A Fidesz-kormány elmúlt négy évben követett, vállaltan unortodox gazdaságpolitikája a tanult közgazdászok jó részében értetlenséget, néha kifejezetten riadalmat keltett. Sokan a piacgazdasággal szembenálló ideológiát, egyfajta új, alternatív gazdasági rendszer felépítésének szándékát látják benne, s erre akár rá is erősíthet a kormányzati kommunikációnak az a vonása, amely szinte mindenhol a korábbi viszonyokkal való éles szakítást hangsúlyozza.

Szerintem ugyanakkor sokkal inkább megérthetjük a közgazdaságtan kétszerkettőjével gyakran homlokegyenest szembenálló gazdaságpolitikai lépések mozgatórugóit, ha nem az ideológia felől közelítjük meg őket. 

Néhány egyszerű, köznapi, valószínűleg a magyar társadalom túlnyomó része által osztott értéknormatíván túl ugyanis hiába keresnénk árnyalt ideológiával alátámasztott koherens világképet az elmúlt négy év kormányzati gazdaságpolitikája mögött, a Fidesz sokkal pragmatikusabb ennél. Mik ezek az értéknormatívák?

Ezeken túlmenően azonban a Fidesz nem piacpártibb vagy piacellenesebb, mint a magyar állampolgárok zöme. Inkább arról lehet szó, hogy a

Az a voluntarista hév – és tegyük hozzá: látványos előkészítetlenség és átgondolatlanság – amivel a második Fidesz-kormány egyes, gyakran régóta húzódó, súlyos gazdasági problémák kezeléséhez látott, jól mutatja, hogy szerintük azok eddigi megoldatlanságát csak az akarat és elszántság hiánya, valamint persze az ellenérdekelt csoportok kerékkötése, és nem a probléma komplexitása, kezelésének óhatatlan nehézségei magyarázhatják.

Azt ugyanis a kormányzat legádázabb kritikusainak is el kell ismerniük, hogy a kormány radikális lépéseinek jó része valódi, mindenki által problémának érzett helyzeteket igyekezett orvosolni.

Ám éppen a gazdaság működését nem igazán értő vagy azzal csak nem törődő leegyszerűsítő világkép, az akadályokat csakis leküzdendő ellenérdekként kezelő látásmód miatt a kormányzat elmúlt négy évi gazdaságpolitikája leginkább egy rövid távú eredmények felmutatásában érdekelt hályogkovács viselkedésére emlékeztet. Ráadásul egy olyan, szokatlanul nagy hatalommal bíró hályogkovácséra, aki nemcsak, hogy figyelmen kívül hagyhatja a szakorvosok sápogását, de az ő gyógyítási szabályaikat is átírhatja.

A gazdaságpolitikai voluntarizmus elmúlt négy évben tapasztalt térhódításában természetesen alapvető szerepe van a kormány alkotmányos parlamenti többségének. Enélkül korántsem léphetett volna át korábban így vagy úgy, de működő intézményeken, nem írhatott volna át, akár többször is, általános normaként működő szabályokat, nem vonhatott volna személyes függőségbe vagy akár szüntethetett volna meg más országokban független szabályozó és ellenőrző szerveket. (Mindez természetesen nemcsak a gazdasági intézményekre áll, de itt csak ezekkel foglalkozunk.)

Az intézmények szerepe

A gazdasági intézmények milyensége alapvető szerepet játszik egy ország prosperálásában, vagy ennek elmaradásában. Ezek szabnak keretet a gazdasági szereplők (háztartások, vállalatok vagy kormányzati szervek) döntéseinek, terelik, ösztönzik viselkedésüket. Egy gazdaságpolitikát nem az tesz voluntaristává, ha akár mégoly radikális intézményi reformokat hajt végre.

A hosszú távú gazdasági növekedést nem szolgáló, akár azzal szemben működő szabályokat, intézményeket természetesen át kell alakítani.

Ahol problémát érzékelt, ott legtöbbször közvetlen kormányzati akciókkal operált, ha a meglévő intézmények ebben akadályozták, akkor ignorálta, átalakította őket, módosította a szabályokat anélkül, hogy különösebben törődött volna az ilyen közvetlen problémamegoldás eszközeinek koherenciájával, áttételes hatásaival, a szétrombolt, meggyengített vagy szétzilált intézmények esetleges hosszú távú gazdasági következményeivel. Ennek a vehemenciának időnként persze olyan intézmények is áldozatul estek, amelyekért egyáltalán nem kár. Sőt! Ám ez ugyancsak sovány vigasz egyes alapvető intézmények, egyebek között a tulajdon biztonsága és a stabil gazdasági környezet terén elszenvedett károkért.

Az állatorvosi ló: a munkapiac 

A gazdaságpolitika fenti értelemben vett ellentmondásosságát, az egyes lépések gyakran egymással közvetlenül szembemenő, egymás kioltó jellegét jól illusztrálják például a munkaerőpiacot érintő intézkedések.

