Nem, mostanában nem lőtte az as-Sabáb a repülőteret
– mondta a mellettem álló magyar katona, de azért megmutatta, hol van a betonbunker, ahová szükség esetén be kell menekülnünk. Hasznos mindennapi tudnivaló a világ egyik legveszélyesebb országában, Szomáliában.
Ott, ahol a központi hatalom 1991-es összeomlása óta gyakorlatilag minden negatív szenzáció előfordult, ami csak lehetséges: két bibliai éhínség több mint félmillió halottal, elhúzódó polgárháború először különféle hadurak és klánok, majd a káoszból kiemelkedő rettegett dzsihadista milíciák és az ellenük fellépő különféle szervezetek és átmeneti kormányok között. Mindez megspékelve némi kalózkodással, több millió külső és belső menekülttel, járványokkal, elsivatagosodással, gyerekkatonákkal, valamint az ezek nyomában járó nélkülözéssel és kilátástalansággal.
És bár 2012-ben végre ismét nemzetközileg elismert vezetése lett az országnak, a helyzet csak csigatempóban változik. Nem csoda, hogy mind a családom, mind a közeli ismerősök furcsán néztek rám, amikor bejelentettem, hogy felkeresem Afrika szarvát – immár másodszor.
A gépem reggel hatkor indult Nairobiból, a Jomo Kenyatta Nemzetközi Repülőtérről Mogadishu felé. Ezúttal nem kereskedelmi járat – bár másfél éve volt szerencsém azt is kipróbálni Szomália felé –, hanem az EU hivatalos gépe, amellyel az EU Szomáliai Kiképző Misszióját (angol rövidítéssel: EUTM Somalia) mentem meglátogatni. A reptéren már találkoztam a nairobi ,,pihentetésről” a mogadishui bázisra visszatérő magyar katonákkal (róluk részletesebben itt is olvashat), Tóth Balázzsal és Deák László főtörzsőrmesterekkel, akik nem sok jóval kecsegtettek a repülőút kapcsán.
Igazuk lett: egy olyan alumíniumcsőben találtam magam, amiben ülve is a plafont verdeste a fejem, nem volt vécé, és a légcsavaros hajtóműveknek köszönhetően az utazási idő másfélről két és fél órára növekedett. Növekvő klausztrofóbiámon a kislányom képének szorongatása mellett csak az segített úrrá lenni, hogy hátulról ülve is láttam az utastér mind az öt méterét – be egészen a pilótafülkéig, amelynek nyitott ajtaján keresztül a pálmafás napellenzőre is rá lehetett lesni, ami valószínűleg nem tartozott a gép gyári alapfelszereltségei közé. De legalább volt víz – aranyos kis EU Flights felirattal és a szokásos tizenkét csillagos lobogóval.
Az út egyébként simán telt, beleértve a landolást is. Az Aden Abdullah Nemzetközi Repülőtéren, közkeletűbb nevén, az angol rövidítés alapján a MIA-n (Mogadishu International Airport) a korábban kapott EUTM-es engedélynek hála gyorsan átjutottunk az ellenőrzésen, amit nem bántunk, mert a kellemes kenyai felföldi klíma után
Az EU tábora a repülőtér legdélebbi pontján van, ahova a kifutóról szállítják át az érkezőket. Történetesen ez is az EUTM-ben szolgáló magyar logisztikusok feladata, így továbbra is kiváló magyar társaságban utazhattunk a bázisig. Az elején furcsálltam, hogy miért csukódik olyan nehezen a légkondicionált Toyoták ajtaja, különösen, ha ferdén állnak meg, de aztán felvilágosítottak, hogy egy öttonnás páncélváz mögött ülök, így a darabonként több száz kilogrammos ajtókat nem érdemes fél kézzel nyitogatni – az ujjakra pedig különösen oda kell figyelni.
Az EU szomáliai katonai bázisa az International Camp nevű komplexumon belül bázis a bázisban. Ennek megértéséhez vissza kell mennünk 2007-ig, amikor is az első Afrikai Uniós békefenntartók az AMISOM művelet keretében megérkeztek Szomáliába, hogy segítsenek a szomáli Átmeneti Szövetségi Kormánynak (ÁSZK) a rettegett dzsihádista szervezet, az as-Sabáb elleni harcban. Ez nem tűnt könnyű feladatnak, mert az ÁSZK a főváros alig 10 százalékát tartotta az ellenőrzése alatt – a maradék 90 százalék és a környező vidéki területek a szélsőségesek kezén voltak. Így az AMISOM azzal gazdálkodhatott, amije volt – nevezetesen
Nem tűnt egyszerű feladatnak, hogy innen kiindulva foglaljanak vissza egy több milliós nagyvárost, majd az országot, különösen, hogy a tervezett 8000 fő helyett kezdetben mindössze 3000 békefenntartó érkezett.
