"A modern történelem legsikeresebb szövetsége" - jellemezte Barack Obama amerikai elnök a NATO-t a héten Nicolas Sarkozy francia elnökkel közösen tartott sajtótájékoztatóján. A világ mára 28 tagúvá bővült legnagyobb katonai szervezete április 4-én ünnepelte megalakításának 60. évfordulóját, ami külön nyomatékot adott a pénteken és szombaton Strasbourgban megrendezett NATO-csúcstalálkozónak, amelyen a szervezet jövőjéről is tárgyaltak.

„Egyáltalán nem világos, hogy 1989 óta miért létezik még a szervezet" - világított rá a Szovjetunió megszűnését követő, elhúzódó identitási válságra a Time-nak nyilatkozó Tarak Barkawi, a Cambridge Egyetemen biztonságpolitikát oktató egyik előadó. Az ezredfordulón a tagországok megfogalmaztak már ugyan a jövőre nézve irányelveket, azonban a mostani találkozón egyetértettek abban, hogy új stratégiai koncepcióra van szükség. A tervek szerint a következő évi NATO-csúcsra szakértők kidolgozzák az új stratégiát, amelyben a kollektív védelem elve mellett a globális konfliktuskezelés is hangsúlyosabban megjelenik majd.

Hosszas győzködés után elfogadták az új NATO-főtitkárt, és az afganisztáni háborúval az élen több kihívásról is beszéltek a találkozón, de számos kulcskérdés háttérbe szorult. Pedig a Szovjetunió felbomlásáig tartó kétpólusú világban elért eredmények ellenére a szervezetnek most problémákkal kell szembenéznie. A jövőre nézve pedig elsősorban a NATO és az Európai Unió kapcsolatának tisztázása hiányzik.

A Szovjetunió ellen hozták létre

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetét, vagyis a NATO-t a második világháborút követően 1949-ben alapította 12 ország Washingtonban, hogy válaszoljanak a Szovjetunió növekvő fenyegetésére. Egy kollektív védelmi szervezetet hoztak létre, amely az alapokmányának ötös cikkelyében kimondja: bármelyik tagország megtámadását úgy kell tekinteni, mintha az összeset támadás érte volna. A folyamatos bővítés a szervezet egyik lételeme volt, hiszen fokozatosan egyre nagyobb védernyőt hoztak létre a Szovjetunióval szemben.

A hidegháború alatt a NATO nemcsak katonai, hanem politikai közösségbe is kovácsolta a nyugat-európai országokat, emellett az egyik legfontosabb közös fórum volt Európa és az Egyesült Államok között. „Az amerikaiakat bent tartani, az oroszokat kint, a németeket pedig lent" - fogalmazta meg viccesen a szervezet céljait Hastings Ismay, a NATO 1952-ben kinevezett első főtitkára.

Miután elsősorban stratégiai okokból 1955-ben Nyugat-Németországot is felvették a szövetségbe, Moszkva a befolyása alá tartozó államokkal a NATO hivatalos ellenpontjaként létrehozta a Varsói Szerződést. A következő évtizedekben az észak-atlanti szervezet ellátta a stratégiai elrettentés funkcióját, miközben tényleges katonai konfliktusba nem kellett beavatkoznia. A NATO így közrejátszott a fegyverkezési versenyben és végül a Szovjetunió felbomlásában. Azonban az nem derült ki, hogyan tudnának együttműködni a tagországok a harctéren.

A szembenálló blokk hirtelen eltűnése a 90-es évek elején egy azóta sem teljesen tisztázott identitási válságba sodorta az eredetileg a Szovjetunió ellen létrehozott NATO-t. A szervezet Jugoszlávia összeomlása után talált új célt magának, amikor vállalta a Bosznia-Hercegovinában és Koszovóban kialakult helyzet rendezését.

Afganisztán az új erőpróba

Az aktívabb szerepet próbálgató NATO-nak az igazán komoly kihívást azonban az afganisztáni háború jelentette, amely hivatalosan a strasbourgi csúcsértekezlet legfontosabb témája volt. Az Economist szerint sokan úgy gondolják, hogy az egész szervezet hitelessége és ezzel jövője került veszélybe Afganisztánban, és az ázsiai ország helyzetének rendezése a NATO tervezett globális szerepvállalásának főpróbája. Afganisztán mellett a katonai szervezet jelen van ugyan Irakban, azonban ottani missziója különböző épületeinek és konvojainak védelméből és kiképző feladatokból áll.

A 2001. szeptember 11-i, a WTC és a Pentagon elleni terrortámadások után George Bush amerikai elnökháborút hirdetett a terrorizmus ellen, és a harcot az Oszama bin Laden búvóhelyének kikiáltott Afganisztánban kezdte. A tálib rezsim megdöntése után Bush kormányzata csapatokat hagyott Afganisztánban, de helyette sokkal inkább Irak konszolidációjára koncentráltak. Afganisztánban végül ügyes diplomáciai manőverekkel a NATO-t is bevonták a nemzetközi konfliktussá váló rendcsinálásba. A helyzet azonban nem túl kedvező, a Pakisztán törzsi területein biztos menedéket találó lázadók 2005 óta fokozatosan visszaszerezték befolyásukat Afganisztánban, és az ICOS nemzetközi elemzőcsoport 2008-as adatai szerint már csaknem az ország háromnegyedét felügyeletük alatt tartják.

