Index Vakbarát Hírportál

Bokros Lajos kétszer megetetett

Úton a szerény, de biztonságos megélhetés felé, 2. rész

2012. február 26., vasárnap 11:24

Bő egy hete élek 47 000 forintból, ami elvezethet a tisztességes megélhetés felé, vagyis amiből meg is lehet élni, vagyis amiből nem lehet; abból, ami 28 500 forint volt, vagyis inkább 60 000 forint – kicsit összegubancolódtak a szálak az emberkísérlet első hetében arról, hogy mire elég percenként egy forint. Én az első héten levelet kaptam a polgármesteremtől, elköltöttem 6111 percet, de fontos dolgok kimaradtak, és számlák nem jöttek. Vacsorameghívás viszont ment: üzentem Simor Andrásnak, mivel ő nálam is sanyarúbb sorsú lesz a havi 1 forintjával, hogy ha a hónapom végén marad valami, legyen a vendégem.

BKV-jegy, 5, azaz öt darab – 1600 forint. Rengeteg!

Két kávé – 290 forint. Az egyik luxus volt, a másik a munkával járt.

Öblítő – 399 forint, ez volt a legolcsóbb, mondjuk nincs is szaga, nemhogy jó, semmilyen.

Két sajtburger péntek este – 500 forint. Luxus volt; de ügyeletbe rohantam.

És eltört a karórám szíja, ami persze nem szíj, hanem fém valami, de eltört. Nem fogom megjavíttatni, még nem.

Így is, hoppsz, elszaladt 2789 forintom olyasmikre, amiket nem akartam.

Emellett elment még kajára majdnem négyezer forint. Pedig spóroltam, már amennyire az ember, ha közben dolgozik napi nyolc (és még iksz) órában, spórolni tud.

És ez nagyon fontos. Az időtényező.

Rengeteg levelet, csaknem háromszázat kaptam az első cikk nyomán – persze, kértem is, hogy írjanak, és most is örömmel veszem, ha írnak –, szóval rengeteg levelet kaptam, amelyekben nagyon sokféle, olykor magától értetődő, olykor megdöbbentő spórolási ötletet írtak le. De nagyon sokkal nem tudok mit kezdeni amiatt a modell miatt, amiben és ahogyan spórolnom kell.

Mi is ez az egész?

Hogy ezt megértsük, jöjjön egy kis közbevetőleges előjáték arról, miről is szól a történet, hogyan kezdődött február 17-én ez az önként vállalt emberkísérlet? Matolcsy György állítólagos, majd pontosított kijelentésével, hogy mire is jó a közmunkások 47 000 forintja – a miniszter szerint arra, hogy elinduljanak a tisztes megélhetésnek az útján előrefelé –, amit tromfolt Zsiga Marcell, aki szerint a megélhetésre is elég a pénz.

Azóta finomult a fideszes álláspont, mint József Attilánál a kín, de az alapállás változatlan: bár a kormány próbálja a korábbi 28 500 forintos (most 22 800 forintra csökkentett) segéllyel összemosni, ez a 47 000 (korábban több mint 60 000) forint a közmunkásoknak járó pénz, amiért tehát dolgozni kell, ami napi nyolcórás (plusz munkába járás ideje) elfoglaltságot jelent. Ruhát, cipőt – amiket a közmunkásnak kell adnia –, és, ha csak településen belül is, de utazást.

És itt térünk vissza az időtényezőhöz, a spóroláshoz és a levélírók tanácsaihoz: ebből a 47 000 forintból tehát nemcsak úgy megéldegélni kell, hanem dolgozni és megélni. Nagy különbség: nem játszhatunk olyanra, hogy töltsük az egész napot könyvtárban, mert akkor nem kell otthon fűteni, vécét használni, hogy töltsünk órákat gyorsétteremben, és otthagyott tálcákhoz üljünk le, hogy aludjunk 12-14 órákat, hogy járjunk svédasztalos kiállítás-megnyitókra vagy disszertációvédésekre. Vagy hogy kalandozzunk Auchantól Corán és Intersparon át a Tescóig, majd vissza. Illetve hát ez utóbbihoz eszközünk sincs nagyon (autó nincs, tényleg nincs már nekem sem, de valószínűleg az átlag közmunkásnak sem), a BKV pedig...

