Amikor Bosznia muzulmánjai és horvátjai 1992 márciusában a függetlenségre szavaztak, tudni lehetett, hogy háború lesz. Az első lövések egy béketüntetésen dördültek el, az első áldozatok civilek voltak. Mintegy előrevetítve a következő, három éves háborút, amit esetlen béketörekvések és a civilek elleni erőszak jellemeztek.
1992. április 5. mozgalmas nap volt. Alberto Fujimori perui elnök önpuccsot végrehajtva felfüggesztette az alktományos rendet. Tankokat vezényelt a parlamenthez, könnygázzal oszlatta a képviselőket és feloszlatta a bíróságokat is. Az amerikai egyetemi női kosárbajnokság döntőjében a Stanford 78-62-re legyőzte a Western Kentuckyt. A Yankees 6:5-re legyőzte városi riválisát, a Metst az amerikai baseball-bajnokságban. Hulk Hogan 62 167 örjöngő hoosier előtt legyőzte Sid Justice-t a Wrestlemania VIII. döntőjében. Meghalt Sam Walton, a Wal-Mart üzletlánc multimilliárdos alapítója.
És meghalt Suada Dilberović és Olga Sučić. Történetünk szempontjából pedig ennek van jelentősége. A 24 éves, a horvátországi Dubrovnikban született bosnyák Dilberović és a 34 éves, boszniai horvát Sučić a Sarajevo központjában a békéért tüntető 50-100 ezres menet élén haladtak, amikor a Vrbanja hídnál szerb orvlövészek agyonlőtték őket. A lövéseket a Holiday Inn szállodából adták le, amit akkor már a boszniai Szerb Demokrata Párt tartott megszállva.
A bosnyákok és a horvátok Dilberovićot és Sučićot tartják a boszniai háború első áldozatainak. A választás önkényes ugyan, de mert április 5-ét tekinthetjük a szarajevói ostrom – a modern történelem leghosszabb, 46 hónapig tartó városostroma – első napjának, elfogadhatjuk a boszniai háború nyitányaként.
Persze a tüntetés nem volt előzmények nélküli. 1992 áprilisára Jugoszlávia már darabokra hullott. Szlovénia már megvívta nyolcnapos függetlenségi háborúját, Horvátország egyharmadán a szerbek kikiáltották saját Krajinai Szerb Köztársaságukat. A két függetlenné vált tagállamból kivont jugoszláv hadsereg szinte teljes egészét Boszniába irányították, majd a hadseregen belüli átszervezésekkel elérték, hogy a Boszniában állomásozó jugoszláv haderőt 80-85 százalékban boszniai szerbek alkossák. A szándék és az eszközök adottak voltak a robbanáshoz, már csak indíték kellett.
És adódott is hamar. Horvátország és Szlovénia függetlenségének elismerése után a boszniai muzulmánoknak nem sok lehetőségük maradt. Ha nem akartak az immár szerbek dominálta Jugoszláviában ragadni, nekik is a függetlenségre kellett törekedniük. Az Európai Közösség pedig támogatásról biztosította törekvésüket, feltételül szabva, hogy a függetlenségről népszavazás döntsön. Ezt 1992 február 29-március 1-én tartották, és a szerbek bojkottja mellett a bosnyákok és horvátok elsöprő többséggel meg is szavazták a függetlenséget.
A szavazás második napján, Szarajevó belvárosában egy szerb család tartott lakodalmat. Szerb zászlókat lengetve vonultak végig a muzulmánok lakta történelmi belvároson, a Baščaršiján. Lövések dördültek, Nikola Gardović, az örömapa életét vesztette, az eskető pópa megsérült. A szerbek Gardovićot tartják a boszniai háború első halottjának.
Másnap a szerb szabadcsapatok városszerte barikádokat emeltek, amire a bosnyák területvédelmi alakulatok körbebarikádozták a szerb barikádokat. Ekkor még sikerült feloldani a konfliktust – a jugoszláv hadsereg, a JNA helyi parancsnoka, Kukanjac tábornok próbált közvetíteni a boszniai szerbek elnöke, Radovan Karadžić és a boszniai elnök, a muzulmán Alija Izetbegović között. A tárgyalás ugyan süketek párbeszéde volt, de a barikádok eltüntek. Izetbegović későbbi visszaemlékezései szerint a szerbek ekkor még nem álltak készen, írja a jugoszláviai háborúkról szóló könyvében a BBC-s szerzőpáros, Laura Silber és Allan Little (Jugoszlávia halála, 1995).
