A kölcsönös kompromisszumokkal tető alá hozott megállapodást az elemzők többsége mérföldkőnek látja a Nyugat-Balkán konfliktusainak rendezésében. Gyakorlati jelentőségén túl egyben szimbolikus esemény is. A kiegyezés jelzi, a helyi nacionalista politikai elitek végleg felismerték, hogy megegyezési kényszerben vannak.

A két ország vezetői személyesen is nagy utat tettek meg: Hashim Thaçi koszovói miniszterelnök éveken át vezette a gerillaszervezetként induló UÇK-t, Ivica Dačić szerb kormányfő pedig Milošević patronáltjaként a háborús években a szerb elnök szóvivője volt.

Ilyen körülmények között sokan nem sok esélyt adtak még néhány hete sem annak, hogy megszülethet a megegyezés Szerbia és a tőle 2008-ban elszakadó Koszovó között. Ehhez ugyanis mindkét félnek olyan súlyos kompromisszumokba kellett belemennie, melyek belpolitikai helyzetüket is komolyan fenyegethetik. Az elmúlt napokban ennek ellenére már körvonalazódni látszott a megállapodás, ami a Catherine Ashton EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője által képviselt uniónak is kiemelt prioritása lett.

A hosszabb ideje zajló tárgyalások végére maradt a legérzékenyebb kérdések megvitatása, elsősorban az észak-koszovói szerb kisebbség jogállásának rendezése. A szerb többségű régió de facto önállóságot élvez, ahol a koszovói albán hatóságoknak a mai napig nincs tényleges hatalmuk. A szerb közvélemény számára kulcskérdés volt az itteni szerb intézmények önállóságának megőrzése. A szerb fél a kvázi-önálló régió elismertetésében bízott, a Boszniai Szerb Köztársaságéhoz hasonló státusz nemzetközi intézményesítésében reménykedve. Albán oldalról ugyanakkor a koszovói állami jogkörök bármiféle formális korlátozását elvileg kizárták, ez Thaçi miniszterelnök bukásával fenyegetett volna.

Bár a most elfogadott megállapodás pontos szövegét még nem hozták nyilvánosságra, sajtóértesülések szerint ez jelentős kompromisszumokat tartalmaz mindkét oldalról. Ezek szerint az oktatás és az egészségügy területén a koszovói szerb kisebbség továbbra is önállóságot élvez majd Észak-Koszovóban, a rendőrség és az igazságszolgáltatás azonban központi állami ellenőrzés alá kerül. Ezzel együtt a szerb önkormányzatok dönthetnek továbbra is a helyi rendőrkapitányok kinevezéséről.

A központi koszovói biztonsági erőket legfeljebb különleges katasztrófahelyzetekben, például földrengéseknél vetnék be, és akkor is csak egyedi NATO-jóváhagyással. Az észak-koszovói szerb területek ezzel olyan különleges státuszt kapnak, amit talán leginkább fél-autonómnak lehetne nevezni.

A megállapodás kapcsán a szerb kormány sietett kijelenteni, hogy abban nincs szó Koszovó állami önállóságának szerb elismeréséről; az elmúlt napokban ezt híresztelte ugyanis a nacionalista ellenzék. Biztosra vehető ugyanakkor, hogy a megállapodás elleni tiltakozások ezzel együtt folytatódni fognak Belgrádban.

Úgy tűnik, nyugati orientációjuk és uniós kapcsolataik elmélyítése érdekében a két félnek nem igazán volt más választása, mint a megállapodás aláírása. Ez volt a feltétele a szerb csatlakozási tárgyalások elindításának, amiről Brüsszel hétfőn hoz – most már bizonyára pozitív – döntést. Koszovói oldalról önállóságuk bővülő nemzetközi elismerésében és teljes jogú ENSZ-tagságban bíznak a megállapodás után, az átlagpolgár számára pedig gyorsan jól érezhető lenne a vízummentes belépés lehetősége az unióba, amiben szintén reménykedhetnek.