A kertben szorgosan gereblyéző kertész mutatja, hol tudjuk leparkolni gépkocsinkat, majd belépünk a lenyűgöző dizájnú, stílszerűen csokibarnára festett, üvegfalú manufaktúra látogatóközpontjába, ahol azonnal magára vonja a tekintetünket a pult, rajta sok-sok tábla, különböző színű papírba csomagolt csokoládéval, nyolcszögletű dobozkákba kiszerelt, rejtélyes csemegékkel.

Blaskovits Péter üzemvezetőtől – tanult mestersége cukrász, januárban múlt egy éve, hogy ő és kollégái megkapták ezt a fényűző helyiséget – már kapunk egy előzetes ismertetőt, belekóstolunk a pulton hívogató ínycsiklandó csodákba. Látványkonyha – ez az első gondolatom, és amikor betoppan házigazdánk, Mészáros Andrea, nem is nagyon tiltakozik az elnevezés ellen.

Mielőtt azonban szóba elegyednénk, pár szót váltunk az egyik csokikészítő munkással, Zoltánnal. „Áprilisban indult egy tanfolyam... Gondolkoznom kell egy kicsit... Édesipari termékgyártó tanfolyam – kezdi egy kicsit akadozva a nálam másfél fejjel magasabb fiatalember. – Tizenötödikén kimentünk Ausztriába, ott mindenki végigkóstolhatta az összes csokoládét.” Ezen a ponton megkérdezem Zoltánt, szereti-e a csokit. „Igen” – hangzik az erőteljes válasz.

Kivéve az étcsokit, mert az túl keserű. Nagyon szeretem ezt a munkát, bár csokit csak ritkán eszünk, akkor, amikor a főnök megengedi

– itt Blaskovits úrra néz, aki beleegyezően bólint, és még el is mosolyodik. Majd Zoltán még hozzáteszi: „Egész jól megélek ebből, amit itt keresek.”

Már meg is érkezett Mészáros Andrea ügyvezető, akivel leülünk az egyik asztalhoz. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem egyből a Csokoládé című elbűvölő film jut eszembe, s ahogy egyre jobban belemelegedünk a beszélgetésbe, szinte már várom, hogy Juliette Binoche betoppanjon a látogatóközpontba.

Igen, természetesen én is láttam a Csokoládét, nagy kedvencem, de mielőtt azt hinné, hogy a film inspirált engem a manufaktúra létrehozására, ki kell ábrándítanom

– mosolyodik el Andrea. „Lépésről lépésre haladtunk, nem tudok egyetlen meghatározó élményt említeni, ami felelős lenne a BeSweet beindításáért. Nekünk már régebb óta működik bent a város központjában egy éttermünk, az Ízlelő, ahol kizárólag megváltozott munkaképességű embereket foglalkoztatunk. És Budán, a Böszörményi úton is van egy éttermünk, a Hegyvidéki Ízlelő, amit ugyanezen az elven működtetünk, hasonló személyzettel. Amúgy én gyöngyösi vagyok, több vargabetűvel jutottam el Szekszárdra. Szóval, először a saját éttermünk részére kezdtünk el szörpöket, lekvárokat készíteni, szintén megváltozott munkaképességű alkalmazottakkal, és ezeknek a finomságoknak akkora sikere volt, annyira ízlett a vendégeknek, hogy továbbfejlesztettük a vállalkozást.”

Az első és abszolút logikus kérdés: vajon miből táplálkozik ez az empátia, ez az érzékenység a nehéz sorsú emberek boldogulása iránt?

Nyilván az érzékenység, ha megvan, az embernek veleszületett tulajdonsága, de az is tény, hogy nagy kanyarokkal sodort idáig az élet

– magyarázza házigazdánk. „Egészen más pályán indultam el annak idején, a vendéglátóhely nyitásának gondolata még az egyetemi éveim alatt fogalmazódott meg bennem, amikor Hollandiában tanultam egy szemesztert. Ez a kilencvenes évek közepén történt, akkoriban a gyermekbántalmazással foglalkoztam. Egyszer azonban a tanárom meghívott egy étterembe, ahol csak fogyatékosok dolgoztak. Megdöbbentem, mert az egész olyan természetes volt...”

