Robert Fico szlovák kormányfő december óta készült arra, hogy átüljön a köztársasági elnöki székbe, végül azonban egyértelműen alulmaradt Andrej Kiska független vállalkozóval szemben vasárnap az elnökválasztás második fordulójában. A parlamenti ciklusból még két év van hátra, így ez különösen kínosan jött Ficónak, és pártjának, a Smernek, még ha a május végi EP-választásokon esetleg tudnak is javítani. Regnáló miniszterelnökként csak akkor száll be valaki egy ehhez hasonló megmérettetésbe, ha biztosnak érzi a győzelmét.
Nem túl gyakori példa, hogy hivatalban lévő miniszterelnökök próbáljanak átülni az elnöki székbe, de meglehetősen sokféle felállásból tettek meg mindent ezért aktuális, vagy egykori kormányfők. Volt, aki azonnal visszavonult egy elbukott jelöltség után, mások főnixként tértek vissza a másik tisztségbe, a Putyin-Medvegyev tandem pedig egészen saját pályán játszott.
A szlovén Borut Pahor sikeresen kimaxolta a legmagasabb közjogi méltóságokat, volt házelnök, miniszterelnök, most pedig éppen ő az ország köztársasági elnöke. Egészen más helyzetből vágott azonban bele a küzdelembe, mint Fico: bukott miniszterelnökként, saját pártjának elnöki tisztségét is elveszítve előremenekült az elnökválasztásba. Már 2007-ben is gondolkozott az elnökségen, de végül inkább a parlamenti választásokra koncentrált.
Nem tudta azonban kitölteni a ciklusát, mivel 2011 végén kormánya elveszített egy bizalmi szavazást, amit a nyugdírendszer megreformálása miatt kezdeményeztek ellene. Az előrehozott választásokon aztán nagyon leszerepeltek a szociáldemokraták, mindössze 10 helyett szereztek a 90 fős törvényhozásban. Sikerült azért elérnie, hogy a Szociáldemokrata Párt támogassa elnökjelöltségét, és ez be is jött. Hiába vezetett kezdetben Danilo Türk hivatalban lévő államfő nagy fölénnyel a felmérésekben, a második fordulóban már 67 százalékot szerezve a 49 éves Pahor lett az ország legfiatalabb köztársasági elnöke.
Valószínűleg kevés akkora sokk érte a franciákat az Ötödik Köztársaság történetében, mint amit a miniszterelnökként a köztársasági elnökválasztáson befürdő Lionel Jospin elsőkörös veresége hozott. Habár a közvélemény-kutatások még arra utaltak, hogy Jospin lehet majd az újraválasztásért induló Jacques Chirac ellenfele, de nagy meglepetésre mégsem a baloldali jelölt, hanem a szélsőjobboldali Nemzeti Front vezetője, Jean-Marie Le Pen jutott az elnökválasztás második fordulójába. Le Pen ellen országszerte tüntettek, a baloldal kénytelen volt egységesen felsorakozni Chirac mögé, aki aztán a legegyoldalúbb elnökválasztáson simán újrázott.
Az egyébként nem túl markáns Jospin már 1997-ben is sikertelenül mérkőzött meg Chirac-kal, de viszonylag stabil gazdasági eredmények után joggal gondolhatta, hogy ki tudja harcolni a visszavágót. Ehhez képest a kampánya a végére egyre több sebből vérzett, és a rengeteg kis szélsőbaloldali jelölt is elszívta a szavazatait. Azon nyomban bejelentette lemondását és visszavonulását a választás estéjén, amit a szocialisták nem köszöntek meg neki, akkora pofont kaptak, amit igazán csak tíz év alatt, François Hollande 2012-es elnökké választásával tudtak kiheverni. Jospin egyébként a kétszeres bukás ellenére még 2007-ben is gondolkozott az induláson, de végül Ségolène Royal lett Nicolas Sarkozy ellenfele az elnökválasztáson.
Nincs még egy olyan ország, ahol politikusok ilyen sokan, ennyi vargabetűt bejárva nyerték volna el a két legfőbb közjogi méltóságot, vagy kerültek volna ennek reális közelébe. És úgy, hogy végül a nyertesek is elképesztőt buktak, egyetlen kivétellel. A kivétel Leonyid Kucsma, aki egy év kormányfősködés után 1993 októberében lemondott, majd fél évvel később az elnökválasztás győzteseként tért vissza a hatalom csúcsára. Eddig ő az egyetlen, aki mindkét ciklusát kitöltötte. Utódainak erre esélyük sem volt.
