A nemfizető hitelek állománya a 2008-as válságot követően Európa-szerte megugrott. A magánszektor és a vállalati szféra hitelei közül a 2007-es 2 százalékról 2013-ra csaknem 8 százalékig emelkedett a nemfizetők aránya, és európai szinten még mindig a nagyon magasnak mondható 5 százalék fölött van.

A KPMG erről szóló elemzése szerint 2016 közepén Görögországban és Cipruson volt a legdrámaibb a helyzet: mindkét országban 40 százalék feletti nemfizető aránnyal, őket követte egy másik országcsoport, ahol 18–22 százalékról számolt be a helyi jegybank. Ebbe a csoportba tartozott a 18 százalékos Magyarország mellett Szlovénia, Portugália, Írország, Bulgária és Olaszország is. (Magyarországon a ráta 2016 végére a teljes hitelállomány 7 százalékra csökkent.)

Nem tartozott viszont már ide az a Spanyolország, ahol a válságot követően az egyik legmagasabb volt a nemfizető hitelek aránya, és a magas érték ellenére nagyon komoly előrelépést tett az ügyben Írország is.

 

A KPMG tanulmánya szerint a válasz azon múlott, hogy milyen volt az egyes országok tárgyalási pozíciója, mennyire sikerült befolyásolni az EU állami beavatkozást korlátozó hozzáállását, a kormányok milyen gyorsan és eltökélten reagáltak, illetve mennyire volt felkészült a jogi és a pénzügyi intézményrendszer. Az is szempont volt, hogy az egyes országok eladósodottsága megengedte-e a bajba került bankok állami kisegítését. Ezek a tényezők határozták meg, hogy az állam hol, milyen átmeneti pénzügyi terheket vállalt magára a probléma megoldása érdekében.

Spanyolország és Olaszország

Jól mutatja az egyes országok pozíciója közötti különbséget Spanyolország és Olaszország összehasonlítása. Miközben a válság előtt kevésbé eladósodott Spanyolország a válság kitörése után viszonylag gyorsan döntött megszorító intézkedésekről és strukturális reformokról, addig az eleve nagyobb adósságterhet görgető Olaszországban ezt nagyobb eladósodottság mellett, kevésbé stabil politikai környezetben egyik kormány sem vállalta fel.

A határozott állami szerepvállalás révén a spanyol bankrendszerben mára jelentősen csökkent a nemfizető hitelek állománya, amely pedig a válság előtti ingatlanpiaci lufit megelőzően a legmagasabbak egyike volt az európai bankrendszerben (2010-re a 300 milliárd euróra taksált ingatlannal fedezett hitelből 184 milliárd vált nemfizetővé az országban), és a spanyol gazdaság is talpra állt: évek óta 3 százalék körüli ütemben növekszik.

Ezzel szemben Olaszországban a bankok továbbra is görgetik maguk előtt a rossz hiteleket, és az olasz bankrendszer a mai napig úgy él a piaci elemzők szemében, mint az európai gazdaságra leselkedő legkomolyabb kockázatok egyike, az ország gazdasága pedig leginkább stagnál.

2011-ben a spanyol kormány egy 99 milliárd eurós állami bankmentő csomagról döntött, ám ezzel párhuzamosan megemelte a pénzintézetek tőkemegfelelési mutatóit, előmozdítva a fúziókat és tulajdonosváltásokat, illetve kikényszerítve a hatékonyság növelését, a párhuzamosságok csökkentését, összességében a fiókhálózat jelentős leépítését az egész szektorban.

Ezt követően 2012-ben egy 80 milliárdos állami megszorító csomag ellenében Spanyolország 100 milliárd eurós bankmentő hitelkeretet kapott az Európai Központi Banktól, amiből végül 41 milliárd eurót hívtak le úgy, hogy azzal feltőkésítették a bankokat. A reorganizáció közben nem bántak kesztyűs kézzel a nehéz helyzetbe került bankokkal: 2012-ben állami tulajdonba vették és reorganizálták a takarékszövetkezetek fúziójával az ország harmadik legnagyobb bankjává váló Bankiát. A reorganizáció keretében bedőlések, fúziók és felvásárlások révén lényegében az egész takarékszövetkezeti intézményrendszer eltűnt a piacról.

Állami közreműködéssel

A bankoknak nyújtott finanszírozás mellett Spanyolországban és Írországban állami közreműködéssel alapítottak „rossz bankot” és workout-céget főképp a kereskedelmi ingatlannal fedezett nemfizető hitelek felvásárlására, azzal a filozófiával, hogy az államnak van ideje kivárni az idők jobbra fordulását, hogy azután jó árat kapjon az alacsony értéken átvett fedezetekért. Az ír Nama és a spanyol SAREB példája azt bizonyítja, hogy hatékony válságkezelést követően a fellendülő ingatlanpiacon ezek az átvett vagyonelemek felárral, azaz sikeresen értékesíthetők.