A többi európai országhoz mérten tragikusan alacsony munkaerőpiaci aktivitás a magyar gazdaságnak a rendszerváltás óta magával hurcolt problémája. A legfontosabb okokról ráadásul szokatlan konszenzus van a terület szakértői között, vizsgálatok tömegei tárták fel a nyugdíjrendszer (korai és rokkantnyugdíjak), a szociális segélyezési és támogatási, vagy a képzési és szakképzési rendszernegatív következményeit.

A két évtizedes foglalkoztatáspolitikai kudarcot orvosolandó a Fidesz számos ponton érdemben módosította a szociális ellátások rendszerét, szűkítette és nehezebben teljesíthető feltételekhez kötötte az ellátásokhoz való hozzájutást. A korhatár alatti nyugdíjasok és a rokkantsági ellátásból élők Magyarországon korábban valóban anakronisztikusan magas aránya miatt a rendszer felülvizsgálata teljességgel indokolt volt.

Ám azt könnyen beláthatjuk, hogy „a munka becsületének helyreállításában” a segélyek megvonása az egyszerűbb feladat, az igazi kérdés az, mit is fognak csinálni, hol is találhatnak értéktermelő elfoglaltságot a munkaerőpiacra így visszaterelt, megfelelő képzettséggel és gyakorlattal nem rendelkező tömegek. A rehabilitáció nehezebb, komplexebb és lassabban realizálható eredményekkel kecsegtető intézményeinek sokkal kevesebb energia és figyelem jutott.

Hasonló kérdések vethetők fel azokkal a fiatalokkal kapcsolatban, akik a tankötelezettségi korhatár leszállítása miatt ugyancsak a képzetlen munkaerő kínálatát növelik.

A munkakínálatot növelő intézkedések dandárja ráadásul egy olyan időszakra esett, amikor a munkaerőpiac keresleti oldala ugyancsak gyengélkedett. A gazdasági aktivitás közelmúltbéli lanyhaságának természetesen sok oka van, és ezek nem kis része a kormányzati gazdaságpolitika hatókörén kívül esik. Ám mindezeket adottságnak tekintve a kormányzat az erősen reklámozott "munkahelyvédelmi" intézkedésekkel együtt is egészében inkább rontott, mint javított a munkanélküliség által leginkább sújtott alacsony képzettségűek elhelyezkedési lehetőségein, mindenekelőtt azzal, hogy radikálisan növelte alkalmazásuk költségeit.

A minimálbér jelentős emelésén túl ilyen következménye volt annak is, hogy a korábbi adójóváírásokat átmeneti és ugyancsak bonyolult konstrukciók alkalmazásával, de lényegileg a munkáltatók rovására vezette ki, velük fizettetve meg az alacsony bérszegmensre kivetett adók költségeit. Márpedig a bérköltségek növelésének keresleti hatásai ugyancsak kézenfekvőek.

Egy káros lépés

A legtöbb piacgazdaságban fontos szerepet játszó foglalkoztatáspolitikai intézményekkel szembeni értetlenséget jó példázza az is, hogy a „dolgozzanak, és ne segélyből éljenek” elv kaszájának a munkanélküliségi járadék is áldozatul esett.

Ennek időtartamát a már korábban is alacsonynak számító kilenc hónapról három hónapra csökkentették, noha az ebből nyerhető költségvetési megtakarítás még csak nem is igazán jelentős, a foglalkoztatáspolitika más elemei ennek sokszorosába kerülnek.

A munkanélküliségi járadék funkciója azonban egészen más, mint a jövedelemmel nem bírók szociális segélyezése. Az a felismerés tükröződik benne, hogy a munkakeresés, a megfelelő állás megtalálása időigényes folyamat, és a jó illeszkedés – a megfelelő ember a megfelelő állásba – megtalálása a gazdaság egészének hatékonyságát javítja. Nem meglepő, hogy az USA-ban például a munkaerőpiaci nehézségek jelentkezésekor éppen hogy növelték a jogosultság időtartamát, hogy ezzel is segítsék az álláskeresési folyamatot.

A hazai viszonyokat szemlélve viszont az a benyomásunk alakulhat ki, hogy a mi kormányunknak nagyon leegyszerűsített fogalma van arról, hogyan is működik a munkaerőpiac, és az e téren felhalmozott belföldi és külföldi tapasztalatok tanulmányozásához képest a határozottságot és elszántságot részesíti előnyben.

Nem csoda, hogy az általa érdemi javulásként kommunikált foglalkoztatási számok mögött mindenekelőtt a központilag szervezett közmunka húzódik meg (helyi szinten az intézmény korábban is létezett). Mindez hosszú távon fenntarthatatlan, de még rövid távon sem feltétlenül örömteli.

