A szír menekülteket nem, csak a szír sebesülteket engedi át határain Izrael. A zsidó államnak néhány kóbor rakétán kívül nem sok félnivalója van a háborútól, de kormányzati és katonai körökben aggódva nézik az egész Közel-Keletet fenyegető vihart. Ha összeomlik Egyiptom, vagy a palesztinok lecserélik a Hamászt az Iszlám Államra, akkor azt Izrael is megérzi.
Az izraeli–szír határon fekvő Kuneitra egy igazi kísértetváros: az 1967-es hatnapos háborúban, majd az 1973-as jom kippuri háborúban is izraeli katonák szállták meg, akik 1974-ben szinte az egész települést ledózerolták, mielőtt a terület visszakerült volna Szíriához. És bár az idősebb Aszad nem építtette újra, hanem háborús mementóként romokban hagyta, a szíriai polgárháború elmúlt három évében mégis már háromszor cserélt gazdát.
A háború nemcsak az almafaligetekkel teleszórt vidéken, hanem az embereken is otthagyta a nyomait. Putyin bombái, Aszad vashulladékkal töltött robbanó hordói, a Szabad Szír Hadsereg Grad rakétái, az al-Kaida öngyilkos merénylői százakat öltek vagy sebesítettek meg a helyiek és a tartományban dúló harcok elől a határhoz húzódó belső menekültek közül.
Ahogy Szíria más részein, úgy Kuneitrában is alig van esélyük a súlyosabb sebesülteknek a túlélésre. Nincs gyógyszer, kötszer, műszer; a kórházak pedig az orosz bombázók kedvelt célpontjai. Ezért nem csoda, hogy néhány kétségbeesett áldozat lesz, ami lesz alapon nekivág az izraeli határnak.
Van, aki saját lábán indul el, van, akit hordágyon visznek a radarokkal, mozgásérzékelőkkel és bázisokkal telepakolt Golán-fennsík lábához, és persze ott vannak az édesanyák, akik képesek kilométereket ölben cipelni aknára lépett gyereküket, hogy utolsó utáni esélyként a Nagy Ellenségnél kilincseljenek segítségért.
Az izraeli hadsereg az ártalmatlannak tűnő segítségkérők előtt rendszerint megnyitja a lezárt kuneitrai határátkelőt. Ezután a szanitécek döntése alapján a tábori kórházban látják el a könnyebb sebesüléseket, a súlyosabb eseteket pedig hátraszállítják a Szafed városában található nagy polgári kórházba.
Alexander Lerner professzor, a Ziv kórház ortopéd főorvosának a sebesültek sokszor még orvosuk kísérőlevelét is átadják. A volt Szovjetunióból származó orvos, aki a háborús sérülések egyik vezető specialistájának számít, azt is elmondta nekem, hogy Szíriában – a legtöbb modern háborúhoz hasonlóan – nem a lőfegyverek okozzák a legtöbb pusztítást, hanem a robbanóeszközök által szétterített srapnelek.
A háborúban edzett Izrael sebészei hozzá vannak szokva a traumás sérülésekhez, a szövetrekonstrukcióhoz és művégtag-implantátumokhoz, ezért Lerner professzor szerint igen jó hatásfokkal tudják visszaadni a szíriai háborús sérültek kezét, lábát.
Ebben az is közrejátszik, hogy a Zivre nem nehezedik a frontkórházakéhoz hasonló nyomás. Még mindig relatíve kevés szíriainak jut ugyanis eszébe, hogy a gyűlölt szomszédra bízza magát vagy hozzátartozóját: 2013 óta csak 1400 embert láttak el az IDF tábori orvosai, és 600 embert raktak össze a Zivben.
Ez csak csepp a szíriai polgárháború kétmilliós sebesülttengerében, de a humanitárius segítségnyújtás nagyon fontos az izraeli társadalomnak, mely szerencsésnek tartja magát, hogy hermetikusan el van szigetelve a szomszédban dúló vérengzéstől.
A támogatás abban mutatkozik meg, hogy az állam által nem finanszírozott, több millió forintot érő művégtagokra, melyeket Lerner professzor és orvosai illesztenek pácienseikbe, izraeli magánszemélyek, kibucok és alapítványok dobják össze a pénzt. De az együttérzés mellett Lerner professzor abban is reménykedik, hogy a gyógyítás önmagán túlmutató hatással is bír majd:
Talán azok, akiket meggyógyítottunk, segítenek majd a háború után abban, hogy oldódjon az évtizedes ellenségeskedés.
A karitatív tevékenységben ki is merül Izrael aktív részvétele a szíriai polgárháborúban, hiszen a zsidó állam mindig is kínosan ügyelt arra, hogy ne sodródjon bele az iszlám világ belügyének tekintett konfliktusokba – ha emlékeznek, Izraelt erről a stratégiai vonalról még Szaddám Huszein Scud rakétáinak sem sikerült kisiklatniuk.
