Különös helyzetet teremtett egy veszélyhelyzeti, de alighanem véglegesnek szánt rendelet a hazai élelmiszerpiacon. A kormány a magyar beszállítókat szeretné védeni az erősebb alkuhelyzetben levő (a kereskedelmi jogban ezt vevői erőnek nevezik) kereskedőkkel szemben. Utóbbiak nem csökkenthetnek egyoldalúan árat, illetve nem is fenyegetőzhetnek ilyesmikkel. A legfurcsább az, hogy amennyiben bejelentés érkezik, a kereskedőnek kell bizonyítania, hogy ő nem csinált semmi rosszat.
– Vádlott álljon fel! Maga lopott!
– Nem kérem, soha életemben nem loptam.
– Soha életében? Bizonyítsa be!
– De mégis hogyan?
A büntetőperek valójában nem így néznek ki. Alapvetően a vádnál van a bizonyítási kényszer, mindenkit megillett az ártatlanság vélelme.
A fenti bizonyítási felszólítás nem is lenne túl életszerű, hiszen egy 40 éves vádlott teljes felnőtt életéről nem lehet alibit igazolni, esetleg – ha lenne ilyen - egy évtizedekig tartó, hosszú videófelvételt csatolni, amin látszik, hogy a vádlott sohasem lopott.
Vannak azonban olyan helyzetek, amikor a bizonyítási kényszer megfordul, és alapvetően egy ilyen különös helyzet alakult ki Magyarországon a kormány 180/2020. (május 4.) kormányrendelete alapján is. Mielőtt ezt részletesebben is bemutatnánk, röviden hadd szóljunk arról az idehaza régi témáról, hogy a sokszor külföldi kézben levő bevásárlóközpontok (áruházláncok) milyen keményen lépnek fel a magyar gazdákkal szemben.
A hazai bevásárlóközpontokkal szembeni attitűdöket a legrészletesebben egy majd másfél évtizedes kutatás mérte fel, és ahogy a tanulmányok egyikében Hoffmann Istvánné közgazdász fogalmazott Márai Sándort idézve, Magyarországon is hatalmas katedrálisokat építettünk a fogyasztásnak, pillanatok alatt megszoktuk, hogy ezek hasznos helyszínek, mert
de ennek az alapvetően urbanizációs terméknek még sincs túl pozitív társadalmi megítélése, kevesen mondják azt, hogy szeretik is a bevásárlóközpontokat.
A hazai politikai elit is szívesen korlátozza ezt a világot, plázastoppal, különadóval, versenyhivatali korlátozásokkal vagy az erőfölény szabályozásával (amit a hétköznapokban, vagy másjogi területeken erőfölénynek nevezünk, az a kereskedelmi jogban a vevői erő kifejezés írja le), és ez egyáltalán nemcsak a Fideszre jellemző, a fő problémát talán a legjobban Simon Gábor MSZP-s képviselő fogalmazta meg, akit újabban nem mint a magyar gazdák érdekvédőjét ismerjük, hanem mint azt a bukott politikust, aki százmilliókkal nem tudott elszámolni. De a problémafelvetés jól kiolvasható egy parlamenti hozzászólásából:
A nagy bevásárlóközpontok megjelenésével szélesebb lett a kínálat, és nagyobb a verseny. A bevásárlóközpontok azonban – noha közöttük is erősödik a verseny – a hazai beszállítókkal szemben olykor nyomasztó erőfölénnyel rendelkeznek. Ezt az erőfölényt kihasználva pedig a nagy bevásárlóközpontok meglehetősen kiszolgáltatott helyzetbe hozzák a hazai beszállító kis- és középvállalkozásokat és a gazdákat. Ma már szinte általános gyakorlat a hosszúra nyúlt fizetési határidő, így valójában a beszállító kis- és középvállalatok hiteleznek a nagy bevásárlóközpontoknak. Gyakorta a bevásárlóközpontok nyomott áron, a beszerzési ár alatt értékesítik a hazai termelők termékeit.
A legújabb rendelet a gazdaságvédelmi akcióterv keretében a veszélyhelyzet ideje alatt jelent meg, és igyekezett szabályozni az agrárágazatot.
A szabályozás lényege, hogy az erősebb alkupozícióban (vevői erő) levő kereskedők (akik nagyjából a bevásárlóközpontoknak nevezett nagy áruházláncoknak felelnek meg) a mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek vonatkozásában nem alkalmazhatnak tisztességtelen forgalmazói magatartást. Ilyennek minősül, ha a beszállítóval szemben a kereskedő a beszerzési árat a beszállító tiltakozása ellenére egyoldalúan csökkenti, vagy ha a beszerzési ár csökkentésére irányuló szerződés-módosítás érdekében a kereskedő a beszállítót
Ha jól értjük a jogalkotói szándékot, ez a mondat már nem kóser a jövőben:
Feri, ezer forint egy kiló eperért sok. Ha nem adsz nekem 20 százalékkal jobb árat, akkor a jövőben nem tőled veszek, hanem a Pistától, mert ő lemenne 200 forinttal, és 800-ért adná az eper kilóját.