2010-ben azonban az as-Sabáb elkövetett egy stratégiai hibát, amikor Kampalában, az ugandai fővárosban végrehajtott egy pusztító merényletet. A 76 halálos áldozat meggyőzte a környező országokat, hogy ez immár nem pusztán Szomália, hanem az egész régió problémája. Ezután külső, zömében EU-s és amerikai pénzügyi segítséggel hozzáláttak az AMISOM létszámának emeléséhez. Most már több mint 22 ezren vannak, és többek között véres utcai harcokkal 2011 végére a dzsihadisták zömét kiszorították a fővárosból.
Kezdetben távolabbi területeken is sikereket értek el, különösen, miután a 2011-es éhínség során az as-Sabáb megtiltotta a nyugati segélyszervezeteknek, hogy az általa ellenőrzött területeken tevékenykedjenek, elveszítve így a lakosság egy részének támogatását. Az AMISOM azonban hosszú távon képtelen volt ellenőrizni a nagyjából 250 ezer négyzetkilométernyi dél-szomáliai területeket. Így az as-Sabáb 2013-ra rendezte sorait, leverte a lázongó klánokat, és újult erővel, egyre inkább a terrortámadásokra koncentrálva vetette bele magát a küzdelembe.
Különösen igaz ez Mogadishura, ahol az elmúlt négy évben a szervezet elsősorban véres merényleteivel emlékeztette a kormányt jelenlétére. És bár a támadások fő célpontjai a közigazgatás, a biztonsági szervek, valamint a külföldi szervezetek – ENSZ, AMISOM – munkatársai voltak, a robbantásoknak sok civil is áldozatul esett és esik. Így a MIA betonfala két világot választ el egymástól – egy fehér ember számára lényegében az életet és a halált jelentheti, mert a repülőtéren kívül a túlélési esélyek minimálisak.
Itt a nyugatiaknak nincs séta a híres Lido Beachen, esti kávézás egy nyüzsgő sugárút mentén vagy shoppingolás a Baraka piacon, ahová 1993-ban az egyik amerikai helikopter lezuhant, ami más afrikai nagyvárosokban kötelező program lenne.
Lényegében a kormányzati negyedig, Villa Somaliáig mennek csak el, és oda is konvojokban, páncélozott harcjárművekkel kísérve, állandó félelemben, hogy mikor robban mellettük egy házi készítésű robbanóeszköz, vagy hajt neki a konvojuknak egy bombával megpakolt autó.
Ehhez képest a MIA területe békés és védett, legalábbis általában, mert azért az as-Sabábnak időről időre sikerült átjutnia az éber védelmen, és végrehajtani támadásokat az itt állomásozók ellen, legutóbb épp 2014 karácsonyán. De töretlen optimizmusom a Toyotából kibámulva sem hagyott el – miért épp most és miért épp minket támadnának meg? Ami csak részben bizonyult helyesnek, mert a reptéren épp arról keringtek pletykák, hogy az as-Sabáb tagjai burundi békefenntartónak öltözve épp a megelőző napokban szemrevételezték a helyet.
De itt jött be a történetbe a páncélozott Toyota és a bázis: mert bár a MIA-t őrtornyok, magas falak és állig felfegyverzett ugandai katonák veszik körbe – hiszen az EU mellett például az AMISOM-nak is itt van a fő bázisa –, az előbbi incidensek miatt a repülőtér területén levő kisebb táborok is el vannak kerítve és el vannak látva külön őrséggel, ami jelentősen csökkentette a kockázatokat.