De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Közel-Kelet válsága ne érintené Izraelt a szír határon hébe-hóba átlőtt rövid hatótávolságú rakétákon túl is. A külügyminisztérium, a hadsereg és a Nemzeti Biztonságpolitikai Kutatóintézet szakértőivel beszélgetve nekem úgy jött le, hogy alapvetően három, eltérő szinten jelentkező probléma izgatja az izraeli döntéshozókat:
Az izraeli biztonsági szolgálatok legalább olyan árgus szemekkel figyelik az Aszad-rezsimet támogató Irán és a libanoni Hezbollah szíriai ténykedéseit, mint ahogy európai és amerikai kollégáik az Iszlám Államot.
A Nyugat és Izrael terrorizmusfelfogásában van egy óriási különbség: míg mi leginkább a szunnita radikalizmust – az Iszlám Államot és az al-Kaidát – tekintjük fenyegetésnek, Izrael az elmúlt években komoly geopolitikai eredményeket felmutató síita radikalizmust.
A dzsihád, akár síita, akár szunnita formájáról beszélünk, végső soron mindig az iszlám második legszentebb városa, Jeruzsálem visszafoglalására, és a „bitorló” Izrael megsemmisítésére irányul. Azonban Izrael szempontjából óriási különbség, hogy míg a nagy szunnita dzsihadista szervezetekkel eddig nem került konfliktusba, addig Irán és vazallusai évtizedek óta aktívan dolgoznak a zsidó állam elleni terrortámadásokon.
Irán nem is titkolja, hogy Izrael ellen akarja bevetni a fejlesztés alatt álló ballisztikus rakétáit. Libanoni vazallusa, a Hezbollah pedig az elmúlt harminc évben fokozatosan átvette a hatalmat Libanon síiták lakta déli-délkeleti részén, és több tízezer rakétát halmozott fel, hogy azokból minél többet át tudjon lőni az izraeli oldalra. Az óriási készletből az IDF gyanúja szerint minden településre jut néhány tucat darab – a terroristáktól megszokott módon sokszor lakóházak, kórházak és mecsetek alá rejtve.
A több tízezres szám borzasztó fenyegetőnek hangzik, azonban a rakéták nagy része nem sokkal jobb a II. világháborús Katyusáknál, még izraeli becslések szerint is alig néhány olyan darab van, mely képes lehet elérni Tel-Avivot, ezeket ráadásul valószínűleg le is tudná szedni az amerikai kooperációban fejlesztett rakétavédelmi rendszer. Ezért Irán folyamatosan arra törekszik, hogy a szíriai zűrzavar leple alatt, az Aszad által ellenőrzött damaszkuszi reptéren keresztül minél nagyobb és fejlettebb irányítórendszerekkel rendelkező föld-föld és föld-levegő rakétákkal lássa el a Hezbollahot – Izrael pedig arra törekszik, hogy ezeket megsemmisítse. Az elmúlt négy évben legalább tíz alkalommal repültek át a határon izraeli bombázók, hogy a damaszkuszi reptéren vagy a szír fővárosból a libanoni határra vezető úton anyacsavarokká bombázzanak egy-egy Iránból érkezett szállítmányt.
Ezeket a támadásokat Izrael nem vállalta fel hivatalosan. Azt ellenben igen, hogy amikor 2015-ben magas rangú iráni tisztek és Hezbollah-specialisták tartottak szemlét a Golán-fennsíkkal szembeni szíriai területeken új kilövőállások után nézve, akkor egy izraeli Apache helikopter egyszerűen megsemmisítette az őket szállító konvojt.
Izrael stratégiai prioritása tehát az, hogy nem juthat a Hezbollah kezébe csúcstechnológiát jelentő nehézfegyverzet – több magas rangú külügyi tisztviselő is megerősítette nekem Jeruzsálemben, hogy ez számukra a „vörös vonal”,
És ha valamire azt mondjuk, hogy ez a vörös vonal, akkor az soha nem fakul rózsaszínné
– tett egyikük félreérthetetlen utalást arra, hogy Obama elnök 2013-ban hogyan táncolt vissza a vegyi fegyverek bevetésénél meghúzott szíriai vörös vonaltól. És amikor 2015 őszén megjelentek Aszad bázisain az első orosz harci gépek, akkor Benjamin Netanjahu miniszterelnök ezt a vörös vonalat Putyin számára is egyértelművé tette.
Izraelben vegyes érzésekkel figyelik a Hezbollah szíriai harcait. A polgárháború ugyanis egyfelől tehermentesíti az izraeli hadsereget, mivel Aszad védelme 4-6000 Hezbollah-harcost köt le, akik közül az elmúlt három évben legalább 1000-1500-an haltak meg, és 5000-en megsebesültek.
Másfelől azonban a túlélők olyan harci gyakorlatot szereznek, mellyel az IDF katonáinak többsége nem rendelkezik. És itt nem arra a szintre kell gondolni, ami miatt a Nyugat-Európába visszatérő dzsihadistákkal kapcsolatban aggódni szokás. A Hezbollah nem egy szimpla terroristakeltető szervezet, hanem egy 21 ezer fegyverben álló katonával rendelkező szervezett, diverzifikált hadsereg, mely már a 2006-os libanoni háborúban (melyet az Index testközelből követett végig) is képes volt meglepni a világ elitjébe tartozó IDF-et.
