Meddig mehet el az egyre komolyabb fenyegetéseket emlegető Észak-Korea? Nyitott-e a párbeszédre az Egyesült Államok, vagy változtat-e álláspontján Kína? Csak egy biztos, a totális háború a sorozatos, egymásra licitáló fenyegetések ellenére egyik félnek sem érdeke. A valószínűbb és a szinte lehetetlen forgatókönyveket Csoma Mózessel, az ELTE Koreai Tanszékének vezető-helyettesével vettük sorra.
„Az atomfenyegetés nem játék” – figyelmeztetett kedden Ban Kimun ENSZ-főtitkár, aki úgy vélte, hogy az észak-koreai válság túlságosan is elmélyült, és sürgősen tárgyalásokra van szükség. Az Egyesült Államok és Dél-Korea nagyszabású közös hadgyakorlatával párhuzamosan hetek óta egymást érik Észak-Korea fenyegetései, a forródrótot és a megnemtámadási egyezményt is felmondó rezsim Kim Dzsongun vezetésével előző hét végén hadiállapotot is elrendelt déli szomszédjával szemben, miután jóváhagyta az amerikai és dél-koreai célpontok elleni csapások terveit.
Kim Dzsongun észak-koreai vezető az ország atomarzenáljának „minőségi és mennyiségi” gyarapítását és újabb műholdfelbocsátásokat ígért a Koreai Munkapárt (KNDK) központi bizottságának ülésén, kedden pedig bejelentették, hogy újraindítják a 2007-ben a kommunista ország atomprogramjáról folyó hatoldalú tárgyalások eredményeként bezárt jongbjoni atomreaktort. Az Egyesült Államok folyamatosan erősíti jelenlétét a térségben, a Koreai-félszigethez küldte a tengerészet egyik hajóját, amellyel elfoghatók a vízi célpontok ellen küldött ellenséges rakéták, és B-2 lopakodók után néhány F22-es Raptor gépet küldtek át a hadgyakorlathoz Dél-Koreához.
Szakértők egyetértenek abban, hogy egy háború egyik oldalnak sem érdeke, azonban egy ennyire felfokozott helyzetben, egy ennyire militarizált térségben nem lehet kizárni a fegyveres villongás lehetőségét, ami pedig adott esetben lavinát is elindíthat maga után. Nagy segély, tengeri lövöldözés, totális háború? – felvázoltunk öt lehetséges forgatókönyvet a koreai konfliktus további sorsáról.
Csoma Mózes, az ELTE Koreai Tanszékének vezető-helyettese szerint Észak-Korea minden eszközzel felszínen akarja tartani a konfliktus lehetőségét, hogy valamilyen fejleményt érjen el a koreai háborút lezáró tűzszünet júliusi, 60. évfordulójára, ebbe a kvázi zsarolásba pedig beleillik a feszültség állandó fokozása, és az 1953-as fegyverszünet egyoldalú felmondásának hangoztatása is. Az más kérdés, hogy a KNDK egyoldalúan nem mondhatja fel a fegyverszünetet, hisz azt a Kínai Népköztársasággal közösen írták alá.
A szakértő szerint volt már hasonlóan feszült a helyzet korábban is, hisz tulajdonképpen 1950. június 25. óta hadiállapot van a félszigeten. Továbbá az Egyesült Államok is rendszeresen hajtott már végre flottaerősítéseket a térségben. Kim Dzsongun az Észak-Koreában járó Dennis Rodman NBA-kosarassal még a fenyegetésáradat előtt megüzente, hogy nem akar háborút, közvetlen tárgyalásokat a washingtoni vezetéssel viszont igen.
Ha békeegyezményt nem is, de a rezsimnek leginkább kedvező forgatókönyv szerint valamilyen részalkut talán ki tudnak zsarolni az évfordulóhoz közeledve. Ez lehet például valamilyen komolyabb segélyszállítmány az atomtárgyalások beindításáért cserébe, de akár az is lehet a vége, hogy egyfajta békeközvetítő látogat el Észak-Koreába. 1994-ben, a mostaninál is kiélezettebb helyzetben Jimmy Carter amerikai elnök felhatalmazás nélküli békeközvetítői minőségében tárgyalt Kim Ir Szennel. Ugyanakkor erősen kérdéses, hogy az Egyesült Államok mennyire nyitott egy ehhez hasonló megoldásra.
