Lávatavak és buja esőerdők, hegyi gorillák és elefántok. Kelet-Kongó akár az utazók paradicsoma is lehetne – ha a megannyi természeti szépség mellé nem párosulna tengernyi szenvedés. Kelet-Kongó mindkét arcát megörökítettem.
Húszhónapos terrornak vetett véget az a közös katonai hadművelet, amelyet a Kongói Demokratikus Köztársaság (az egykori Zaire) hadserege és az Egyesült Nemzetek Szervezetének békefenntartói hajtottak végre 2013. november 5-én. A művelettel leverték az M23 milícia lázadását. A fegyveres csoport korábban a kelet-kongói régió falvait, közösségeit terrorizálta.
Gomában néhány nappal a fegyverletétel után már érezhető volt a változás.
Az emberek bizakodtak, a közbiztonság és a rend helyreállt, amit főként az magyaráz, hogy Joseph Kabila elnök is Gomába látogatott.
Eredeti tervem az volt, hogy a máig aktív Virunga vulkán lábánál elterülő fekete lávakőre épült Észak-Kivu tartományi központ, Goma városában készítek portrésorozatot az úgynevezett tshukudukról, ezekről a fából készült, sajátságos rollerszerű szállítóeszközökről, amelyek annyira jellegzetesek Gomában, hogy még köztéri szobron is ábrázolták.
De a hirtelen fegyverletétel után megnyíltak a lehetőségek és az utak, így menekülttáborokban is jártunk, ahol hálát adó és megkönnyebbült, vagy a szeretteiket kereső embereket láttunk mindenfelé magam körül.
„Két lányom és egy fiam eltűnt a harcok alatt, alig voltak 12 évesek.
Vagy gyerekkatonáknak kényszerítették őket, vagy meghaltak. Akkor már jobb, ha inkább meghaltak”
– mesélte a hathónapos terhes Fidelin aki hat további gyermekével, 2013 tavasza óta él a gomai Mugunga 1-es számú menekülttáborban (UNHCR IDP Camp).
Az asszony első férjét a milicisták ölték meg a szarvasmarhájáért, a második elhagyta és valószínűleg a közeli Kenyába ment. Fidelin szülővárosából, Massisiból 2011-ben menekült el, amikor lázadók támadtak a városra, részben azért, hogy gyermekeket raboljanak.
Az asszony már akkor is a gomai táborba jött, itt azonban csak 2012 decemberéig maradhatott, mert az M23 lázadói az év végén már Gomát is elfoglalták. Csak néhány hónappal később tért vissza, amikor a kormányerők visszafoglalták a 160 ezres tartományi központot.
Fidelin története nem példanélküli, ahogyan az sem, ahogyan jövőjét látja. Egyrészt bizakodó, másrészt – mint később kiderült, teljes joggal – kétségbe vonja, hogy a béke tartós volna.
A milíciák többsége más ideológiai alapon, más okokból szerveződik. Közös nevezőjük a kapzsiság, a régió nyersanyagkészleteinek, gazdagságának kizsákmányolása.
Az ország ugyanis gyémántban, nemesfémekben és más ritka fémekben rendkívül gazdag. A volfrám vagy a chipekhez nélkülözhetetlen tantál forrásául szolgáló koltán bányászatának kézben tartása óriási pénzeket jelent, ahogyan az ónban gazdag kassziterit kitermelése is.
A föld gazdagságából azonban a legtöbben nem részesülnek. Fidelin szerint akkor sem lesz jobb élete, ha valódi béke lesz. „A földemet már minden bizonnyal elbitorolták a lázadók után érkezők. Egy lehetőségem maradt, hogy a hajdani földemen napszámosként dolgozzak. Talán, ha egyszer végre béke lesz északon.”
Most is más földjét műveli, a munkáért cserébe a termésből kap egy keveset. Emellett néhány nemzetközi segélyszervezet segíti egy kevés rizzsel, cukorral.
„Korábban a 20 kilométerre lévő faszénraktárból hordtam a szenet, abból kerestem egy kis pénzt Ha elhordtam két zsák szenet, akkor az első leadása után a második zsákot eladhattam, és az alapáron felüli hasznot megtarthattam. Ez összesen 80 kilométer gyaloglást jelentett 1-2 dollár fizetésért”. Fidelin meglévő gyermekei a tábor iskolájába járnak, az UNICEF segíti őket.