Az Iszlám Állam az elmúlt egy évben suttyomban belopakodott a palesztinkérdésbe is. Sokan vonnak ugyanis párhuzamot a palesztin „késes intifáda” és az Iszlám Állam híveinek „magányos farkas” taktikája között – még akkor is, ha teljesen eltérő a dzsihadizált elkövetők szociális-politikai háttere.
Azonban intő jel, hogy nem csak a megszállt területeken, de Izraelben is megjelent az Iszlám Állam által felbujtott magányos ámokfutó prototípusa a tel-avivi lövöldöző személyében. A Gázai övezetet alapvetően iráni támogatással irányító Hamász terrorszervezet (mely 2007-ben puccsolta meg a mérsékeltebb irányvonalat követő Palesztin Hatóságot) katonai szárnya is keresi a Sínai-félszigeten gyökeret vert Iszlám Állammal a kapcsolatot: a palesztinok rakétaalkatrészeket és – üzemanyagot vásárolnak az egyiptomi hatóságok által üldözött sínai terroristáktól – azaz az a vicces helyzet áll elő, hogy
Másrészt azonban 2015-től kezdve egyre gyakrabban kapnak szárnyra olyan hírek, hogy a Hamásszal elégedetlen palesztin iszlamisták között egyre többen fordulnak a sikeresebbnek tűnő IS-modell felé. Az Iszlám Állam Hamász-ellenes propagandavideójával megtámogatva tavaly júniusban aktivizálódott egy iraki „mártírról” elnevezett szervezet, az Omar Hadid Sejk Brigád, mely merényletekkel tarkított belháborút indított a Gázai övezet feletti uralomért.
Egyelőre azonban az Iszlám Államnak nem sikerült áttörést elérnie egyik palesztin területen sem – sikerült viszont áttörést elérnie az izraeli jobboldal retorikájában. Érdemes idézni például Benjamin Netanjahu múlt heti üzenetét, melyet a palesztin területek izraeli kolonizálását kritizáló David Cameronnak címzett:
Csak az izraeli fennhatóság gátolja meg az Iszlám Államot és a Hamászt abban, hogy lángba borítsák a szent helyeket, ahogy azt az egész Közel-Keleten teszik. Csak az izraeli fennhatóság biztosít az arab lakosoknak utakat, kórházakat, munkát és mindazt, ami egy normális élethez kell – és amit testvéreik a Közel-Kelet többi részén nem élvezhetnek.
Az üzenet első olvasatra egyértelmű: Hamász=Iszlám Állam. Azonban a Likud-párti miniszterelnök szavai mögött egy olyan intelem/fenyegetés húzódik meg, miszerint az Izraellel alapvetően nem sok közösséget vállaló palesztinoknak is fel kell tenniük a kérdést: akarnak-e egy olyan bukott államban élni, mint Líbia, Szíria vagy Irak, ahol – kis leegyszerűsítéssel – a szektariánus szembenállás és a korrupció a dzsihád legbrutálisabb formájának ágyazott meg.
Netanjahu intelme a telepesmozgalom támogatásának tükrében bármennyire is álságos, az biztos, hogy az izraeli kormányzat szemében a közel-keleti fejlemények egyre kevésbé tették vonzóvá a palesztin területekről való visszavonulást. Ahogy az egyik külügyi tisztségviselő – aki egyébként elmondása szerint amúgy a két állam elvét vallja – megfogalmazta:
voltak tárgyalások Aszaddal, hogy visszaadjuk a Golan-fennsíkot. De amikor most átnézünk a határon, és látjuk, mi folyik ott, akkor azt mondjuk: hál' istennek, hogy nem sikerült!
Izrael ráadásul attól is tart, hogy az egyre szélesebb és komplexebb válságban elveszítheti azokat a partnereket is, melyekkel biztonságpolitikai ügyekben együtt tud működni: a csőd szélén billegő Egyiptomot, a gigantikus gazdasági-politikai válság felé tántorgó Szaúd-Arábiát vagy akár az egymillió menekült ellátásának terheit nyögő Jordániát – nem is beszélve a menekültáradattal, az oroszokkal és saját kurdjaival egyszerre viaskodó Törökországról. Ahogy egy diplomata – szakmájában szokatlan pátosszal – fogalmazott:
Szabad társadalom vagyunk egy óriási vihar közepén.
A szunnita–síita vallási ellentétek elmúlt években tapasztalt vad elmérgesedése az „ellenségem ellensége a barátom” elve alapján ha nem is hozta egy táborba, de mindenesetre elmozdította a fagypontról Izrael és a szunnita hatalmak kapcsolatát. Azonban ha ezek is instabillá válnak, akkor szinte biztos, hogy a káoszból új iszlamista erők nőnek majd ki Izrael határainál.