A Szeviép-ügyet a kormánypárt és a hozzá lojális sajtó a bírói elfogultság, a 2006 és 2009 közötti Gyurcsány-kormány hibáinak és a baloldali szegedi városvezetés bűneinek bemutatására használja. Lehetnek ilyen aspektusok is, de azért kétségek nélkül egyik erős vád sem fogalmazható meg. Az azonban biztos, hogy valami nagyon bűzlik ebben a történetben. Sokat hallunk róla, de talán kevesen emlékeznek már arra, hogy mi is történt.
Újabb hírek jelentek meg a Szeviép-ügyként elhíresült történetben, mint arról mi is hírt adtunk, az ügyészség vizsgálata lezárult: eszerint a Szegedi Törvényszék bíráinál, a szabálytalanságokon és a fegyelmi felelősségen túlmenően, nem merült fel bűncselekmény gyanúja. Az Országos Bírósági Hivatal elnöke viszont visszavonta Tárkány-Szűcs Babettnek a Szegedi Törvényszék elnöki feladatainak ellátására szóló megbízását. Ennyi a fejlemény, de emlékszik még valaki arra, hogy mi is volt maga a sztori?
Vannak azok a krimik, amikor az utolsó percig nem tudjuk, hogy ki a tettes, miért tette, amit tett, mi volt az indítéka.
És vannak olyanok is, amikor az első képkockákon látjuk, hogy miként zajlott le a cselekmény, és már csak az a kérdés, hogy a nyomozók eljutnak-e az igazsághoz, lesz-e elég bizonyítékuk és a bíróság miként fogja minősíteni az ügyet.
A szegedi Szeviép (Szerkezet és Vízépítő) Zrt. története voltaképpen az utóbbi típus.
Azt méregetik évek óta az illetékes bíróságok, hogy amikor a cég vezetői, a Szeviép tragikus pénzügyi helyzete ellenére kölcsönöket adtak fűnek-fának, akkor ezzel tevékenyen hozzájárultak-e a társaság bedőléséhez, illetve elvonták-e a fedezetet a hitelezők elől, vagy a kölcsönökre lehetett valamilyen észszerű egyéb magyarázat is?
Természetesen egy büntetőperben a bizonyítási nehézség miatt ennél sokkal bonyolultabb megfogalmazásokkal kell élni, és még ha világít is, hogy mi történhetett, a bíróság előtt kétséget kizáróan kell a vádakat megfogalmazni és bizonyítani. Az elsőfokú bíróság szerint ez sikerült, a másodfokú szerint nem, jöhet a harmadik forduló.
A 2007-ig visszanyúló történetben kiindulásképpen adott tehát egy sokáig rendkívül sikeres szegedi építőipari cég, amely 2010-ben a felszámolás sorsára jutott. A problémák valójában már 2007-ben elkezdődtek, és 2008 elejétől a Szeviép már komoly fizetési nehézségekkel küzdött, a kérdés, hogy 2007 és 2009 között a vezetők bűncselekményeket elkövetve, tevékenyen hozzájárultak a bajhoz, vagy furcsa lépéseket tettek ugyan, de azok kétséget kizáróan nem merítették ki a csődbűntett tényállását?
A cég három vezetője, Oltványi József (I. rendű vádlott), Baranyi Sándor (II. rendű) és Pistrui László (III. rendű) igazgatóság tagok voltak a társaságban és szándékegyezségben követték el tetteiket, mármint a kölcsönnyújtást.
Azért lettek vádlottak, mert a gyanú szerint 2007 és 2009 között gazdaságilag teljesen észszerűtlenül, mindenfajta előzetes kockázat-kezelés nélkül szétszórták a cég pénzét (összesen majdnem másfélmilliárd forintot) kölcsönök formájában.
Mindezt az észszerű gazdálkodás követelményeivel ellentétes módon, később nem is térült meg a pénz, csak az összeg harmada, ráadásul a pénzesőből sokszor teljes egészében, vagy részben a zrt. tulajdonában álló, de önállóan gazdálkodó és önálló pénzügyi felelősséggel működő gazdasági társaságok kaptak. A kölcsönökről voltak dokumentumok, de valójában nem volt érdemi következménye annak, ha a kölcsönzött nem fizette vissza a hitelt.
