Miniparadicsom és cölöpfalu, ahol három hónapig van víz felett a focipálya. Hét tojás és némi gin a szellemekkel társalgás ára, és még boszorkányotthonban is jártunk ghánai utunkon.
Akwaaba! Isten hozott! – ez akár Ghána szlogenje is lehetne, hiszen már a Kotoka Nemzetközi Repülőtér óriásplakátjai is ezt harsogják, üdvözlünk turista, utazó, befektető vagy hazalátogató ghánai. Ketten vágtunk neki Nyugat-Afrikának, és izgatottan vártuk Lantai-Csont Gergely fotográfus szerzőtársammal, hogy a korábbi, szenegáli, angolai és kongói ismeretterjesztő expedícióink után Ghána és Burkina Faso milyen újdonságokkal szolgálhat.
Vegyes érzelmekkel indultunk útnak, egyszerre vártuk is, de tartottunk is tőle. Habár az útikönyvek és a régiót megjárt ismerősök is csak legyintettek: Ghána jó infrastruktúrával bíró, nyugodt, biztonságos, „cool” hely, mi jól tudtuk, Afrikában jobb mindig észnél lenni.
Utunk akkor kezdődött el, amikor kiléptünk a repülőből és mélyet szippantottunk az egyeseknek büdös, másoknak viszont parfümillatú afrikai levegőből. A trópusok illata, a magas páratartalom és az utcai hulladék érdekes keveréke ez, amit mi örömmel szívunk magunkba. Két és fél hetes expedíciónk kiindulópontja Accra volt, Ghána majd négymilliós, modernizálódó fővárosa. Itt várt bennünket Torda Kati, egy igazi afrikai mama, aki 32 éve boldogul sikerrel Accrában. A köztiszteletnek örvendő magyar iparművész nívós divatbemutatókra és politikusfeleségeknek is készít ékszereket, sőt, ghánai látogatásuk alkalmával még az Obama gyerekekkel is együtt fűzött gyöngyöt.
Rövid ideig maradtunk a fővárosban, mert igazán a vidéki Afrika érdekel minket. Így nyugat felé, az elefántcsontparti határ irányába indultunk útnak. A jó minőségű aszfalton 100-120 km/h-s sebességgel haladhattunk, így viszont hiába vezetett a hosszú út párhuzamosan a Guineai-öböl partvidékével, csak keveset láttunk belőle. Nagy felüdülés volt, amikor a Cape Coast-i kastély hátterében végre megpillantottuk az Atlanti-óceán fehér fodrait.
A ghánai partvidék kitűnő üdülőhelyei és homokos strandjai mellett a partvidék fontos látványosságaiként emelkedik az UNESCO Világörökségi helyszíneként is jegyzett – 1482-1789 között épült – három kastély és tizenöt erőd. Az épületek azon túl, hogy portugál, spanyol, dán, svéd, holland, német, majd angol tengeri kereskedelmi központokként szolgáltak, a transzatlanti rabszolgaság emlékét is őrzik. Az épületek ma múzeumként működnek, ahova például jamaikai turisták azért érkeznek, hogy megismerjék gyökereiket, őseik történetét, és bejárják egykori útjukat az anyaföldön.
A dél-nyugat ghánai Beyin üdülővárosban egy kis paradicsomot találtunk. Bár 350 km-re van a fővárostól, érdemes kitérőt tenni ide. A Beyinbe vezető úton dús lombkoronájú zöld erdők és friss kókuszt adó pálmafaligetek váltják egymást. Az Atlanti-óceán partja itt meseszerű: hófehér homok, kék ég és pálmafák látványa várt bennünket. Az idill tökéletes lett volna, csak az volt a baj, hogy tartottunk a nagyot koppanó, lehulló kókuszdióktól.
Beyintől fél órányi séta és további egy órányi kenu út után értük el Nzulezo falut, a különleges, cölöpökre épült települést, ahol mindennek a víz a közepe. A gyerekek a vízben játszanak, ott nőnek fel, 5 éves kortól pedig már mesterien navigálják a fatörzsből vájt csónakokat. Erre nagy szükség is van, hiszen már az iskolába is csak napi két óra evezés árán juthatnak el. A felnőttek nem féltik csemetéiket, mert hitük szerint védi őket a víz szelleme, aki egy cölöpökre épült kis kunyhóban elhelyezett oltárban lakozik. A szellemnek április 15-én, ünnepség keretében kecskéket áldoznak, hogy az védelmezze őket. Igaz, a szellemet inkább az idősebbek tisztelik, a fiatalok már keresztények, ők kevésbé hisznek őseik „babonáiban".