De mit is keres az EUTM Somalia keretében egy 160 fős európai kontingens a szomáli fővárosban? Még mielőtt meglepődnénk, elsősorban nem a szélsőségeseket. A missziónak ugyanis nincs végrehajtó mandátuma, nincs felhatalmazva az as-Sabáb elleni katonai műveletekre – az az AMISOM, a szomáli haderő, az SNA (Somali National Army), illetve a hivatalosan ott sem levő, bár ehhez képest gyakran felbukkanó – francia, brit, amerikai – különleges műveleti erők dolga. Az EU feladata ennél jóval békésebb, bár nem kevésbé fontos: az SNA erőinek kiképzése, illetve a szomáli védelmi minisztériumnak és a vezérkarnak nyújtott tanácsadás.
Hiszen egyrészt az AMISOM nem állomásozhat az idők végezetéig az országban, másrészt pedig, mint láttuk, nincs is kapacitása arra, hogy a teljes vidéket megtisztítsa a radikálisoktól. A tartós megoldás az lenne, ha a szomáli kormány maga rendelkezne megfelelő képességekkel az as-Sabáb elleni küzdelemhez, és az EU ezt szeretné elérni –
Ebből a feladatból a Magyar Honvédség is kiveszi a részét. A helyzet súlyosságát mutatja és többek között a magyar jelenlétet is igazolja, hogy a 2015-ös migránshullámban a nagy médianyilvánosságnak örvendő szírek és afgánok mellett szép számmal akadtak szomálik is – és akadni is fognak, amíg Afrika szarván nem rendeződik érdemben a helyzet.
2010-es megalapítás óta az EUTM csaknem 6000 szomáliait képzett ki, és számos dologban támogatta a szomáli kormányok munkáját. Az eredmények mégis kérdésesek. Na nem az EU-s katonák és szakértők felkészültsége miatt: minden tekintetben profi katonákkal találkoztam kint, akik értették a dolgukat, sőt még azon túlmenően is elég jól látták az általános helyzetet.
Hanem a szomáli fél hozzáállása miatt. A szomáliaiak ugyanis meglehetősen büszke nemzet, és nem sokat fogadnak meg azon tanácsokból, amikkel az európaiak ellátják őket. Például, hogy fizetés nélkül a katonák nem fognak harcolni. Sőt, hogy
amely a nehézségek ellenére még mindig rendszeresebben fizet, mint az SNA.
Pedig a pénz ott van, az EU rendszeresen utalja a kormány számlájára – de aztán felemészti a szomáli bürokráciában tomboló, a becslések szerint 80 százalékot átható korrupció. Márpedig ez minden eredményt képes lenullázni. Szívszorító volt hallani, amikor a kiképzésben részt vevő szomáli tisztek bevallották, hogy februárban kaptak utoljára fizetést (akkor épp október közepén járt az idő). Így nem csodálkozhatunk azon, hogy a harci kedvük nem volt túl magas. De legalább aznap kaptak meleg ebédet, mert az EUTM – felismerve, hogy az SNA még ezt is gyakran megspórolja – újabban rendszeresen ebédet főzet a képzésben résztvevőknek. Egy országban, ahol közel 3 millió ember él a nemzetközi segélyekből, ez is valami.
Mindenesetre, az EUTM nem adja fel – ez nem is lenne ildomos, mert a nemzetközi szereplők gyors visszavonulása után az ország valószínűleg heteken belül összeomlana. A kérdés, hogy az EU felsőbb szintű politikai vezetése – mint az ország legnagyobb donorja – miért nem gyakorol nagyobb nyomást a szomáli szövetségi kormányra. Erre Nairobiban az EU-követségen, az EUDEL-nél nem kaptam egyértelmű választ, az EUTM-nek pedig nincs felhatalmazása ilyen szintű politikai lépésekre, ők csupán a parancsot teljesítik. Tehát, irány a kiképzés!
Az EUTM tréningjei nem a repülőtér területén folynak, hanem azon kívül, a Jazeera Training Camp-ben (JTC). A tábor felé haladva megérkezünk a valódi Szomáliába – itt már nincsenek falak, csak a páncélozott IVECO Linche és a tevék társaságában nézelődő szomálik. A JTC közel 1000 fő kiképzésére alkalmas infrastruktúrával rendelkezik, ottlétemkor azonban a speciális kurzusok résztvevőinek száma csak 100 körül mozgott. Volt ott minden a zászlóalj-parancsnoki képzéstől az adminisztratív kurzuson át az utászok felkészítéséig.