A szeviépes pénzfolyamból jutott pénz más cégeknek, de néhány esetben magánszemélyeknek, vagy sportkluboknak is (meglepő módon még tőlük jött vissza a leginkább a kikölcsönzött pénz).
A Szegedi Járásbíróság úgy ítélte meg, hogy a cégvezetők ezzel klasszikus csődbűntettet valósítottak meg, vagyis észszerűtlen tevékenységükkel apasztották a hitelezők kielégítésére fordítható összeget.
Az elsőfokú bíróság az I. és a III. rendű vádlottat 5 év 2 hónap, míg a II. rendűt 6 évre büntette, amiért különösen jelentős kÁrt okoztak. A letöltendő büntetések közül az I. rendű (aki daganatos beteg) fogházba került volna, a másik két elítélt börtönbe.
Gyakorlatilag még azt is kimondta az ítélet, hogy a zrt. fizetésképtelenné válását túlnyomórészt az idézte elő, hogy a vádlottak egyhangú igazgatósági döntésekkel 2007. év elejétől rendszeresen és nagy összegben (összesen 1,45 milliárd forint értékben) nyújtották ezeket a kölcsönöket.
Alkotmányos jogunk hülyének lenni? Vagyis rossz kölcsönket adni? Nem, nem feltétlenül, hiszen a felszámolási eljárás során hozzávetőlegesen 6,5 milliárd forint hitelezői igényt jelentettek be a beszállító cégek, családok, vállalkozók, vagyis a szétszórt, részben elengedett hitelek őket károsították.
A Szeviép-ítéletben az oldalakon át sorolt értelmetlen kölcsönöknél már csak az szomorúbb olvasmány, ahogyan a félezer pórul járt beszállítót sorolja fel az ítélet.
A Szegedi Törvényszék másodfokú tanácsa azonban a vádlottakat felmentette. Az indokolás szerint
a vád tárgyává tett bűncselekmény vádlottak általi elkövetése a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján kétséget kizáró módon nem nyert bizonyítást.”
Vagyis nem volt megállapítható, hogy a vádlottak cselekvősége eredményezte a Szeviép Kft. fizetésképtelenségét, ahogyan az sem nyert kétséget kizáróan bizonyítást, hogy a vádlottak cselekménye az észszerű gazdálkodás követelményeivel ellentétes volt.
Az új ítéletnek a vádlottak és ügyvédjeik biztosan örültek, de rajtuk kívül sokakat, beszállítókat, károsultakat, bárkit, aki nyomon követte az eljárást, alaposan felháborított.
A bíróság ítéletével szemben az ügyész mindhárom vádlott vonatkozásában bűnösség megállapítása és büntetés kiszabása érdekében fellebbezett.
A Fidesz pedig egyenesen nemzeti konzultációt kezdeményezne az ügyben, amelyben az emberek véleményét a bírói elfogultságról kérdezné.
Azt már az elsőfokú ítélet is megfogalmazta, hogy nehéz meghúzni a pontos határt az észszerű és az észszerűtlen gazdálkodás között, de ha van olyan, hogy világít egy helyzet, akkor a Szeviép-ügy alighanem ilyen, már csak az a kérdés, hogy elképzelhető-e az, hogy a temérdek furcsa kölcsönnek valóban lehetett-e jóhiszemű, csak éppen ostoba indítéka?
Nézzünk pár köznapi analógiát az észszerűségre, nyilván egy kicsit mindegyik sántít.
Ilyen és hasonló képek alkalmazhatók arra, ami a Szeviéppel és főleg szegény beszállítóival történt. Nem is kérdés, hogy érthetetlen, vagy nagyon is érthető lépések sorozata rajzolódik ki. De ezek pontos megítélésében természetesen már bejöhet a politikai érvrendszer is.
Szeged régóta szoci fellegvár, Botka László és Újhelyi István a város két meghatározó politikusa, a Szeviép pedig szegedi volt és sokat dolgozott Szegeden. Ez az alapállítás, bár hozzá lehet tenni, hogy a szegedi munkák sokszor nem a város megbízásából indultak, ahogyan fideszes városokban is kapott a cég megbízásokat.
