A február 17-től március 17-ig tartó egy hónapban 47 000 forintból próbálok megélni, miután kormánypárti politikusok azt mondták, hogy ennyiből – egy közmunkás havi béréből – meg lehet élni, vagy legalábbis el lehet belőle indulni bele a biztos megélhetésnek az irányába, vagy talán mégsem. Harmadik hete küzdök, kényszerű trükkök sorával, mégis: az utolsó napoknak 2087 (vagyis 2085) forinttal vágok neki.
Akkor jöjjön az én őszödi beszédem. Rövid lesz, egy mondat mindössze:
Trükkök százai segítettek, hogy ezt túléljem.
Nem, nem arra gondolok, hogy nagy titokban, éjszakánként rájártam a kamrára, hogy valójában krőzusként vásárolgattam, amikor senki nem látott, vagy hogy a hétvégéimet luxusszállókon töltöttem volna el, all-inclusive étkezéssel, pezsgőfürdővel, netán valójában éves BKV-bérlet, hivatali Suzuki birtokában mertem a buszokon, villamosokon vendégeskedni.
Hanem arra, hogy átcsoportosítottam a kiadásokat, mint egyszeri pénzügy- vagy nemzetgazdasági miniszter az olykor „elszámolt”, olykor meg ügyesen alakított költségvetést.
Hiszen ha valakinek csak egy hónapig kell 47 000 forintból túlélnie, az sokkal könnyebb helyzetben van, mint ha valakinek hosszú hónapokon keresztül ennyije van (vagy még kevesebbje, a közmunkával tölthető idő véges, csak néhány hónap, aztán jön az alig több mint húszezer forintos szocsegély). Nem kell mást tennie, mint semmit nem vásárolni, amire nincs óhatatlanul, elengedhetetlenül vészesen nagy szüksége az adott hónapban, és minden mást átcsoportosítani az egy hónap utánra.
Olyan ez, mint államosítani 3000 milliárd forintot, aztán dicsekedni fűnek-fának, mi jó dolga van a hazának, és brüsszeli aktakukac legyen a talpán, aki ebben hibát talál. Hogy valójában ez öncsalás?
Hát persze. De másként nem menne. Sem ez, sem az.
Sőt, a 47 000-es megélhetés így sem fog menni, legalábbis hét nappal a vége előtt nagyon így érzem. Pedig én tényleg mindent megteszek, annyira igyekszem, mintha a sikerért cserébe kétéves tévésorozatot kapnék a köztévénél.
Vágjunk bele egy szentesi lapszerkesztő bátorságával: ismerik a viccet? Nem, nem azt. Hanem azt, hogy két állattartó őstermelő beszélget a válságos években: „Te, hová lett az a szép fríz marhád? Hát, tudod, milyen kevés a pénz, így hát megpróbáltam leszoktatni az evésről. És? Már majdnem sikerült, amikor éhenhalt”.
Nos, én lennék a fríz marha, a szép.
Ha még emlékeznek: a második hét elteltével 10 855 forintom maradt, és még vártam egy villanyszámlára (vagyis nem vártam, de tudtam, hogy jön). Jött. És 9590 forintról szólt, ami a korábban már leírt módszertan szerint – hogy a rezsiszámlákat megfelezem, egy kétharmad-minimálbéres embernek olyan luxus lenne egy háztartás fenntartása, mint a napi háromszori étkezés – újabb 4795 forintnyi rést vágott a költségvetésemen. Miután a havi 47 000 forint nagyjából percenként egy forintnak felel meg, azt is mondhatnám, a villanyszámla 79 órával, több mint három nappal lerövidítette az életemet.
No, ezek után ugyebár maradt 6060 forint. Illetve természetesen nem maradt, hiszen a héten is kellett vásárolnom ennivalót. Próbálok egyre kevesebbet, egy vécépapír kivételével csak nagyon alapvető élelmiszereket vettem, kenyeret, margarint, krumplit, tésztát, tejfölt – ez utóbbi luxusnak tűnik, de jó kenyérre, tükörtojásra, rántottára, kifőtt tésztára –, húsz deka párizsit (sajnos a kereskedelmi fociforradalom is ellenem van, nálunk is Arzenál lett a Reálból, így megszűnt a rém olcsó Reál párizsi), illetve, ismét ajándékba, egy eléggé olcsó palack bort (ennek fejében szombaton ismét ettem húst, nem keveset). Mindez további 3973 forintomba került, vagyis az utolsó napokra összesen 2087, pontosabban a hülye kerekítés miatt 2085, vagyis nem egészen napi 300 forintom maradt.
És úgy, hangsúlyozom, hogy trükközöm.
Hogy miért is?
Ruhára költött pénz: 0 forint. Annyira nulla, hogy nullább már nem is lehetne, hogy kabátomról, épp középtájon, leszakadt és elveszett egy gomb, és egyelőre még (trükk) ahelyett sem vettem másikat – pedig az nem lenne egy nagy tétel –, így most kigombolt kabátban járok.
Egészségemre költött pénz: 0 forint (leszámítva három csomag papírzsebkendőt). Nem voltam orvosnál, nem vettem be gyógyszert, így aztán két hét elteltével még mindig köhögök. De egy közmunkás nem lehet beteg, közmunkázni vagy meghalni, adhatnám ki a légióból ismert ukázt. És egyébként pláne nem lehet szemüveges, vagy cukorbeteg, laktóz- vagy lisztérzékeny, szóval semmilyen tartós betegsége nem lehet.
