál kevésbé tudnak nőni az árak). Németh Dávid ugyanakkor azt mondta,
Magyarországon idén és jövőre nem valószínű, hogy 3 százalék alatt marad a maginfláció,
ezt az értéket jó eséllyel még akár 6-8 százalékos munkanélküliség mellett is hozza majd a magyar gazdaság.
(Címlap és borítókép illsuztráció: szarvas / Index)