Amellett még csak-csak lehet érvelni, hogy a közmunka jobb a segélynél, ám a nemzeti produktumhoz való hozzájárulása nem is említhető egy lapon a piaci foglalkoztatással, hiszen a piacon foglalkoztatottak a saját létfeltételeik megteremtésén túl járulékot és adót is fizetnek, a közmunkásokat meg mások adójából fizetik. Arról már nem is szólva, hogy semmi jele nem látszik annak, hogy a közfoglalkoztatottságban résztvevők később jobb esélyekkel bírnának a valódi munkapiacon.

Kényszerből erény: miért került egyensúlyba a költségvetés?

Hasonló ellentmondások terhelik a kormányzat másik nagy "sikersztoriját", a költségvetési egyensúly megteremtését is.

A jobb emlékezőtehetséggel megáldottak persze még emlékezhetnek arra, hogy hatalomra lépésének heteiben a Fidesz még korántsem volt a költségvetési egyensúly elkötelezett bajnoka. A Költségvetési Tanács felszámolása is azt mutatja, hogy az államháztartási hiány radikális leszorítása nem a fegyelmezett költségvetési gazdálkodás iránti átgondolt, belső elkötelezettségből fakad.

Nem, a kormány egyszerűen megértette, hogy az uniós elvárások formájában számára megváltoztathatatlan korlátba ütközött. Ennek felismerése után azonnal váltott, és az elvárások formális teljesítésében azóta is eredményesen működik.

Tükrözi ezt például a magánnyugdíjvagyon kisajátítása, még akkor is, ha hasonló lépéseket más pénzszűkében lévő kormányok is fontolóra vettek. Gondoljon valaki bármit is a magánnyugdíjpénztári rendszer hatékonyságáról, a rendszer reformja helyett annak felszámolása, az abban felhalmozott jelentős vagyon felélése történt. Ezzel pedig a kormány nem megoldotta, hanem a jövőre tolta át a költségvetés bajait.

Az, hogy az időről időre felmerülő költségvetési lyukakat a lakosság körében népszerűtlen nagyszervezetekre (külföldiek, bankok) kivetett különadókkal, ötletszerű sarcokkal tömik be a rövid távú politikai népszerűség szempontjainak megfelelhet, ám hosszú távon szintén biztosan fenntarthatatlan.

Ha az nem is valószínű, hogy a kormány saját propagandájának bedőlve maga is elhiszi, hogy a vélelmezett profitok elvétele csak a közteherviselést teszi igazságosabbá, annak semmi jele, hogy komoly elemzéseket végeztek volna arról, hogy ezek az intézkedések hogyan fogják megváltoztatni az érintettek tevékenységét.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy hosszú távon a kivetett sarcokat áthárítják (ahogy például a tranzakciós adó esetében ez azonnal meg is történt), az józan paraszti ésszel is belátható, hogy hosszú távon minden adó a végső felhasználókat terheli.

Az ötletszerű adóztatás azonban úgy változtatja meg az érintettek gazdálkodási feltételeit, hogy az károsan hat szolgáltatásaik minőségére, az azokhoz való hozzáférésre, tervezet fejlesztéseik elmaradásával és hasonlókkal járhat.

Arról már nem is beszélve, hogy a költségvetés intézménye nem egyszerűen a hiánycél betartásával járul hozzá a kiszámítható gazdasági környezet megteremtéséhez. Az elmúlt években oly gyakran került sor a költségvetés módosítására, hogy aligha szolgáltathatott stabil alapot a gazdálkodói szféra döntéseihez. Miközben a hiánycélok betartásában szinte biztosak lehetünk, az, hogy ennek érdekében ki, mire vetítve és mekkora adót fog majd befizetni, az kiszámíthatatlan volt, és akár hónapról hónapra változhatott.

Tartós leszakadás lesz a vége

Fentiekkel természetesen nem az érintett területek komplex elemzése, csupán a kormányzat gazdaságpolitikához való viszonyának az illusztrálása volt a célom. Hasonló példákat szinte mindenhol találunk a rezsicsökkentéstől a kamatpolitikán át a devizahitelek felszámolását célzó újabb és újabb ötletekig.

Nem kétséges, hogy mindebben sok a politikai haszonszerzés és a demagógia, amiben a Fidesz kétségkívül minden korábbi kormányzatnál sokkal hatékonyabb. Ám szerintem túlzottan optimisták azok, akik ebben látják a legfőbb problémát.

A Fidesz egyszerűen az akarat diadalában hisz, és ezért korlátozó akadályként tekint a gazdaság legalapvetőbb intézményeire is. Azokra is, amelyek a hazai és külföldi tapasztalatok alapján nélkülözhetetlenek a tartós prosperitás eléréséhez, de azokra is, amelyeket más országokban arra használnak, hogy időben jelezzék, ha a gazdaságpolitika korrekcióra szorul. Persze, ha minden így megy tovább, akkor is lesznek jobb és rosszabb éveink a globális gazdasági helyzet alakulásának függvényében. Ám a gazdag országokhoz való felzárkózásról jó időre lemondhatunk.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!