Higiéniára költött pénz: lényegében 0 forint (volt a vécépapír – szerencsére abból is kevesebb kell, mint korábban –, és még az elején az öblítő, amiről már tudom, hogy nem lett volna, ha rutinos, hosszú távon 47 000 forintból megélni kénytelen közmunkás lennék). De ez már a lényegében fenntarthatatlan pálya. A borotvám elkopott, szóval a következő egy hétben olyan leszek, mint Tom Hanks, amikor lezuhant Fedex-ügynök, vagy Amerikát keresztülfutó Forrest Gump volt. Sőt, kínos, de be kell vallanom, hogy már csak kétnaponta mosok fogat, hogy kitartson a fogkrém.
Cipő, nadrág, ing, pulóver, zokni, gatya. Mosószer, borotva és borotvahab, szappan, fogkrém, fogkefe – nagyjából ezeket nem vettem az elmúlt három hétben, és nem fogok venni a következőben sem; de vennem kellene a következő hónapban az akkori 47 000 forint terhére. És persze normális, laktató, kalóriában gazdagabb kaját is.
A szórakozás luxusáról már ne is beszéljünk, és arról sem, hogy az ember nem lehet tartósan lebukás nélkül a BKV vendége (a biciklinek eltört hátul egy küllője, szerelő kell, trükk, március 17-e után). És a házban előbb-utóbb elromlik valami, amire az ember kénytelen költeni – vagy van biztosítása, ami viszont luxus, amíg nincs baj.
A múlt héten még azt írtam – az első két cikk nyomán érkezett levelek alapján –, hogy vidéken talán olcsóbb lenne, és könnyebb az élet, a kertben teremne ez-az, és nem kellene mindenhová tömegközlekednem.
Hahaha. A vidéki olvasóktól jól megtudtam, hogy mennyire hülye vagyok. Mert az ez-az csak akkor terem meg, ha az ember vet, amihez mag kell, amihez pénz kell. És hogy még többet is kell utazni, mert nincs minden kis faluban minden hivatal, ügyintézni utazni kell, és a helyközi, távolsági buszokon még annyira sem lehet trükközni, mint a BKV-n, és egy-két megállót nem lehet könnyű sétával kiváltani. És persze tudtam, hogy vidéken munkához jutni szinte lehetetlen, de most azt is megtudtam, hogy közmunka sincs – márpedig akkor 47 000 forint sincs, csak a huszonvalahányezer. Még meghívást is kaptam, több helyre, hogy költözzek ugyan már egy-két hétre X vagy Y községbe, majd meglátom. Köszönöm, még megfontolom – az biztos, hogy egyelőre, a mostani 47 ezremből már elutazni sem tudnék.
Kaptam más meghívásokat is, ismerősöktől, barátoktól egy lángosra és egy főzelékre és egy adag sültkrumplira. És azonkívül idegenektől is, nagyjából tíz levélíró ajánlotta fel, hogy ehetek nála.
Ami, elgondolkodtam séta közben, akár egy nagy nemzeti program is lehetne. Ha van egymillió nagyon éhes ember, akkor a kilencmillió másik időnként megvendégelhetné. Ha nekem felajánlottak egy tányér levest, egy szolid vacsorát, egy adag húst vagy zöldséget, miért ne ajánlhatnának fel olyannak is, aki tényleg rászorul? Ha hetente egyszer, akkor is csak kilenc hetente, azaz évente ötször-hatszor kerülne egy-egy családra a sor.
Ha feltörekvő kis párt lennék, biztos, hogy ebből elindítanék valami szociális, össznemzeti, lelkiismeretre ható programot – legfeljebb belebuknék, mint egyszeri BKV-vezér a jutalmakba –, néhány szlogent már ki is találtam, 800 millióért szívesen terjesztem is őket: Éljen a Nemzeti Együttevés Rendszere! Aki magyar, együtt eszik! Együttevés, együttlevés!
És most komolyan.
Van még egy hetem. Hogy mi lesz ezen az utolsó hét napon 2085 forintból? Tanácstalan vagyok, és ha éles helyzet lenne, akkor valószínűleg reményvesztett lennék, pánikba is esnék. Persze megtehetném, hogy az utolsó kétezresből – mindig minden pénzt igyekeztem a legtovább fel nem váltani, mintha így tovább tartana – veszek lottót, totót, aztán hadd szóljon, legfeljebb kölcsönkérek majd. De én megpróbálom tényleg kihúzni az utolsó percig, az utolsó forintig. És néha már-már azon kapom magam, hogy az éhezés mellett – ami sajnos érdemi fogyást nem hozott, egy kiló harminc deka ment csak le, viszont sokszor vagyok az esti órákban legyengült, kimerült – valóban azon izgulok, hogy nem törhet el például a cipőm talpa vagy a szemüvegem, és nem bukhatok le a BKV-n, és nem jöhet valami nem várt számla, nem áztathatom be az alattam lakót, nem eshetek valami súlyos betegségbe.
Aztán, ha más nem is, egy-egy trükk eszembe juttatja, hogy nekem csak egy hónapról szól ez a történet. És ilyenkor úgy érzem magam, mintha valami nagyon mély vízből jönnék fel.