Megelőző atomcsapás, rakétacsapások, újabb műholdfellövés – csak néhány a forródrót felmondása és a hadiállapot bejelentése mellett kilátásba helyezett észak-koreai fenyegetések közül. 1993 tele és 1994 késő tavasza között elhúzódott már hasonlóan feszült időszak több hónapon át, és egy másik forgatókönyv szerint ez megismétlődne. Az északi rezsim az Egyesült Államok és Dél-Korea hadgyakorlata, és a háborút lezáró fegyverszünet 60. évfordulója után is folytatná a fenyegetéseit, hiszen ezek tárháza lényegében korlátlan, azonban a konfliktus megmaradna a retorikai ütésváltások szintjén.
Ennek Csoma szerint azért kicsi a valószínűsége, mert az észak-koreai rezsim hosszú távú érdekeit nem szolgálja, hogy a feszültség hosszú hónapokig fennmaradjon. Ez ugyanis megnehezíteni azoknak a részben külföldi támogatással megvalósuló gazdasági projekteknek a fennmaradását, amik hozzájárulnak a rezsim túléléséhez. Idővel drámaian csökkenne a nyugati katasztrófaturisták száma is, akik viszont a keszongi, északi területen közösen működtetett déli-északi ipari park mellett a valutabevétel meghatározó részét adja.
A feszültség további eszkalálódásával, és a minden bizonnyal zajló különböző háttértárgyalások kudarcával nem lehetne kizárni, hogy az északi rezsim figyelemfelkeltő provokációkat hajtson végre, és 2002-höz, 2009-hez, legutóbb pedig 2010-hez hasonlóan újból lövöldözések, összecsapások történjenek a Sárga-tengeren, a vitatott tengeri határvonal környékén. Ezek, például a Cshonan déli fregatt elsüllyesztése és a Jonpjong-sziget elleni északi tüzérségi támadás korábban nem vontak maguk után kiterjedt harcokat, de egyértelműen újabb lépcsőfokot jelentettek a retorikai fenyegetésekhez és hadgyakorlatokhoz képest.
A mostani felfokozott helyzetben azonban egy ilyen jellegű ütésváltás Csoma szerint már elvezethetne akár a keszongi ipari park bezárásához – ez egyébként a konfliktus súlyosságának egyik fokmérőjének is tekinthető –, ami viszont már visszavonhatatlan károkat okozhatna a két Korea kapcsolataiban. A CNN szerint sokan attól is tartanak, hogy egy kezdetben behatárolt északi támadás olyan spirált indítana el, ami már komolyabb harcokat eredményezne.
A phenjani rezsim legfontosabb támogatója, Kína ugyan kétszer is támogatta a keményebb ENSZ-szankciókat Észak-Korea ellen a Biztonsági Tanácsban az elmúlt hónapokban, de jelezték, hogy nincs alapvető változás a hozzáállásukban. A 2000-es évek végén több szöuli elemző már felvetette egy olyan forgatókönyv lehetőségét, hogy Észak-Korea rövidesen Kína szatellitországává válik, nagyjából akkora függetlenséggel, mint ami a Szovjetunió és a kelet-európai szocialista országok viszonyát jellemezte. Ez a folyamat gazdasági téren kétségkívül elkezdődött: a phenjani rezsim első számú külkereskedelmi partnere Kína, számos különleges koncesszióval rendelkeznek az észak-koreai stratégiai kikötők használatára, valamint a szinesfémbányák kiaknázására vonatkozóan.