Mindez valójában csak akkor tiltott, ha különbség van az alkuhelyzetben, de a bizonyítási teher megfordlása akkor él, ha eltérő az alkuhelzet. Az első kérdés, ami felmerülhet, hogy ki van egyáltalán erőfölényben?
Ezt a rendelet részletesen szabályozza, gyakorlatilag arányokat állít fel. Például ha a beszállító éves árbevétele nem haladja meg az 500 millió forintot, akkor már az éves egymilliárd forintos árbevételű kereskedő is jobb alkuhelyzetben van. Ha a beszállító éves árbevétele 5 és 75 milliárd forint közé esik, akkor csak a 100 milliárd forintnál nagyobb forgalmú kereskedő van főlényben. Két kiragadott arányt mutattunk be, de a rendelet mindent végigzongorázik.
Az egyoldalú árcsökkentés tilalma nem annyira fontos újdonság, hiszen a felek között jellemzően szerződések vannak, a szerződésnek lényeges eleme az ár, egyoldalúan nem lehet szerződést módosítani.
Sokkal izgalmasabb a fenyegetés, vagyis az a valóban életszerű felszólítás, hogy amennyiben nem mész le érdemben az áraddal, többet nem rendelek tőled. A kereskedő tehát, amennyiben bejelentés érkezik ellene a Nébihhez, köteles igazolni, hogy a beszerzési ár csökkentésére nem fenyegetésnek minősülő kommunikációval került sor. Ahogy Dr. Firniksz Judit, a Réti, Várszegi és Társai Ügyvédi Iroda PwC Legal ügyvédje az Agóra 2020: Üzlet a járvány alatt című konferencián rámutatott,
nem a hatóságnak kell bizonyítani a jogsértést, hanem az érintett kereskedőnek azt, hogy nem történt jogsértés. De hogyan lehet bizonyítani azt, amit nem csináltunk? - ez a jogászszakmának is fejtörést okoz.
Egy pillanatra feledkezzünk el arról, hogy vajon mennyire reális az, hogy a magyar beszállítók feljelentgetik a bevásárlóközpontokat, vagy más kereskedőket, hiszen bármennyire is jó szándékú a rendelet,
vajon egy őstermelő bízik-e abban, hogy bárki más majd szóba áll vele, ha a felvásárlóját feljelenti.
De ezt most tegyük félre, tételezzük fel, hogy megtörtént a bejelentés – mit tehet a kereskedő, hogy bizonyítson? Az ügyvédnő szerint a kereskedők egyetlen lehetősége a tárgyalások megfelelő dokumentálása. A járvány idején az külön érdekesség, hogy a megbeszélések sokszor telefonosak, vagy online csatornát használnak, itt, bármennyire életidegen lehet, a tárgyalások rögzítése tűnik az egyetlen járható útnak.
Firniksz Judit szerint, mivel a beszélgetések rögzítése érinti az adatvédelmi, a hangrögzítéshez, a képmásrögzítéshez kapcsolódó jogokat, mindenképpen érdemes hozzájárulást kérni a tárgyalópartnertől.
Az kérdés, hogy amennyiben eljárás indul, a Nébih mennyire venné figyelembe a hozzájárulás nélkül készített felvételt, vagyis elfogadja azt, vagy kizárja mint jogszerűtlenül rögzített bizonyítékot. Bármelyik is lesz a gyakorlat, az a beszállító, aki nem járult hozzá a felvételhez, akár külön eljárásban adatvédelmi vagy polgári jogi alapon sérelmi díjat igényelhet.
Végül egy fontos zárójel. Amikor bárki, amúgy teljesen életszerűen azzal érvel, hogy azért szeretne alacsonyabb árat elérni a beszállítóval szemben, mert X. Y. olcsóbban, kedvezőbb feltételekkel adja a termékét, ráadásul ezt a fentiek tükrében diktafonnal rögzíti is, akkor arra kell figyelnie, hogy ne csússzon bele más jogsértésbe. Ha ugyanis a kereskedő részéről elhangzik egy ilyen telefonban az ár, a kondíciós feltételek, akkor
könnyen a kartelljogba, valamilyen antitröszt-jogsértésbe keveredhet
a kereskedő, illetve a versenytárs feltételeiről értesülő beszállító.
Az ma még a jövő zenéje, hogy ezt az újszerű jogszabályt használja-e bárki majd a jövőben, a magyar beszállítók tesznek-e bejelentéseket a vevőikkel szemben.
Borítókép: MTI Fotós: Balázs Attila