De kanyarodjunk vissza április 5-hez, és hogy miért tekinthető mégis ez a következő háború első napjának. A békemenet, aminek az élén Dilberović és Sučić vonultak, a városlakók utolsó, kétségbeesett kísérlet volt a harcok megakadályozására, egyben reakció a nap korábbi történéseire. Aznap ugyanis szerb szabadcsapatok ostromolták meg a városi rendőrséget - az itt foglyul ejtett rendőrökért cserélték el végül azt a hat szerb mesterlövészt, akik a békés tüntetők közé lőttek.
A rendőrség elfoglalása kulcsfontosságú volt. Másnap ismerte el ugyanis az Európai Közösség Bosznia-Hercegovina függetlenségét. A szerbeket nem érte váratlanul a fordulat. Mint említettük, eddigre az országban állomásozó jugoszláv alakulatok állományát 85 százalékban boszniai születésű szerbek alkották. Ők a bosnyák függetlenség elismerésével megszűntek jugoszláv állampolgárok lenni. Így bár a JNA hivatalosan május végére kivonult az országból, katonái 85 százaléka és hadfelszerelésének szinte egésze Boszniában, szerb kézen maradt.
A JNA teljes arzenáljának megszerzése behozhatatlan előnyt jelentett. A gyámoltalanul a békés megoldást kereső európai hatalmak fegyverembargót rendeltek el, de a vérontás megakadályozását célzó lépéssel valójában a lehetőségét teremtették meg. A szerbek módszeres népirtásba kezdtek, a világ pedig megismerkedhetett az etnikai tisztogatás fogalmával. Bosznia teljes, Szerbiával határos keleti, illetve a horvátországi szerb állammal határos nyugati részét, az ország 70 százalékát megszállták.
A helyzet a maradék harminc százaléknyi területen sem volt egyszerű, a nagy szerb-horvát-bosnyák háborút horvát-horvát, horvát-bosnyák és bosnyák-bosnyák háborúk színesítették, és mindegyik az egységes Boszniában érdekelt Izetbegovićék kárára dőlt el. A horvát-horvát háborút a Nagy-Horvátországért harcoló HVO nyerte a Bosznia-párti HOS ellenében, a szerb területekre mélyen beékelődött Bihać ura, Fikret Abdić pedig különbékét kötött a szerbekkel.
Az erőviszonyok 1994-ben kezdtek átfordulni. Az ENSZ békefenntartóit biztosító NATO először áprilisban bombázott szerb parancsnoki állásokat, innentől egyre gyakrabban vetették be a légierőt, eleinte csak a békefenntartók védelmében. Ebben az évben döntött az Egyesült Államok az inkább csak a bosnyákokat sújtó fegyverembargó egyoldalú feloldása mellett.
Az igazi áttörést azonban 1995 hozta el, ezúttal sem függetlenül a horvátországi eseményektől. A horvátok 1995. májusában Nyugat-Szlavónia lerohanásával először foglaltak vissza jelentősebb területet a krajinai szerbektől. A következő célpont a Krajina volt, ezt pedig Hercegovina felől, Bihać felmentésével lehetett elvágni a boszniai szerb területektől, így a közvetlen utánpótlástól. A horvátoknak tehát saját országuk felszabadítása miatt érdekük lett az együttműködés a bosnyákokkal.
A szerbek a II. világháború utáni Európa legbrutálisabb népirtásával válaszoltak a kialakult helyzetre. Pozícióik és későbbi területi igényeik megerősítésére megpróbálták lerohanni a kelet-boszniai, összefüggő szerb területbe beékelődött három bosnyák várost, Srebrenicát, Žepát és Goraždét. Elsőként Srebrenicát, ahol a holland békefenntartók asszisztálásával nyolcezer férfit és fiút mészároltak le.
A NATO a vérengzésre válaszul Goraždénél már bombázta az előretörő szerb csapatokat, majd Sarajevo, Bihać és Tuzla közelében is megelőző csapásokat mért a szerbekre.
Ezt kihasználva a horvát-bosnyák csapatok Hercegovinából előretörtek Bihaćig, és elvágták Krajinát a boszniai szerb területektől. A szakadár szerb állam ekkora Bosznia kisebbik részére szorult vissza. A döntő fordulatot viszont a Sarajevót ostromló szerbek augusztus 28-i vérengzése hozta el. Akkor a piacteret lőtték aknával, amire válaszul a NATO augusztus 30-tól szeptember 20-ig bombázta a szerb állásokat. Ennek hatására fogadták el végül a szerbek a békeszerződést. A Daytoni megállapodás óta pedig már legalább nem lőnek.