A tanítás eredményessége azonban eltérő skálán mozgott. A leendő adminisztratív állomány olyan Excel-feladatokat oldott meg az EUTM által biztosított laptopokon, amelyekbe valószínűleg a legtöbb európai felhasználó bicskája is beletört volna, de ők vették az akadályt. Ugyanakkor a rögtönzött robbanóeszközök elleni felkészítésen belebotlottunk, ahogy a portugál kiképzők egy hátsó padban ültek, miközben a szomáli tolmácsok foglalkoztak a diákokkal – mint kiderült, azért, mert a legtöbb hallgató nem tudott rendesen írni-olvasni, így először ezen hiányosságaikat kellett pótolniuk.
Ez megint egy olyan elem, amely a szomáli fél közönyére utalt: a kiképzendő jelöltek kiválasztásába az EU-nak nincs beleszólása – azzal kell dolgoznia, amit kap. Írástudatlan kadétokkal – és a kormányban most többségi havije klán tagjaival, akik bár az egész szomáli társadalomnak csak legfeljebb negyedét adják, mégis a JTC-ben megfordulók 85 százalékát alkotják. Az EUTM többször is jelezte a problémát, egyelőre eredmények nélkül.
A dolgon még derülhetnénk is, ha nem emberéletekről lenne szó. Ennek súlyát különösen megmutatta, amikor az egyik kurzuson egy tesztírás után azt beszéltük át, hogy az as-Sabáb az előző nap próbálta meggyilkolni a felkészítés egyik szomáli résztvevőjét, mint az ország és az iszlám elárulóját.
A beszélgetésből kiderült, hogy a katonák mindenféle védelem nélkül vesznek részt a felkészítésen – még oldalfegyvereket sem kapnak az SNA-től, estére pedig megfelelő barakkok és ellátás hiányában zömében visszagyalogolnak a családjukhoz. Pedig az as-Sabáb rettegett titkosszolgálata, az Amnijat szisztematikusan vadászik a könnyű célpontokra.
Az elutazásom előtti estén azt is megnézhettem, hogyan lehet megbirkózni a monotóniával: nevezetesen rendszeres és kemény testedzéssel. A misszió három fiatalabb magyar katonája könnyedén indulhatott volna egy testépítő bajnokságon, de sajnos épp kényszerpihenőn voltak, mert egy elektromos zárlat miatt az érkezésem előtt égett le a tábor konditerme (biztos egy as-sabábos egér rágta el a kábeleket). Így maradt a megmártózás az óceánban, összekötve a kint levő magyar tiszt, az odautam megszervezésében oroszlánrészt vállaló Kelemen László kedvenc sportjával, a futással.
A mogadishui tengerpart valóban gyönyörű, bár a MIA-nál kicsit sziklás, és nagyon erősek a hullámok. Nagyobb baj azonban, hogy a víz állítólag tele van cápával. A ragadozók bő egy éve harapták le egy meggondolatlan ENSZ-munkatárs lábát térdtől lefelé. Az utóbbi időben ezért a part mentén végig cápaveszélyre figyelmeztető táblákat raktak ki. Emiatt eredetileg egy elzárt lagúnába szerettünk volna belemenni, de az sajnos kiszáradt, így maradt a nyílt víz – elvégre mégsem távozhattam úgy Mogadishuból, hogy ne menjek bele az Indiai-óceánba!
Úgyhogy két magyar tiszthelyettessel, Dancs Róberttel és Balázzsal nekivágtunk az óceánnak, miközben le sem vettük a szemünket a környező vízről. Ráadásul épp dagály volt, ami nem könnyítette meg a dolgunkat. Na, azért nem mentünk be nagyon, épp csak néhány jelképes karcsapásra – hasig érő vízben, aztán iszkoltunk kifele. A két magyar katona mesélte egyébként, hogy az EUTM-ben szolgáló finnek a fejükbe vették, hogy ők márpedig kifognak egy cápát, és az egyik víz fölé nyúló szirtfokról rendszeresen próbálkoznak is – egyelőre kevés eredménnyel.
A Kelemen Lászlóval ezután következő futás is arról győzött meg, hogy ez az ország a földi paradicsom is lehetne (persze, ha valaki bírja a hőséget), ha nem folyna már lassan öt évtizede polgárháború.
A kezdetleges körülmények azonban nem csak a szomálikat fenyegetik, és Mogadishuban sosem lehet tudni, honnan jön az újabb csapás. Ottlétem alatt egyszer majdnem a levegőből érkezett egy amatőr pilóta formájában. Már épp minden járőr és kiképző visszaért az International Campba, és épp az esti kávéját kortyolgatta, amikor egy hatalmas szállítógép húzott el felettünk néhány tíz méterrel. Mindenki kirohant a konténerekből, hogy megnézze, mi történik.
