A szóban forgó tanulmány különböző szakterületű orvosok közti szakmai kapcsolatok vizsgálatára épül az Egyesült Államokban. Az alapkérdés, hogy egy általános orvos (belgyógyász) milyen gyakorisággal utalja betegeit egy adott sebész specialistához. E döntés meghozatalakor a fő kritérium (ezt más kutatások is alátámasztják), hogy az utaló orvos mit gondol a fogadó sebész szakmai képességeiről. A „szakmai képesség” viszont nem egy könnyen mérhető dolog; az erről alkotott kép fokozatosan alakul ki a sebész által végrehajtott operációk eredményének függvényében. Azt várjuk, hogy egy különösen szerencsétlen kimenetel esetén (a páciens az operáció utáni pár napban meghal), az adott sebészhez történő utalások aránya csökken vagy stagnál, míg egy különösen jó kimenetel esetén (egy nagy kockázatú páciens felgyógyul), az utalások aránya növekszik.

Az 1. ábra tanúsága szerint a rossz műtéti kimenetekre adott belgyógyászi reakciók sokkal inkább követik a fenti várakozásokat a női, mint a férfi sebészek esetében. Az ábra vízszintes tengelyén a nulla időpont jelenti azt a negyedévet, amelyben a halállal végződő műtét történik, és minden lépésköz egy újabb negyedévet jelent. A függőleges tengelyen az látható, hogy átlagosan hogyan változik azoknak a pácienseknek a száma, akiket az adott körzetben dolgozó belgyógyászok küldenek az adott sebészhez. Az egyszerűség kedvéért ez a szám a műtét előtti negyedévben nullára van normalizálva. A piros háromszögek reprezentálják a női, a kék körök pedig a férfi sebészeket.

Jól látható, hogy mielőtt egy rossz kimenetelű műtét megtörténne, a női és a férfi sebészekhez érkező utalások száma hasonló ütemben nő. A kudarc viszont eltérő pályára állítja a nőket és a férfiakat: bár az utalások növekedése a férfiaknál is megtörik, a műtétet követő negyedévben mégis átlagosan 0,1-del több utalást kapnak belgyógyászonként a műtét előtti negyedévhez képest. A nőket azonban egyértelműen büntetik: ők a rossz kimenetet követő negyedévben belgyógyászonként átlag kb. 0,2-del kevesebb megbízásban részesülnek, és ez hatás még egy-másfél évvel később is megfigyelhető. Ez a különbség szemléletesen azt jelenti, hogy egy férfi sebészt három haláleset után büntetnének annyira, mint egy női sebészt egyetlen rossz műtét után.

A 2. ábra az ellenkező szcenáriót mutatja be: mi történik akkor, ha egy sebész váratlanul sikeres műtétet hajt végre? Itt is jól látható a különbség a férfiak és a nők között, és itt is a férfiak javára: bár egy különlegesen sikeres műtét után a női sebészeket is tartósan több utalással jutalmazzák az általános orvosok, a férfiak esetében ez a bónusz sokkal nagyobb (a műtétet követő negyedévben a belgyógyászonkénti extra utalás kb. +0,35 nőknél és +0,6 férfiaknál).

A fenti ábrákon nem látható, de nagyon érdekes eredmény, hogy egy női sebész kudarca más női sebészeket is negatívan érint. Ha egy női sebész páciense hal meg váratlanul, az adott körzetben valamelyest csökken a többi női sebészhez irányított utalások száma is. Hasonló „túlcsordulási” hatás férfi sebészek esetén nem figyelhető meg.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy mi magyarázza a fent bemutatott különbségeket. Például lehetséges, hogy a női sebészek inkább olyan területekre specializálódnak, ahol átlagosan alacsonyabb kockázatúak a műtétek, és így egy haláleset megítélése is szigorúbb. Esetleg a mintában különbözik a női és a férfi sebészek átlagos tapasztalata, ami szintén kihathat a sikertelen műtétek megítélésére. A tanulmány szerzője nagyon alapos munkát végez az ehhez hasonló magyarázatok kizárása érdekében. Például a mintába olyan férfi és női sebész párokat válogat be, akik a kritikus műtét előtt szinte minden tekintetben megegyeznek: azonos a szakterületük, hasonló tapasztalattal rendelkeznek, hasonló számú ajánlást kapnak egy negyedévben, stb. Természetesen a műtét körülményei is hasonlóak: a két sebész ugyanazt a beavatkozást végzi egy nagyon hasonló karakterisztikájú páciensen. Feltételezhető tehát, hogy a bemutatott különbségek tisztán a sebész nemének tulajdoníthatók.

A Defacto szerint a nők gazdasági, szakmai egyenlősége Magyarországon is kiemelt társadalmi probléma. A fentihez hasonló tanulmányok azért különösen hasznosak, mert felfedik (és így potenciálisan korrigálhatóvá teszik) a társadalmi rendszerekben bújtatottan létező diszkriminatív tendenciákat. Magyarországon is elengedhetetlenek a megfelelő színvonalú társadalomtudományi kutatások és az azokat biztosító független intézményrendszer.

Ha szeretne a Defacto elemzések megjelenéséről email-tájékoztatót kapni, kattintson ide!