Andrea első szakmája – igen, tényleg jó nagy a vargabetű... – színpadi táncos volt.

Az első állandó szolgáltatásunk, amikor a gyermekbántalmazás témakörével foglalkoztam a szekszárdi rendőrségen, egy olyan szolgáltatás volt, ahová behozhatták a szülők a gyermeküket, amikor nagyon elfoglaltak voltak, és ott lerakhatták őket egy pár órára. Olyan volt, mint egy gyermekmegőrző. Külföldön, Hollandiában azt tapasztaltam, hogy a gyermekbántalmazás megelőzésének ez az egyik leghatékonyabb módja. Meglepett, hogy nagyon sok, fogyatékos gyermeket nevelő család élt ezzel a lehetőséggel, és engem akkor érintett meg az, hogy az ő terheik mennyire mások, mennyivel nagyobbak, mint az átlagos családokéi. 

Andrea ekkor kezdett el mélyebben, behatóbban gondolkozni azon, hogyan vállalhatna át valamennyit ezeknek a családoknak a terheiből. A döntés meghozatalában segített a személyes sorsa alakulása is.

A kislányom koraszülöttként, hét hónapra jött a világra, fogyatékosnak volt nyilvánítva, de szerencsére kinőtte, pontosabban addig-addig foglalkoztunk vele, amíg teljesen helyrejött. Életem leghosszabb, soha véget nem érő éjszakája volt az, amikor a kislányom megszületett, amikor az orvosok mondták, hogy baj van, és az első éjszaka válságos, ha azt túléli, akkor egy kicsit fellélegezhetünk. Akkor nagyon megérintettek engem az én kislányomhoz hasonló sorsú gyerekek problémái. Elgondolkoztam azon, mit élhetnek át azok a szülők, akiknek ez harminc-negyven éven át tartó nyűgöt jelent, és hogy én milyen szerencsés voltam, hogy mi viszonylag hamar úrrá tudtunk lenni ezen a nehézségen. Én már két-három éves korában tudtam, hogy a kislányom rendbe jön. Összegezve: biztos, hogy a személyes élmény is abba az irányba lökött, hogy valamilyen módon segíteni szeretnék. De ettől függetlenül is akkor már ezzel foglalkoztam.

A Kék Madár Alapítvány 1997-ben alakult azzal a céllal, hogy segítsék a hátrányos helyzetű emberek munkavállalását. 2007-ben hozták létre az Ízlelő nevű szekszárdi éttermet, amely az első olyan vendéglő volt Magyarországon, ahol a vezetőségen kívül kizárólag fogyatékkal élő, megváltozott munkaképességű, illetve tanulásban akadályozott emberek dolgoznak.

Kezdetben csak szörpökkel, aszalványokkal foglalkoztak, aztán, úgymond, „becsokizták az aszalványokat”, 2014-től 2019-ig, öt év alatt jutottak el idáig, tavaly júliusban pedig megnyitották a csokimanufaktúrájukat. Elnyertek egy uniós pályázatot mintegy 180 millió forint értékben az épület felépítéséhez és a modern gépek megvásárlásához, de persze a saját zsebükbe is bele kellett nyúlniuk, főleg most, a Covid-járvány idején, amikor beszűkültek az értékesítési lehetőségeik. A dijáznra is nagyon odafigyeltek, nem véletlen, hogy az épület kívülről csokiszínű.

Szerintem egyszerre modern és a szekszárdi borvidék lankái közé illő. Megérezte az építész, hogy mit szeretnénk. Fiatal, kreatív srácok dolgoztak a terveken. Én abszolút integrációpárti vagyok, de egy élelmiszeripari üzemet el kell választani a látogatóközponttól, ezért van az üvegfal, a látványkonyha-megoldás, és ezért kell felvennünk védőöltözetet, egy ilyen szkafandert, ha bemegyünk az üzemi térbe. 