A Magyar Nemzeti Bank egyik tanulmánya arra irányítja rá a figyelmet, hogy az állam Írországban és Spanyolországban is szerepet játszott a lakossági jelzáloghitelek átstrukturálásában azzal, hogy kötelező érvényű lépéseket írt elő a bankoknak, illetve magatartáskódexeket fektetett le a bankok és az adósok számára. Áttekintve ezeket a szabályokat és ajánlásokat azt láthatjuk, hogy nemcsak vonzó lehetőségeket (kamatmoratóriumot, az adósság egy részének elengedését, futamidő-hosszabbítást, kilakoltatási moratóriumot stb.) tartalmaznak, hanem világossá teszik a fedezet realizálásának, azaz elvételének szabályait, és lerövidítik ügyintézési idejét is. Vagyis nemcsak ösztönzik az adósok együttműködését, de azt is világossá teszik, hogy mi történik azokkal, akik nem lépnek be, vagy nem tesznek meg mindent az adósságuk törlesztése érdekében.

Befektetési alapok

Ezeknek a szabályoknak az eredményeként Spanyolországban és Írországban, valamint az egyéni felelősségvállalásra eleve nagyobb súlyt helyező Egyesült Királyságban is megjelentek a piacon azok a befektetési alapok, amelyek nagy, homogén nemfizető adósságcsomagok felvásárlására és kezelésére szakosodtak. Ezek az alapok abban érdekeltek, hogy a lehető legrövidebb időn belül új (az eredeti hitelnél sokkal kedvezőbb) finanszírozási ajánlatot tegyenek az ügyfeleknek más bankok bevonásával, vagy – ha ez nem vezet eredményre – közös értékesítéssel jussanak a pénzükhöz.

Az ilyen befektetési alapok működésében az időfaktor az egyik legfontosabb tényező. Kockázatos befektetésről van szó, ezért a befektetők hozamelvárása 10 és 20 százalék között van – nem mindegy, hogy ez egy, kettő, ne adj' isten három évre vetül. Munkájukban a fedezet realizálása és értékesítése a legutolsó lehetőség, hiszen ez még azokban az országokban is időigényes eljárás, ahol a megvásárolt adósságcsomagokban fellelhető fedezetekre már nincs kilakoltatási moratórium vagy más adósvédelmi intézkedés érvényben, hiszen abból az adósok a bankok ajánlatának elutasításával kizárták magukat.

A bankok és az alapok megegyezését szinte mindenütt megnehezítette a nemfizető hitelportfóliók értékelésében mutatkozó különbség – állítja a KPMG erről szóló elemzése. A bankok szeretik elkerülni, hogy a már leírt értékvesztés alatti áron kössenek portfóliótisztítást célzó ügyleteket, hiszen akkor újabb egyszeri veszteséget kell leírniuk, az alapok viszont értelemszerűen az adott portfólió behajthatóságából és az arra rakódó hozamelvárásból indulnak ki. Noha ez a probléma kezdetben sok feszültséget szült, a nemfizető portfólióknak idővel élénk piaca alakult ki azokban az országokban, ahol egyértelműek voltak a fedezetrealizálás szabályai, és gyorsnak mondható a jogérvényesítési eljárás.

Mi történt Magyarországon?

Magyarországon a bankok nemfizető vállalati hitelállománya az MNB adatai szerint a válság kitörését követően az addig szokásosnak mondható 2,5–4 százalékos szintről gyors növekedésnek indult, és 2015 elején 23 százalék körül tetőzött, majd 2016 végére 12,7 százalékra csökkent. Ezen belül a 90 napon túl késedelmes hitelek állománya tavaly az utolsó negyedévben már csak 5,3 százalék volt. A 90 napon túl nem teljesítő lakossági hitelek aránya 2014 negyedik negyedévében érte el a csúcspontját 19 százalékon; az arány 2016 utolsó negyedévére valamivel 10 százalék alá csökkent.

Mindkét adatsor mutat néhány látványos negyedév/negyedéves csökkenést: ezek azok a pontok, amikor valamelyik bank egy tételben nagyobb összegű rosszhitel-portfóliótól szabadult meg.

Ilyen esemény volt az MKB 600 millió eurós kereskedelmi ingatlanokkal fedezett nemfizető portfóliója, amit az Európai Unió külön felhatalmazásával az állam vásárolt meg mintegy 45 százalékos árfolyamon. Ezen túlmenően az MKB a KPMG segítségével eladott három, összesen több mint 300 millió euró névértékű bel- és külföldi bevásárlóközponttal szembeni követelést. Az utóbbi tranzakciók piaci alapon történtek, és mint első fecskék, beindították az eladási hullámot.