A kérdés az, hogy azok a vádak, amelyek ebben az ügyben folyamatosan elhangoztak, generált-e valódi morális felelősséget. Ilyen vádak ismétlődtek:
Ilyen és hasonló áttételes vádak jelennek meg, és oszthatják meg a közvéleményt, mert természetesen a politikai elkötelezettség szerinti kettős mérce azonnal előugrik, elég, ha Szijjártó Péter, Győr és Tarsoly Csaba mesterhármasát vetjük össze a Botka László, Szeged és Szeviép hármassal.
Viszony mindkét esetben volt a felek között, amíg egy cégről úgy tűnik, hogy sikeres, a tulajdonosa pedig top 100-as milliárdos, addig jó velük közösködni, amikor kiderül, hogy bűncselekmény gyanúsítottja, akkor pedig mindenki töröltetne a múltból minden fotót, és a lehető legkisebb kapcsolódást szeretne elismerni.
Ha egy kicsit környezetében is megvizsgáljuk az esetet, kimondhatjuk, hogy a Szeviép egy nagyon kemény építőipari kor gyermeke volt, és abban természetesen sokaknak van felelőssége, hogy a szektor egy- másfél évtizede morálisan teljesen lezüllött, a szegedi cég sem fizetett a beszállítóinak, de a szegedi cégnek is volt korábban olyan megrendelője, amelyik hatalmas összeggel hagyta cserben.
A 2008-as pénzügyi krízis után már nagyon nehéz volt a helyzet, de valójában a szomorú az volt, hogy a magyar építőipar már akkor megborult; amikor a válság előtt a globális konjunktúra még felfelé száguldott.
A körbetartozások, a csődhullám és hasonló folyamatok leírásánál persze elsőre furcsa lehet a „moralizálás”, de ennek a szektornak az volt a legnagyobb baja, hogy az egymás átvágása, zsarolása, a költségvetésekbe előre beépített gengszterség (a beszállítók egy részének ki nem fizetése) a szektor általános sajátosságává vált.
A szakmában mindenki másra mutogatott,
Ebben a periódusban az építőiparban vastagon megjelent a rendezetlen, a zacskós korrupció, a maffiamódszerek, a pártfinanszírozás, vagy legalábbis egyes politikusok által pártfinanszírozásnak mondott zsebtömés.
Ez volt az az időszak, amikor óriási divat lett a bankok lenyúlása a projektfinanszírozás során, és amikor sajnos még a nyugati cégek is inkább csak rontottak a kultúrán, mert a leggázosabb külföldiek (főleg izraeliek, spanyolok) változatos módszerekkel fosztották ki a magyar beszállítókat.
A fő technológia az volt, hogy a vonzó projektekbe bevont magyar beszállítóknak egy ideig rendesen fizettek, elaltatták őket, de valójában a temérdek ügyvédjük csak azt leste, hogy mely ponton érdemes a bankgarancia lehívásával, a számlák ki-nem-fizetésével, minőségi kifogásokkal bedönteni a beszállító céget.
Aztán mindig ezek helyére lépett valaki, mert akkor még itthon (és nem külföldön) dolgoztak az „egy Lada plusz négy melós” jellegű kis brigádok is, milliónyi kis cég ugrott minden munkákra, és mindenki azt hitte, hogy ő majd okosabb lesz, hogy őt nem lehet csak úgy átvágni. Aztán mentek ők is a levesbe.
Az persze egy örök kérdés, hogy azok az építőipari cégek, autópálya-, híd-, vagy éppen szerkezetépítők, amelyek az üzleti modelljüket arra építették, hogy nem fizettek ki senkit (átvertek bankot, beszállítót, államot, vagyis adóhatóságot, adófizetőket), hogy nem féltek attól, hogy például a kifosztott kétkezi munkások, a tönkretett családi cégek tulajdonosai egyszerűen agyoncsapják, vagy agyonveretik őket.
A legtöbb ember természetesen óvakodik a bűncselekmények elkövetésétől, az önbíráskodástól, de azért erős embereket szakmányban átverni, tényleg gátlástalan és kockázatos vállalkozás volt.