Andreáék természetesen értékesítik fantasztikus termékeiket – már túl vagyunk az érzékszervi próbán... –, még keresik az üzleti partnereiket. Etikus kereskedelemmel beszerzett alapanyagokat használnak, ez látszik a csomagoláson is, de ezt sajnos a magyar piac különösebben nem értékeli. Andrea szerint nem olcsók a termékeik, felső középkategóriások, a célközönségük inkább a külföldi, a társadalmi problémákra kissé érzékenyebb turisták, a Szekszárdra ellátogató emberek.

„Ezt a minőséget egyszerűen nem lehet olcsón előállítani. Az alapanyag is prémiumminőségű, és a termék is kis szériás. Ez egy manufaktúra, szó szerint. Ön is látja az üvegfalon keresztül, hogy milyen sokáig foglalkoznak a termékkel” – mondja Andrea.

Ez a csoki az ünnepnapok csokoládéja.

A kezdeti partereik, a felső kategóriás szállodák és a reptéri boltok a járvány idején nem működtek, így vannak nehézségeik. „Ha valaki nagyon drukkol a korlátozások feloldásáért, az idegenforgalom beindulásáért, azok mi vagyunk a két éttermünkkel és a csokimanufaktúránkkal” – teszi hozzá.

Felöltjük a védőöltözetet, és belépünk az üzemi térbe. Erzsébet, ez az alacsony hölgy nagyon különleges, ő értelmileg akadályozott, de fotografikus a memóriája, szinte lapoz a szemével, kint az életben nagyon oda kell rá figyelni, vannak közöttük autisták is, valamelyest segítségre szorulnak odakint. Van, aki állami gondoskodásban él, Erzsikének sajnos meghaltak a szülei, őt be akarták rakni egy intézetbe, de Andreáéknak sikerült elérniük, hogy otthon maradhasson, azzal, hogy szoros felügyeletet biztosítottak neki. Hetente be kell számolnia a pénzköltéseiről, van egy nagybátyja, aki a gondnokságot elvállalta.

A dolgozók között vannak olyanok is, akik párkapcsolatban élnek – egymással. Kétségtelen, vigyázni kell rájuk, hiszen könnyen kihasználhatók.

A gépeken látszik, hogy vadonatújak, a márkájuk Selmi, Hollandiából szerezték be őket. A késztermékraktárban csomagolják a csokit. Szállodák, éttermek, borboltok, Tourinform-irodák vásárolják a BeSweet finomságait - ebben segít az Impactbox csapata, akik a minőségi dolgokat gyártó szervezeteket segítik a piachoz jutáshoz. A különleges kézműves csokinak van piaca, de még van hová terjeszkedni, bővülni.

A termékpaletta elbűvölően változatos; a török mogyoró kakaós, fahéjas bundát kapott, itt pirítják le a török mogyorót, utána kerül rá a csokibunda. Ez itt fehér csokoládé meggy-lime-os változatban, aszalt meggyel, amaz ott étcsokoládé habanero chilivel, ez egy kicsit pikáns, ahogy kalauzunk mondja, vörösborral fogyasztva remek ízhatást hoz ki. A következő különlegesség mák-citromos fehér csokoládé, pirított mákkal és citromkivonattal. Aszalt almakarika fahéjas tejcsokoládéban a következő költemény, itt aszalják az almát is az üzemben. Kandírozott narancshéj étcsokiba mártva, ilyen is kapható a BeSweetben, csupa-csupa számunkra ismeretlen, eddig sohasem látott kreáció. A táblás csokik kilencféle ízesítésben, a pisztáciástól a mákosig – valamennyi Blaskovits úr kreálmánya. Még egy csokilabirintust is látunk...

Lassan végzünk a manufaktúrával, átautózunk az Ízlelő étterembe, ahol ugyancsak megváltozott munkaképességű emberek a pincérek, a szakácsok. Tele van az étterem ebédelő vendégekkel, a szekszárdiak szemmel láthatóan kedvelik a helyet. Náluk jobban már csak a dolgozók érzik magukat itt, hiszen Andreáék, a Kék Madár Alapítvány tényleg értelmet adott az életüknek. 

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)