A 450 fős Nzulezo falu jelentése nzema nyelven: felszíni víz. Az Amansuri vizenyős területen átvezető túra vadregényes, itt egy rossz lépés, és az ember derékig elmerül a mocsárban. Itt van Ghána legnagyobb kiterjedésű mocsárerdeje, amelynek különlegessége, hogy a bambusz, a mangróve, a raffia-pálma és kókuszpálma együtt él a vidéken. Bár a Tadane tavon, vízen élnek, a nzulezoiak elsősorban a szárazföldi termőterületek megművelésével, és a raffia pálma erjesztett levéből nyert helyi alkohol, az Akpeteshie elkészítésével foglalkoznak.
A mikroközösségben jó hangulat uralkodik, itt senki sem szívbajos. A fiatalok minden második este buliznak a néhány száz méter hosszú falu szórakozóhelyén, a focit pedig nagyra becsülik, mert csak három hónapig van víz felett a pálya. Bár Ghánában az emberek 70 százaléka keresztény, 16 százaléka iszlám vallású, a lakosság 8-10 százaléka a hagyományos vallásokban hisz, sokan pedig úgynevezett szinkretista, kevert vallásokat gyakorolnak. Országszerte máig dívik hinni a szellemekben, más néven animizmus, ahol az emberek problémáikkal, kérdéseikkel, védelemért vagy termékenységért a szellemekhez fordulnak segítségért.
Az egyik legintenzívebb szellem közeli élményünket Közép-Ghánában, az Asanti Birodalom egykori fővárosa, Kumasi mellett, Bonwire-ben éltük meg. A fétisvarázsló háza ugyanolyan volt, mint az összes többi, de itt a mediátornak nincs szüksége reklámra, a helyiek jól tudják, problémáikkal kihez kell fordulni.
A belső udvaron egy 20 év körüli, mosolygós lány köszöntött minket, akinek különcségéről rövidre nyírt haja, lábain tetszelgő fekete foltok és különböző rovátkákat és köröket formáló tetoválások árulkodtak. Nanáról úgy hírlett, erős spirituális képességekkel megáldott mediátor, úgynevezett okomfo, aki képes az élők és a szellemek közötti kapcsolat megteremtésére. A szellemek, vagy Obosomok oltárokban élnek, Nana pedig nagyanyjától örökölt képességénél fogva képes kommunikálni velük.
Kíváncsian készülődtünk a konzultációra a szellemekkel, ami az oltárnál zajlott. A bizarr szobában tökedények, fétisszobrok, kagylós láncok sorakoztak. Nana először a víz szellemével vette fel a kapcsolatot: egy gondosan letakart edényen kopogtatott, majd felnyitotta, gint csöppentett belé, végül folyamatos kevergetés mellett „kommunikálni kezdett a szellemmel", Nana anyja pedig fordította nekünk a hallottakat.
Pár perccel később Nana arca hirtelen eltorzult, sikoltani, szinte őrjöngeni kezdett. Gesztikulációja, hangja, tekintete megváltozott, egy középkorú férfi szelleme szállta meg, akivel hosszan beszélgettünk, sőt, kezet is fogtunk. Az egyórás rítus során magánéleti, egészségügyi és pénzügyi kérdéseket feszegettünk, a végére pedig hét darab tojás és néhány üveg gin megfizetése után jó pár bölcs tanáccsal is gazdagabbak lettünk.
A ghánai hiedelmek széles tárházába a boszorkányokat övező hiedelmek is beletartoznak. Észak-Ghánában hat településen létezik olyan központ, amely a boszorkányság vádja miatt kiközösített nőknek nyújt védelmet. Gambagában egy kis kunyhóban két-három, főképp idősebb nő él együtt. Életterük és lehetőségeik szűkösek, mégis, itt legalább békében és biztonságban élhetnek, mégha szerény körülmények között is.
Legtöbbjük egy közeli családtagjuk halála után került a központba. A forgatókönyv gyakran hasonló volt: az elhunyt néhány nappal halála előtt álmában látta a nőket, a hirtelen bekövetkezett tragédia vagy tünetek nélkül lefolyó gyors és végzetes betegségek esetében a család gyanakodni kezdett, magyarázatot, bűnbakot keresett. A boszorkányság vádjával meggyanúsított nőket szóban, többüket tettlegesen is bántalmazták, inzultálták otthonaikban, míg el nem szöktek, vagy el nem üldözték őket.
A gambagai kiközösített nők táborában a talajt vesztett és nehéz sorsú asszonyok nehéz életútjait az észak-ghánai nyugodt, békés afrikai hangulat ellensúlyozza. Itt bőkezűen ad a természet, és északra, a Burkina Faso-i határ felé haladva a táj sivatagosabb jellegű, a porta-szerű, szétszóródó falvakban egyre több a muzulmán, és a mecsetek látványa is megsokasodik.
Ezen a vidéken folytattuk tovább utazásunkat a kasséna nép meseszerű királyi központjában, Tiebelében és a fétisimádó lobi népnél, de erről majd egy következő cikkben számolunk be.