Utazni élvezet

A BKV pedig keményen keresztülhúzta első heti számításaimat. Pontosabban nem a BKV, hanem a dolgaim, de a kiadásokban, ahogy kezdtem is, a BKV-nál jelent meg ez legerősebben.

A koncepció az volt, hogy ha szebb lesz az idő, biciklizek. Most az, hogy majd akkor biciklizek, ha megtalálom az ősszel eltett pincekulcsot (rajta a lakatkulccsal). Ha nem, akkor ugye lakatos, és új zár, és új lakat – ilyenekre most szintén nem költök. Így egyelőre nem biciklizem, hanem gyalogolok, néha, tényleg nagyon néha, egy-egy nagyon távoli megállón, ha tudok, lógok, szebben mondva vendégeskedek (igen, tudom, sokak szerint lopás, de aligha én leszek, aki az utolsó szöget beverem a fővárosi tömegközlekedés koporsójába).

És van, amikor ez nem működik. Az életemet az Árpád híd vonzáskörzetében élem, ritkán teszek kirándulást a Váci úti Tesco, az 1-es villamos budai végállomása, a Nyugati pályaudvar és a Városliget határolta négyszögön kívülre. De a héten kétszer is kellett tennem: hétfőn előbb a ferencvárosi Mester utcáig kellett leverekednem magam (1 jegy plusz gyaloglás), majd amikor visszatértem a Nyugati közelébe (sok gyaloglás és néhány megállónyi vendégeskedés a 15-ös buszon), kiderült, hogy a Kálvin térre kell mennem (még 2 jegy).

Megélhetési lettem

Igaz, cserében viszont a rendezvényen volt némi pogácsa és sütemény és ilyesmik. A megélhetési újságírókat, azokat, akik reggel átnézik az MTI-előzetest, hogy hol van aznap szendvicses, büféasztalos, hidegtálas sajtóesemény, hát őket nem tartom sokra. Azt gondoltam, hamarabb mondja ki Lázár János, hogy megszorítás, mint hogy én ilyen legyek, de most azzá váltam – úgy éreztem, ha már elment közlekedésre egy ezres, hát egyem le az utat; jólesett némi változatosság az előző napok sok-sok bundáskenyere után.

Aztán pár nappal később, csütörtökön egészen a lágymányosi hídig kellett kalandoznom – van valami új neve is, biztos Széll Kálmán vagy Wekerle –, ami oda-vissza újabb 2 jegyembe került. Kaptam egy kis díjat, ezt ni, az Élet és Irodalom díját; szép este volt, megindultságomat és meghatottságomat szendvicsek végeláthatatlan láncolatának arcomban helyezésével igyekeztem palástolni.

Tanultam a múlt hibáiból

Ezenkívül a vásárlással most sokkal óvatosabb voltam, mint amikor oktondi fejjel próbáltam minimálbérből élni, és mondjuk olcsóbb ásványvizet vettem a drágább helyett, kiflit a kalács helyett.

Hahaha.

Most kenyeret vettem, sokat – de nem egyszerre, csak kilós, de még inkább hetvendekás kiszerelésekben, nehogy kiszáradjanak, mert munkanapokon nemigen van időm még bundáskenyeret csinálni sem –, a kenyéren kívül krumplit, szintén sokat, 35 forintos tojásból kétszer tízet – sajnos nem mind volt jó, és már azt is tudom, hogy ez drága volt, vidéken állítólag 30-ért is lenne –, aztán vettem 179 forintos szlovák tejet, 189 forintos tejfölt, savanyú káposztát, hogy valami vitaminhoz jussak. És nem tudom, ezt lehet-e forintosítani, felhasználtam a paprikás krumplihoz egy nagyon kicsi kolbászt, ami volt itthon.

Egyébként alapvetően mennyiségre sokat eszem, így kilóra nem is nagyon fogyok, hiába vagyok gyakran éhes. Viszont olyan tápértékűek ezek a kaják, amiktől egy rendes fizikai munka esetén nagyjából félóráig bírnék talpon lenni, és a második kör talicskázás után összeomlanék, mint Orbán Viktor Brüsszelben.

