Már most egyértelmű, hogy nem hiába tárgyalt a menekülthelyzetről ilyen intenzíven Európa Törökországgal. Drasztikusan esett a Görögországba hajózó menekültek száma: ahelyett, hogy többen jöttek volna a tavasszal, ahogy az logikus lenne, egy hónap alatt 90 százalékkal kevesebben értek partot. „Törökországban jelenleg 4 millió menekült lehet” – tette egyértelművé egy menekültekkel foglalkozó török civil szervezet munkatársa, nem arról van szó, hogy a migránsok már mind eljöttek, Törökország kiürült, és ezért ült el a hullám.
A nyilatkozó szervezet nevét nem véletlenül nem írjuk le, de erről később.
Erdogan török elnök már a november óta folyó tárgyalásokkal párhuzamosan elkezdte a menekültmegállító intézkedések bevezetését. De hogyan képes Törökország kontrollálni ilyen tömegű embert? A szír–török határvidékre utaztunk, hogy a menekültek közel kétharmadát kiadó szírek példájából következtethessünk a jövőre. Három pontban foglaljuk össze, mit is tesz Törökország a 6 milliárd eurós támogatásért és a belebegtetett vízummentességért cserébe.
„Nincs a határon senki. Mostanra teljesen megszűnt a határátkelés” – mondta vezetőm, Muhannad Alnadzsar a kiliszi határátkelőnél.Legutóbbi látogatásomkor, nyolc hónapja még szerény forgalom mutatkozott: voltak, akik dolgozni, mások vásárolni jöttek Törökországba, hiszen a háború sújtotta Szíriában már szinte semmit nem lehetett kapni. Ezúttal viszont nem láttam várakozókat, csomagokat cipelő férfiakat. „Csak a családegyesítésre jogosultak és speciális papírral rendelkező orvosok, ENSZ-alkalmazottak léphetnek át” – magyarázta Muhannad, ahogy a magas, zárt vaskapukat néztük a biztos távolból. A török egyenruhásokból ugyanis feszült reakciókat vált ki, ha újságíróval találkoznak ezen a vidéken.
„Másfél éve kezdték szigorítani a határellenőrzést. Eleinte útlevél nélkül is át lehetett jönni. Aztán már csak az útleveleseket engedték be, tavaly pedig már őket sem” – foglalta össze a helyzetet egy szír önsegélyező alapítvány vezetője az irodájában, ami légvonalban 5 kilométerre lehetett a szír határtól.
Tudtam, hogy az illegális határátlépést sokáig tolerálták a hatóságok, hiszen a háború elől menekülőknek gyakran nem voltak irataik, mindenki úgy menekült a front elől, ahogy tudott. „Ennek vége" – csóválta a fejét vezetőm.
Pár hónapja tűzparancs van érvényben. A török határőrök öt napja lőtték le egy barátomat, amikor át akart jönni
– érzékeltette tolmácsom, hogy mit is jelent a teljes határzár.
A totális lezárás jelentőségéről annyit érdemes tudni: a határ túloldalán fekvő, egy várost és néhány falut magába foglaló szír felkelői területet egyik oldalról az Iszlám Állam, másik oldalról a kurdok szorongatják, harmadik oldalról pedig Aszad erői közelednek. „Erre a kis területre 400 ezer ember menekült, és nem tudnak továbbmenni. A bombázás mindennapos, de ezt már megszokták. Viszont nincs áram, víz, élelem, és alig van orvosi ellátás” – vázolta a tőlünk öt kilométerre fekvő terület helyzetét Diaa, aki bár úgy nézett ki, mint egy fiatal slágerénekes, valójában egy szír civil szervezet munkatársaként jöhetett át néhány napra Törökországba.
Határozott fellépésünknek köszönhetően az egekbe szökött az embercsempészek tarifája is: februárra 4-500 dollárt kértek egyetlen emberért. Most már leginkább családok kelnének útra, így az alig 2-3 kilométeres út akár 3-4 ezer dollárjába is kerülne egy átlagos szír családnak, vázolta a helyzetet korábban egy szír férfi.