A nemfizető lakossági hiteleknél két nagyobb csomag került erre szakosodott piaci szereplők kezébe: előbb az Erste Bank adott el egy 300 millió euró névértékű csomagot, később az Unicredit Bank egy másik 130 milliósat. Az eladási árfolyam egyik esetben sem publikus, de a piaci pletykák 20 és 25 százalék közötti árfolyamokat emlegetnek.

A jelzáloggal fedezett lakossági portfóliók esetében még mindig jelentős állományok vannak egyes hazai bankok kezében, miután a magyar szabályozás a közelmúltig megnehezítette a nem teljesítő hitelportfóliók felvásárlására szakosodott vevők életét. A kilakoltatási moratóriumok és az eleve lassú jogérvényesítés miatt a vevők hozamelvárása a magyar piacon még mindig rendkívül magas Nyugat-Európához képest, így az ajánlott árak a közelmúltig nem találkoznak a bankok elvárásaival.

A magyar bankok nagyjából 2016-ra képezték meg az a céltartalékszintet, ami már lehetővé teszi, hogy a vevői ajánlatokat további egyszeri veszteségek nélkül komolyan meg lehessen fontolni. Ezután a bankok már tudtak ügyleteket kötni: ma is folyamatban van a Raiffeisen Bank 300 millió eurós nagyságrendű jelzáloggal fedezett lakossági hitelportfóliójának értékesítése. Vannak azonban olyan bankok és más pénzintézetek, amelyek portfólió-értékesítési kísérletei kudarcba fulladtak, mert megfelelő céltartalék híján az ügylet újabb egyszeri veszteséggel járt volna, amit a tulajdonosok nem akartak lenyelni.

A nemfizető állomány csökkenésében a 2015 óta tartó ingatlanpiaci áremelkedés is szerepet játszott.

Sokan felismerték, hogy a lakások drágulása miatt az ingatlan értéke most már meghaladta a hitel volumenét, ezért botorság lenne hagyni elúszni a lakást. Így a családok inkább mozgósítják a tartalékokat, nehogy a bank eszébe jusson elvinni a lakást. Sajnos az ingatlanpiaci boom térben meglehetősen korlátozott: főképp Budapestre, a nagyobb városokra, valamint a kiemelt üdülőövezetekre vonatkozik, másutt a házak és lakások továbbra is nehezen eladhatók.

A bankok rossz portfólióiból ilyen módon a jobb elemek tűnnek el,

Nem is lesz könnyű megszabadulni tőle, hiszen vevő már csak igen nyomott áron akad, és egyáltalán nem biztos, hogy bank már annyira leírta az állomány értékét, amennyire a piac árazza.

Nem segíti a tranzakciók számának növelését az sem, hogy a kilakoltatások számának növekedésétől megriadva a kormány új szabályt hozott, amelynek értelmében a lakásokat első körben nem lehet a becsérték 100 százalékánál alacsonyabb áron meghirdetni.

Az utóbbi egy-két évben a bankok komoly céltartalékot tudtak felszabadítani, ami nagyrészt abból keletkezett, hogy az áremelkedés miatt a fedezet értéke emelkedett,

Még az is előfordulhat, hogy ha portfoliót értékesítenek, a vételár néhány százalékkal magasabb lesz, mint a leírt érték, tehát a bank nettó pár százalékot még nyer is az üzleten. Miután tetemes tételekről van szó, ez a pár százalék jelentős lehet az éves eredményben.

Kisebb volument képeznek,és nehezebben megoldható problémát jelentenek a bankoknak a nemfizető kkv-hitelek, valamint a fogyasztási hitelek. Ez utóbbiaknak kialakult piaca van,

A nemfizető hitelek állományának fel- és leépülése a gazdasági ciklus velejárója: amikor beüt a krach, a bankok – a gazdasági helyzet tükörképei – cipelik a veszteségek java részét, pláne ha az állam úgy rendelkezik, hogy az adósok, azaz a szavazók terheit ők vállalják. Ha ezek a bankok külföldi tulajdonban vannak – ahogy Magyarországon jellemzően vannak –, a külföldi tulajdonosok állják a cechet.

A hazai és főleg az állami tulajdonú bankok túlsúlya esetén – mint például Szlovéniában – végső soron az adófizetők közössége segíti ki a pórul járt adósokat. A fejlett és pénzügyileg tapasztalt országok (Írország, Spanyolország, Belgium) kormányai idejekorán és határozottan avatkoztak közbe, a labilisabb pénzügyi és politikai lábakon álló országok (Olaszország, Görögország) viszont a mai napig nyögik a válság következményeit.

Van-e tanulság, hasznos és igaz? Van: mindenki a saját szerencséjének és szerencsétlenségének kovácsa.