Amivel csak az volt a gond, hogy a MIA nem rendelkezik éjszakai kivilágítással, és szürkület után már nem fogad gépeket – márpedig fél hat körül már rohamosan sötétedett. A gép következő próbálkozása ismét kudarcba fulladt, utána pedig már sötétben kellett valahogy megoldania a helyzetet.
Bár az EUTM lelkes katonái kimentek a MIA kifutójára, hogy az autók reflektoraival világítsák meg a területet, az ideges pilótán ez sem segített – volt, hogy az óceán felől, vagyis a kifutóra merőlegesen közelített a város felé. A teljes tábor, beleértve az afrikai személyzetet is, ott szurkolt a pilótának az ebédlő balkonján imákat mormolva, de látszólag ez is kevésnek bizonyult. Másfél órán át mentek az egyre reménytelenebb próbálkozások, majd a gép, mivel fogytán volt az üzemanyaga, feladta, és a közeli Afgoj repülőtere felé vette az irányt – nem mintha ott lett volna világítás, de legalább nem egy fél várost tarolt volna le az elhibázott landolással.
De nem jutott el odáig, és fél óra múlva már lehetett látni a MIA távoli pontjáról felszálló mentőhelikoptereket. A hangulat elég síri volt a táborban, mindenki a gépen utazó szerencsétlen ördögökre gondolt. Ez esetben azonban a ritka happy endes szomáliai történetek egyikének lehettünk a tanúi: a pilóta, akinek világosban nem sikerült letennie a gépet egy lebetonozott kifutón, sötétben simán kényszerleszállt a Mogadishu-Afgoj közötti "sztrádán" – vagyis egy poros úton a semmi közepén. Bár a gép ripityára tört, a hatfős személyzet megúszta kisebb zúzódásokkal. Kellett-e ennél több bizonyíték, hogy a pilóta az afrikai vadon igazi gyermeke volt?
Tulajdonképpen tiszteletet éreztem a szomálik iránt. A nekünk reménytelennek tűnő helyzet és az előbbiekben elmondott sok negatívum ellenére ugyanis még az előző évhez képest is látszottak a fejlődés egyértelmű jelei: egy gyönyörű új terminál a reptéren, az egyre növekvő áruforgalom, az ingatlanbumm és a szaporodó üzleti vállalkozások az utak mentén. A szomálik nem adták föl, még akkor sem, ha nyugati ésszel a helyzet reménytelen – de nem súlyos.
2014-ben a Hotel Jazeerában laktam, nem messze a repülőtértől. A szállodát – amely a szomáli politikusok gyakori törzshelye, sőt például a kínai nagykövetség székhelye – előtte már kétszer érte támadás, de az as-Sabáb tagjai egyszer sem jutottak át az őrökön. Idén júliusban ezért emelték a tétet: egy furgonnal nekihajtottak a szálloda betonfalának, több száz kilogrammnyi robbanóanyaggal megrakodva. Az óriási detonáció következtében a hotel teljes elülső homlokzata leszakadt szobástól, nagykövetségestől, vendégestől, és meghalt legalább 15 ember. A szálloda tulajdonosa mégis azt nyilatkozta, hogy nem adja fel. A MIA termináljától jól látszott a Jazeera vadonatúj homlokzata: alig három hónappal a támadás után már semmi sem utalt a nyári merényletre. A károkat kijavították, és a vadonatúj homlokzat reklámfeliratai mindennél beszédesebben hirdették a szomálik töretlen optimizmusát.
A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok és Biztonsági Tanulmányok Tanszékének oktatója, egyik fő kutatási területe Szomália.
Köszönet az EUTM-nek, amiért lehetővé tették a szomáliai utazást, illetve az abban szolgáló magyar katonáknak, Kelemen László őrnagynak, Tóth Balázs és Deák László főtörzsőrmestereknek, valamint Dancs Róbert törzsőrmesternek, hogy segítettek a mogadishui utazás megszervezésében, és minden elképzelhető módon támogattak a világ egyik legveszélyesebb országában; végül pedig munkahelyemnek, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemnek a kutatóút anyagi támogatásáért.