Teafű, vagyis filter szintén volt a kamrában, citromlé, valamennyi cukor, só, liszt, ilyesmik szintén. Így is elment 3322 forintom a fent leírt 2789 forinton túl. Ez összesen 6111 forint, vagyis 6111 perc – ami jó, valójában ennél több, nagyjából 10 000 perc telt el, mióta önsanyargatok.

Mert ez azért az. Szerencsére nem cigarettázom – akkor esélyem sem lenne a túlélésre. De jólesne néha egy kis bor – talán lenne is olyan árú, amit megvehetnék, de olyat nem vennék –, és nem tudom, egy március 1-jei vacsorameghívásnak hogyan tegyek eleget. (Egyébként csak a levélíró olvasók közül nyolcan ajánlották fel, hogy meghívnak kajálni, köszönöm, egyelőre próbálkozom önerőből).

Az úr a közmunkán is úr

Viszont kevés pénzből is lehet gáláns az ember, az úr a közmunkán is úr, hogy úgy mondjam. Ezért aztán, mikor hírét vettem, hogy Simor András havi 1 forintért akar dolgozni, arra gondoltam, hogy ha március 17-ig marad bármennyi pénzem, meghívom őt egy vacsorára. Üzentem is neki legott; azt hiszem, nagyot nem kockáztat, ha elfogadja.

Mert a 6111 forintos költés jól néz ki ugyan, de csalóka, mint Matolcsy György deficitszámítása: nem vesz figyelembe mindent. Azt, hogy még nem jött egyetlen számla sem – a fix lakásszövetkezeti díj, a felerésszel számolva, 6400 forint lesz, a távhőszámlába bele se merek gondolni –, azt, hogy biztosan vennem kell vécépapírt és borotvát.

Azt pedig csak óvatosan említem meg, hogy megfáztam, elment a hangom. Orvoshoz nem megyek, gyógyszerre nem költök, nem szedek, egyelőre legalábbis. De ha hétfőig nem javul a helyzet, akkor is megkérem, hogy csak néhány szemet írjanak fel – úgy tudom, erre még van lehetőség. Aztán majd kikúrálom magam március második felében. Gondoltam.

Nem kellett sok idő, hogy belássam: ezzel épp a kísérlet hitelességét teszem tönkre. Mert nekem valóban csak egy hónap, csak 47 000 perc ez a 47 000 forint. És tényleg, március 18-án, mint a Halászkirály legendájában Jeff Bridgesnek, ismét lesz „rendes” életem, vehetek kávét és energiaitalt és csokoládét és újságot és nem kell bliccelnem, és megcsináltathatom az órám, ilyenek.

Egy a háromszáznyolcvanhatból

Csakhogy azok többsége, akik most 47 000 forintból élnek, a következő hónapban is ennyiből fog, meg az azt követőben is. Persze egyes városokban, kerületekben kaphatnak támogatást; nekem a XIII. kerületi polgármester, Tóth József – ő volt az egyetlen parlamenti képviselő, aki a felszólításom nyomán írt – összefoglalta, hogy a kerület milyen kötelező és önként vállalt támogatásokat ad, még linkeket is küldött, szóval a mi kerületünkben nemigen kell senkinek sem csak 47 ezerből megélni, de valószínű, hogy az ilyen szintű önkormányzati aktivitás nem általános.

Szóval ha abban gondolkodom, hogy ezt vagy azt most nem csinálok meg, az csak az egyébként sem teljesen életszerű modellt még torzabbá teszi. Az egyik olvasói levél, amit Szilárd küldött ezt iszonyú okosan megírta: „az a baj az ilyen kísérletekkel, hogy a lelki hátteret nem tudja szimulálni. Akinek ennyiből kell élnie, annál ugyanis ott van a kétségbeesés is, hogy mi lesz, ha elfogy a pénz. Nálad nem, mert ha elfogy, akkor azt mondod, a kísérlet nem sikerült, és a tartalékaidhoz nyúlsz”.

Igaza volt.

Szóval ha nem gyógyulok meg, hétfőn rendes gyógyszeres kúrát kérek, kerül, amibe kerül.

Legfeljebb majd lemondom a vacsorameghívást.

Rovatok