A kormányfői posztot és az elnökit is megszerző második figura Viktor Janukovics volt – legalábbis így tűnt 2004 novemberében, amikor az aktuális kormányfőt nyilvánították az elnökválasztás győztesének. A vitatható eredmény nyomán azonban kitört a narancsos forradalom, és a tüntetéssorozat hatására végül „harmadik fordulót” tartottak, amit Janukoviccsal szemben egy másik korábbi kormányfő nyert. Így lett Viktor Juscsenko a következő a duplázók csapatában. Igaz, nem sok sikerrel: első ciklusa után, fittyet hányva minden előrejelzésre 2010-ben is indult, hogy 5,45 százalékot szerezve csúfos vereséget szenvedjen. Soha ilyen kevés szavazatot nem kapott hivatalban lévő elnök Ukrajnában, de máshol sem nagyon.
A második fordulóba Julija Timosenko – a narancsos forradalom egyik vezéralakja, a Juscsenkóval később összekülönböző – aktuális kormányfő, megint Janukovics került. Kevéssel ő nyert és ezúttal népharag sem állt az útjába. Arra négy évet kellett várni: az EU-tól való távolodás politikáját követő elnökkel szemben Kijevben és az ország nyugati részén újra tiltakozási hullám indult, de a 2004-es narancsos forradalommal szemben ekkor már halálos áldozatokkal járó összecsapásokkal. Janukovics elmenekült, jelenleg Oroszországban várja, hogy valaki végre tudomásul vegye, hogy ő még mindig Ukrajna legitim elnöke.
A Janukovics elűzését – és a Krím Kijev szerint illegitim kiválásával az ország részleges szétesését – hozó aktuális forradalom hozta el Timosenkónak a második esélyt, hogy ő is a két poszt birtokosának klubjába lépjen. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy a börtönből februárban kiszabadított Timosenko élni tud a lehetőséggel. Februárban még őt tekintették május 25-re kiírt előrehozott elnökválasztás esélyesének, mostanra azonban már sokkal inkább egykori külügyminisztere, Pjotr Porosenko milliárdos tűnik befutónak, akit a második legnépszerűbbként az elnökválasztástól visszalépett Vitalij Klicsko is támogat.
A leghíresebb miniszterelnök-elnök-miniszterelnök-elnök mutatványt kétségkívül a Putyin-Medvegyev tandem mutatta be. Már jó előre előkészítették, hogy Vlagyimir Putyin legyen Borisz Jelcin utódja: 1999 augusztusában miniszterelnök lett, így már Jelcin váratlan szilveszteri lemondásával is ügyvezető elnökként futhatott neki a 2000. márciusi elnökválasztásnak, amit nagy többséggel meg is nyert. Azonban az orosz alkotmány értelmében csak két egymást követő ciklusban lehetett elnök, ami alkalmat adott egy kiskapura.
Putyin korántsem tűnt el, csak egy ciklusra átült miniszterelnöknek, míg az államfői poszton örökösének bizalmasát, a kormányfő úgynevezett „első helyettesét”, és a nagy állami beruházások felelősét, Dmitrij Medvegyevet szemelte ki. Habár többen azt találgatták, önjáró lehet-e az új elnök, nem lett. 2011-ben így nem okozott nagy meglepetést, amikor kiderült, hogy az elnök maga helyett Putyint javasolja a 2012-es elnökválasztás indulójának. Medvegyev még azt a szívességet is megtette ciklusa elején, hogy alkotmánymódosítást eszközölve a következő elnöktől kezdve négyről hat évre emelte az elnöki mandátum hosszát. Így a 2012-ben visszatért Putyin – feltéve, ha nyer 2018-ban – akár 2024-ig elnök maradhat egy hasonló helycserés támadás nélkül is.
Putyin mutatványának melléktermékeként Medvegyev is duplázó lett, igaz, fordítva: a két Putyin közötti elnök 2012-től kormányfővé válhatott.
Csehországban is éppen az a Milos Zeman az államfő, aki már az 1996-os választások után házelnök lett, két évvel később pedig kisebbségi kormányt alakított. Már 2003-ban felmerült, hogy jelölnék köztársasági elnöknek, azonban a szociáldemokraták nem bírtak összezárni mögötte, 2007-ben ott is hagyta őket. Az első közvetlen elnökválasztásra, a politikai karrierút következő állomására főnixként tért vissza, már az első fordulóban is vezetett, végül pedig 55 százalékkal nyert a másodikban.
A föderális Európát támogató, és nem a karakteres kijelentéseiről ismert, viszont legendásan láncdohányos Zeman elnöksége előzetesen nem ígért olyan izgalmakat, mint elődjéé, Václav Klausé, aki többször is felszólalt az Európai Unió ellen. Ehhez képest többször is azt feltételezték róla, hogy részegen jelent meg nyilvános eseményeken. Legutóbb a Szent Vitus székesegyházban dülöngélt, és majdnem rádőlt a koronázási ékszerekre, amit később hivatalosan azzal indokoltak, hogy Zemant rejtélyes vírus támadta meg.