Igaz, nem is mindenki tűrte ölbe tett kézzel, hogy kifosszák. Volt, aki perelt, volt, akit megvertek, kezét törték, az egyik fővállalkozót a beszállítói még el is rabolták, kivitték a budai hegyekbe, ásattak vele egy gödröt, majd pisztolyt tartottak a fejéhez.
Ez a vállalkozó két napon belül minden számlát kifizetett, de olyan esetek is akadtak, amikor a tönkre tett vállalkozók nem tudták elviselni a csődöt, az igazságtalanságot és a szégyent, ezért önmagukkal végeztek.
A Szeviép életében az említett nagy szívás a Viadom nevű lábatlani autópályaépítőcég volt, amely előbb üstökösként tűnt fel, ő volt a letéteményese a „horvát árszintű”, értsd nem totálisan túlárazott hazai autópálya-építéseknek, majd amilyen gyorsan jött, olyan hamar le is térdelt.
Érdekes gyakorlat volt ebben az időben, hogy amikor egy építőipari cég nem fizetett, akkor sokszor hiába számoltatták volna fel a társaságot a beszállítói, az adós megváltoztatta a székhelyét. És mivel az adós székhelye szerinti megyei bíróságon kellett megindítani (újraindítani) a felszámolást, a székhelyváltással hosszú hónapokat nyertek a tulajdonosok."
A Viadom, a Szeviép és még vagy egy tucatnyi nagyobb építőipari cég jogi eljárásainak szomorú tanulsága volt, hogy a magyar jog mennyire eszköztelen a gazdasági bűncselekményekkel szemben.
Az ilyen, számláikat, partnereiket ki nem fizető cégek vezetői némi jogászkodás után érdemi büntetések, vagy érdemi eltiltások nélkül újra felbukkantak a szektorban. A jogviták pedig olyan lassúak voltak, hogy gyakorlatilag az járt jól, aki felkapott minden pénzt és hazavitte, mert mire az ügyekből lett valami, addig a többiek, a ki nem fizetettek szépen elpusztultak.
Sőt, az is jellemző volt, hogy a szektor gátlástalan túlélői, a hosszadalmas jogviták alatt a nagy közbeszerzéseken újból és újból lehetőséghez jutottak.
De vajon hogy alakult ki, hogy egy egész szektor évekig arról szólt, hogy ki hogyan tudja húzni az időt a felszámolásig, hogy hiteget, hogy játssza ki egymás ellen a beszállítókat, vagy a csődök szabályait?
De miért dolgozott a szektor a rosszhírű vállalatoknak? A beszállítók hiába szereztek rossz tapasztalatokat, nem tudtak megállni, nem tudtak csak a perekkel foglalkozni, sokszor annyira kiszolgáltatottak voltak, hogy inkább megegyeztek.
Megalázó tételekkel 20, 10, 5 százalékos kifizetési aránnyal ballagtak el a melósok, a csalárd megrendelő, a fővállalkozó megúszta a felszámolást és legközelebb újra eljátszhatta az egész történetet.
A Szeviép-ügy kilógott a sorból, mert úgy tűnt, hogy egyszer lesznek következmények. A jobboldali sajtó többször bemutatta, hogy az alvállalkozókat ki nem fizetők milyen luxuskörülmények között "tengődtek" az eljárások során. A megye erős fideszese, Lázár János ex-miniszter közbenjárására egy erősen vitatott állami kárpótlásban is részesültek, A kormány egy 2018-as határozatában különített el a károsultaknak 5 milliárd forintot rendkívüli állami kárrendezésre. Ennek sorsáról nemrég a 24.hu írt részletes cikket.
A végletekig felbosszantott, kizsigerelt alvállalkozók egyesületbe tömörültek, továbbra is abban bíznak, hogy példás büntetéssel zárul a történet. Most ez már egyáltalán nem biztos, ráadásul az egész ügy jelentős és kellemetlen politikai felhangokat is kapott. Innen folytatódik a történet.
(Borítókép: A Szeviép Zrt. szegedi Római körúti székháza. Fotó: Kelemen Zoltán Gergely / MTI)