A NATO-n belül feszültségforrást jelentett, hogy jelenleg az Egyesült Államokon kívül csak Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia és Dánia vesz részt a lázadók elleni harcokban. A többiek, mint Németország küldtek ugyan katonákat Afganisztánba, azonban embereik szigorúan csak az ellenőrzött területeken láthatnak el például logisztikai és kiképző feladatokat. A legtöbb tagországban ugyanis a közvélemény élesen ellenzi, hogy veszélyes terepre küldjék a katonáikat.

Barack Obama amerikai elnök az előző héten jelentette be, hogy összesen húszezer fős csapaterősítést küld az ázsiai országban állomásozó csaknem hetvenezer katona mellé, és Pakisztánnak is a korábbinál nagyobb pénzügyi segítséget ígért. A NATO-csúcson azonban nagyobb szerepvállalásra szólította fel a tagországokat is, akik közül többen pótlólag megígérték neki a segítségüket.

A bővítés bűvöletében

Afganisztán mellett a NATO nemzetközi szerepvállalásai közé tartozik a Vörös-tengeren keresztül a Földközi-tengerre vezető egyik legfontosabb hajózási útvonalának védelme az Ádeni-öbölben támadó szomáliai kalózoktól, akik 2008-ban több százmillió dolláros kárt okoztak. A jövőben a világ több pontján is a katonai szövetség közbelépésére lehet szükség, főleg akkor, ha bejönnek a The New York Times elemzőjének jóslatai, és a NATO bővítése nem áll meg a transzatlanti vonalon. Az amerikai lap szerint idővel Japán, India vagy éppen Ausztrália is beléphet, ami egészen új fejezetet nyitna a szervezet történetében.

Egyelőre azonban még a jelenleg tervezett új tagokkal is meggyűlt a baja a NATO-nak. Többek között problémát jelent, hogy nincs egyértelműen tisztázva, hogy a tagok felvétele mennyiben irányul egy lehetséges orosz fenyegetés ellen. A szervezet bővítése a 90-es években gyorsult fel, amikor összesen kilenc, köztük sok korábban a szovjet blokkhoz tartozó ország - mint Magyarország - is belépett a szövetségbe. Moszkva egy pontig nem foglalkozott komolyabban a fokozatos terjeszkedéssel, azonban Ukrajna és főleg Grúzia belengetett tagságát a Time szerint már provokációnak fogták fel.

Ukrajna esetében az elemzők szerint a felvetett NATO-tagság is gyengíti a kormányt, mivel a lakosság jelentős része nem akar a katonai szervezethez csatlakozni. Grúzia felvétele pedig egyesek szerint különösen kockázatos, amit jól mutatott a két szakadár grúz tartomány, Abházia és Dél-Oszétia miatt kirobbant orosz-grúz háború.

Az észak-atlanti szervezet a háború miatt 2008. őszén megszakította a hivatalos kapcsolatokat Oroszországgal, azonban 2009 elején végül mégis a párbeszéd helyreállítása mellett döntöttek. A NATO-csúcstalálkozón bejelentették, hogy várhatóan májusban újrakezdődnek a NATO-Oroszország Tanács ülései, mert a Grúziában elkövetett atrocitások ellenére számos kérdésben - például Iránról - tárgyalniuk kell Moszkvával. Fontos partnernek és szomszédnak nevezték Oroszországot.

NATO vs. Európa?

Az április 4-i értekezlet egyben Franciaország visszatérését is jelentette a NATO katonai vezetésébe. Charles de Gaulle egykori francia államfő még az 50-es évek végén a NATO túlzott amerikai dominanciájára hivatkozva fokozatosan egy ellenpólus kiépítését kezdte meg a szervezeten belül, és végül 1966-ban kilépett a szervezet katonai integrált parancsnokságából.

Politikai értelemben ugyanakkor soha nem hagyták ott a szövetséget. Az elmúlt évtizedekben kötött különböző megállapodások értelmében kívülről érkező támadás esetén a tagországokkal együtt reagáltak volna, emellett Párizs az afganisztáni rendezésben is fontos szerepet vállalt. Ebből a szempontból tehát Franciaország visszatérése technikailag inkább csak formalitás, ugyanakkor mégis fontos jelentősége lehet Nicolas Sarkozy döntésének.

A francia köztársasági elnök az elmúlt években ugyanis komolyan lobbizott egy USA-tól független európai haderő létrehozásáért. A NATO több katonai vezetője ugyanakkor azt hangoztatta, hogy Európa ne ossza meg erőit, és inkább a NATO-val egyeztetve fejlesszék hadseregeiket a tagállamok. A BBC szerint Franciaország visszatérése a szövetség katonai vezetésébe akár elősegítheti egy külön haderő felállítását, amire így az amerikaiak is könnyebben rábólinthatnak.

Az Economist szerint viszont Sarkozy lépése inkább arra utalhat, hogy a francia államfő felhagyott korábbi elképzeléseivel. A lap szerint egyébként sem lenne értelme bármilyen rivalizálásnak az Európai Unió és a Szovjetunió felbomlását követően az új tagok számára az EU egyik előszobájának is tekintett NATO között. Úgy vélik, hogy a NATO-ban elvárt haderőfejlesztéseket is megnehezítő gazdasági válságban egyébként is együtt kell dolgoznia a két szervezetnek. Éppen ezért a strasbourgi csúcsértekezletről lényegében kihagyott NATO-EU kapcsolatok a katonai szervezet jövőjének egyik legfontosabb kérdését jelentik.