Egy nagy visszatérést bemutatott Algirdas Brazauskas, a Litván Kommunista Párt utolsó vezetője is. A rendszerváltást követő első, 1992-es parlamenti választások után házelnök, majd pedig ügyvezető elnök lett, ahonnan egyenes út vezetett a tényleges elnöki pozícióhoz. Egy ciklus után azonban úgy döntött, hogy nem indul újra, helyette egy átlagos nyugdíjas életére vágyik. Ezt is megunhatta azonban, mert hamarosan sokkal aktívabb szerepben tért vissza, a szociáldemokraták elnökeként 2001-ben miniszterelnök lett. 2006-ban azonban benyújtotta lemondását, és immár tényleg visszavonult, miután a kormánykoalíció korrupcióval vádolt tagja, a Munka Párt visszahívta öt miniszterét.
Hasonló utat járt be az albánoknál Sali Berisha is, aki előbb a rendszerváltás után köztársasági elnök, majd az ellenzékben eltöltött kényszerévek után a Demokrata Párt 2005-ös győzelme után miniszterelnök lett. Két ciklus után készen állt volna egy harmadikra is, azonban a Demokrata Pártnak nem sikerült újráznia.
Az egy természetes politikusi életútnak tűnhet, hogy ha nem is közvetlen elnökválasztáson, de a parlament egy korábbi miniszterelnököt helyezzen az államfői székbe. Carlo Azeglio Ciampi a parlamenten kívülről érkezve állt 1993-ban egy szakértői kormány élére, később pedig pénzügyminiszter is volt Romano Prodi kabinetjében. 1999-ben nagy többséggel választotta meg a parlament a korábbi kormányfőt köztársasági elnöknek, második ciklusára viszont már nem vállalkozott 2006-ban a most 93 éves politikus.
Ha már Szlovákia: Vladimír Mečiar a független Szlovákia első miniszterelnökeként még az 1994-től 1998-ig tartó ciklusban is kormányfő tudott maradni, utána azonban hiába végzett pártja, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS) kétszer is első helyen a következő két parlamenti választáson, senki sem volt hajlandó koalícióra lépni vele.
Végig a szeme előtt lebegett a köztársasági elnöki palota is, azonban az első közvetlen elnökválasztáson, 1999-ben még Rudolf Schuster, majd a következőnél egykori párttársa, az új mozgalmat alapító Ivan Gašparovič ütötte el az elnökségtől. A HZDS még bekerült Robert Fico első kormányába, a tavalyi választásokra azonban darabjaira hullott szét, mindössze 0,93 százalékot szerzett. Azóta Mečiart már leváltotta a párt, és ki is zárták az egykori alapítót.
Stjepan Mesić is öreg róka, aki sorra járta a tisztségeket. 1990-ben még Horvátország miniszterelnöke volt Jugoszlávián belül, de lemondott, hogy Jugoszlávia elnöke lehessen. Ő volt az utolsó, Jugoszlávia felbomlása után lemondott, és a horvát parlament házelnöke lett. Franjo Tuđman halála után elnökválasztást kellett tartani, ezen aztán Mesić-et választották meg Horvátország második elnökének. Ebben a tisztségben sokáig ő volt a legnépszerűbb horvát politikus.
A Mol-INA-ügyben általában is gyanúsították azzal a 2010-ben második ciklusa végén távozó államfőt és volt pártját, a jobbközép Horvát Néppártot (HDZ), hogy a Mol érdekében gyakoroltak nyomást. Ivo Sanadert, a HDZ miniszterelnökét először az ellenzéki SDP támadta a parlamentben, de az első feljelentést Stjepan Mesić tette. Azt mondták, az INA menedzsmentjogainak átengedésével Sanaderék elárulták a nemzeti érdekeket, idegen kézre játszották a stratégiai jelentőségű nagyvállalatot. Mesić már elnöksége után megszólalt az idén február közepi, boszniai zavargások miatt is. Szerinte a daytoni békeszerződés életképtelen közigazgatási struktúrát hozott létre.
Jugoszlávia fokozatos megszűnéséhez még egy elnök-kormányfő kapcsolódik: Vojiszlav Kostunica 2000-ben Kis-Jugoszlávia elnöke lett, miután a magát ismét győztesnek kikiáltó Szlobodan Milosevicset elsodorta a tiltakozási hullám. Miután az államszövetség 2003-ban Szerbia és Montenegro néven alakult át – előkészítve 2006-os teljes szétválásukat – Kostunica volt négy éven át Szerbia miniszterelnöke.
Hasonló, de eredményesebb utat járt be a testvérállamban Milo Djukanovics: a most 52 éves politikus kis megszakításokkal 1991 óta áll Montegro élén: 29 évesen miniszterelnök lett, hét év múlva elnök, azóta két lemondással cifrázva már három újabb kormányfői megbízatást kapott. Hiába vádolták meg az EU-ban azzal, hogy a balkáni cigarettacsempész-maffia élén áll, két éve ismét ő vezeti az immár EU-tagjelölt 600 ezres ország kormányát.