A klímaváltozás egyik viszonylag keveset emlegetett eleme, hogy a világ jómódú lakói, akár fejlett, akár feltörekvő országokban élnek, sokkal nagyobb arányban részesednek a szén-dioxid-kibocsátásból, mint a szegényebbek. Az utóbbiak valójában már most teljesítik a 2030-ra kitűzött csökkentett szén-dioxid-kibocsátási elvárásokat.
A klímaváltozás mérséklésének egyik fontos vitatémája, hogy a gazdag országok, amelyek az elmúlt bő 150 évben jóval nagyobb részben járultak hozzá a Föld légkörének átalakulásához, mint más országok, vállaljanak nagyobb szerepet, viseljenek nagyobb költségeket a klímaváltozás elkerülésében. Azt azonban nem szokták emlegetni, hogy ugyanez a helyzet az egyes társadalmakon belül a jómódúak és a szegények viszonylatában. Akár a fejlett, akár a feltörekvő országokat nézzük, a gazdagok jóval nagyobb mértékben terhelik a légkört, mint a szegények – elemzi a helyzetet Lucas Chancel közgazdászprofesszor a Guardianon megjelent cikkében.
E különbség figyelmen kívül hagyása, azaz a klímaváltozás fékezésével járó terhek egyenletes szétosztása az emberek között elvezet egy ördögi körhöz.
A szegényebb háztartásokat jobban megterhelik a gazdaság átállításának költségei, ami csökkenti a vásárlóerejüket, azaz a szabadon magukra költhető pénzüket, rontva az életszínvonalukat.
Ezt érzékeli a szavazataikra vadászó politika, ami arra ösztönzi a politikusokat, hogy ne erőltessék a szükséges intézkedéseket. Ez tovább károsítja a környezetet, és növeli a bajok elhárításának költségeit.
A Guardian cikkírója lát megoldást a helyzetre. Ez szerinte rém egyszerű: a társadalmak felső rétegének mélyebben a zsebébe kell nyúlnia a klímaváltozás elkerülése érdekében. A World Inequality Database-ből nyerhető információk alapján a világ lakosságának felső tíz százaléka felelős az üvegházhatású gázok kibocsátásának feléért, miközben az alsó felében élők összesen csak 12 százalékért felelnek. Ismételjük el: ez nem a gazdag országok–szegény országok felosztás, még ha több jómódú és kevesebb szegény is él a fejlett országokban.
Példaként az USA hozható fel, ahol a lakosság szegény 50 százalékára évente fejenként tíz tonna szén-dioxid-kibocsátás jut, míg a leggazdagabb tíz százaléknál 75 tonna ez az adat, Európában pedig 5, illetve 30 tonna. A magyarázat az, hogy a gazdagoknál nem pusztán a nagyobb fogyasztás okoz több károsanyag-kibocsátást, hanem ahhoz a tulajdonukban lévő vállalatok tevékenységének hatása is hozzájárul.
A szegényebbek tehát kevesebbet tehetnek a helyzet javításáért, ezért nem mindegy, milyen megoldásokkal próbálkoznak a kormányok.
A negatív példa Franciaország, ahol olyan karbonadót vezettek be, amely különösen erősen sújtotta a vidéki lakosságot. Sok család nem tudja csökkenteni energiafelhasználását, mert az autóját a távolságok miatt használnia, a házát pedig fűtenie kell. Eközben a repülőgép-üzemanyag kivétel a szabály alól, ami elsősorban a magángépükön utazó gazdagok érdekeit szolgálja.
A jó példa a kanadai Brit Columbia tartomány megoldása, ahol sikeresen vezettek be karbonadót 2008-ban annak ellenére, hogy a térség erősen függ az olaj- és gázipartól. Azért nem okozott ez társadalmi felháborodást, mert a megnövekedett helyi adóbevétel nagy részét visszaforgatták a rászoruló háztatások támogatására.
Indonéziában is megszüntették a fosszilis tüzelőanyagok állami támogatását, ami kezdetben nagy ellenállást váltott ki. Ez akkor enyhült, amikor a megspórolt állami forrásokra támaszkodva általános egészségbiztosítást vezettek be, és szociális támogatásokat adtak a legszegényebbeknek.
A Guardian cikkírója emellett támogatja, hogy a jövedelmek átcsoportosításából finanszírozzák a klímaváltozás kezelését. Egy progresszív vagyonadó, összekötve a károsanyag-kibocsátással, jó ötletnek látszik. Ez a legnagyobb légszennyező társadalmi csoportokat terhelné oly módon, hogy annál kevesebbet kellene fizetniük, minél kevésbé szennyezően működnek a birtokukban lévő vállalatok. Így elterelhetnék a befektetői tőkét a légszennyező iparágaktól a tisztábbak felé, a gazdagok ezzel megszabadulhatnának ettől a köztehertől, miközben nem a szegények fizetnének azért gondért, amit nem elsősorban ők okoznak.
A világ országai megfogalmazták célkitűzéseiket, amelyek alapján valamikor az évszázad közepére szeretnék elérni, hogy gazdaságuk karbonsemleges legyen.
Köztes célként látványosan akarják csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátást 2030-ra. A helyzet azonban az, hogy ha megnézzük, mennyi kibocsátásáért felelősek a jómódúak és a szegények, akkor azt láthatjuk, hogy az európai országokban az utóbbiak már elérték vagy nagyon megközelítették a 2030-as célt. Az elit és a középosztály az, amelynek ilyen értelemben törlesztendő tartozása van.
(Borítókép: Ryan Pyle / Corbis / Getty Images)