A kínai szatellitországgá válás azzal válna végérvényessé, ha bármely váratlan fejlemény (a központi hatalom hirtelen meggyengülése, egy esetleges katonai puccs, vagy tényleges háborús veszély) miatt kínai csapatok érkeznének az ország területére. Erre elvileg Kína és Észak-Korea 1961-ben kötött barátsági egyezménye lehetőséget is biztosít. Eszerint a forgatókönyv szerint a kínai csapatok biztonságba helyeznék a nukleáris fegyvereket, és humanitárius feladatokat is ellátnának. Dél-Korea ugyanakkor nagyon tart ettől a lehetőségtől, mert a kínai szatellit országgá válással teljesen elhalványulna annak lehetősége, hogy a Koreai-félsziget két állama belátható időn belül egyesüljön.
Kína ehhez hasonló beavatkozásának esélye elsősorban a 2000-es évek végén merült fel, ennek azonban Csoma szerint nincs reális lehetősége, ráadásul egy ilyen forgatókönyvnek mindenképpen nagyhatalmi alkuktól kellene függenie. Ugyanakkor az sem várható, hogy Kína keményebben lépjen fel az észak-koreai rezsimmel szemben.
A totális háború a sorozatos, egymásra licitáló fenyegetések ellenére egyik félnek sem érdeke, és szinte kizárható. Az északi rezsim meggyengülésével Kínába és Dél-Koreába is megindulna a menekültek áradata, amit egyik ország sem tudna jól kezelni. 1950-ben Kína és a Szovjetunió is teljes mellszélességgel kiállt Észak-Korea mellett, most azonban Phenjanban is tisztában vannak a nemzetközi erőviszonyokkal. Az Egyesült Államokat szerződések kötik, de Csoma szinte kizártnak tartja, hogy Kína nagyhatalmi konfrontációba is belemenne Észak-Korea miatt, és dél-koreai szakértők is csak azt tartják elképzelhetőnek, hogy a kínaiak északi területen bekapcsolódjanak a harcokba.
A puszta számokat nézve Észak-Korea 1,1 millió fős hadseregével szemben Dél-Koreának 640 ezer fős serege van, míg 28 ezer amerikai katona állomásozik a Koreai-félszigeten. Habár az északi hadsereg egyes elemei elavultak, hagyományos fegyverzetben meglehetősen erős, a 60 ezer fős különleges erők és a tüzérség pedig az élvonalba tartozik. Közel tizenháromezer löveg célozza az alig 60 kilométerre lévő Szöult, ahol percek alatt iszonyatos károkat, milliók halálát okozhatná egy átfogó északi támadás. Az északi rakéták ráadásul nemcsak dél-koreai, hanem japán célpontokat is elérhetnek.
Dél-Korea 2010-ben elfogadott intézkedéseknek köszönhetően gyors ellencsapásra képes: a lövegek egy részét pillanatok alatt megsemmisíthetnék, és az Egyesült Államok precíziós bombázásai a felszíni rakétaállások nagy részét kiiktathatnák, miközben a tengerről is lőhetnék az északi célpontokat. Ugyanakkor az északiak az 1950-53-as háború után teljes gyárakat, iskolákat, hadiüzemeket telepítettek hegyek mélyébe. Dél-Korea és az Egyesült Államok esetleges szárazföldi offenzívája várhatóan azért is hosszan elhúzódna, mivel Észak-Koreában a domborzat adott a partizánháborúhoz.
Szakértők szerint a néhány hete újabb kísérleti atomrobbantást végrehajtó Észak-Korea egyelőre nem tud atomtöltetet célba juttatni rakétáival, de egy esetleges atomháború következményei beláthatatlanok lennének úgy a Koreai-félszigetre, mint a világra nézve. Februárban a dél-koreai vezérkari főnök arról beszélt, hogy megelőző támadást sem zár ki, ha megbízható hírszerzési információik lennének arról, hogy Phenjan atomcsapásra készül, ugyanakkor a CNN szerint még a legborulátóbb forgatókönyvekben sem atomháborúval, hanem azzal számolnak az amerikai stratégák, hogy az északi rezsim sarokba szorítva esetleg biológiai fegyvert, például pestist vethetne be.