Diaa szerint „az illegális határátlépések száma mostanra szinte nullára csökkent. Ismerek egy családot, akiket a határon elkaptak, de nem lőtték le őket, mert gyerekek voltak velük. A határőrök a helyszínen megverték a szülőket, és mindenkit visszadobtak. De van módszer azokra is, akiket a határtól távolabb kapnak el: arra kényszerítik őket, hogy írjanak alá egy papírt, hogy önszántukból mennek haza Szíriába. Aztán visszatoloncolják őket.”
„Csak a magánvéleményem, de mindez a török–EU megállapodás eredménye” – mondta kérdésemre Diaa.
A keményvonalas politika nem áll meg a visszatoloncolással és a menekülők lelövésével, derült ki, amikor kocsinkkal végiggurultunk a határral párhuzamos úton. „Kilenc hónapja kezdtek betonfalat építeni a határra. A fal az alap, erre jön még a szögesdrót” – mutatott ki az ablakon Muhannad. Az út menti telepen sorokban álltak a frissen kiöntött, nagyjából kétméteres betonelemek. Egyértelmű volt, hogy a török határon a magyar kerítésnél is szigorúbb létesítmény épül, és nem számolnak azzal, hogy egyhamar elbontják.
Sokáig nem merenghettem a látványon, mert vezetőm idegesen felcsattant: „Megláttak a munkások. Azonnal menjünk. Nem akarom, hogy kijöjjön a rendőrség.” Európában egy vállrándítás lett volna a reakcióm. Végül is közterületen vagyunk, semmi sem tiltja, hogy szabadon látható építési elemeket fotózzak. De tudtam, hogy Törökországban a nyilvánosságot időközben szinte teljesen a hatalom szolgálatába állították.
Az első sokk ezzel kapcsolatban rögtön a repülőgépem landolása után ért. Tolmácsom nem várt a repülőtéren, és a hotelben sem jelent meg. Telefonon szabadkozott, hogy mégsem ér rá, majd a sokadik kérdésre elárulta: a civil szervezetben, ahol dolgozik, kérték, hogy inkább ne segítsen a külföldi újságírónak, nehogy majd emiatt vegzálja őket a kormány.
Kapcsolataim szélsőséges kihasználásával másnapra sikerült fixert szereznem, de ő sem védhette ki, hogy a határ menti városokban járkálva ne szálljon ránk a titkosrendőrség. Egy teázóban bonyolított interjúnk után vágott elénk egy autó, jelvényeket lengető civil ruhás rendőrökkel. Bűnünk annyi volt, hogy újságíróként a helyzetről kérdezősködtünk. Valószínűleg a teázó tulaja riaszthatta a közegeket. Nekünk még szerencsénk volt: háromórás kérdezősködés és telefonálgatás után mehettünk utunkra. De néhány napja nagy port vert fel a hír, hogy a törökök a reptérről fordítottak vissza egy német újságírót, mert kiderült, a menekülthelyzetről írna cikket.
Ugyanígy névtelenséget kért a munkámat hasznos információkkal segítő izmiri jogvédő szervezet is. Féltek, hogy a politikailag semleges, csak simán tényszerű információikért cserébe hatósági zaklatásoknak lesznek kitéve.
De szintén név nélkül nyilatkozott csak a határ menti nagyvárosban, Gaziantepben egy francia civil szervezet munkatársa is.
„Néhány hónapja felfüggesztették az itteni munkához szükséges tartózkodási engedélyek kibocsátását. Senki nem tudja, miért. Helyette munkavállalási engedélyt kell szerezni, ami viszont szinte lehetetlen. Mostanra a legtöbb szervezet féllegálisan működik három hónapos turistavízumokkal, amelyek lejártakor mindig új munkatárs érkezik. Márciustól pedig az ügyintézéshez elengedhetetlen török bankszámlát sem nyithatnak külföldiek, csak külön engedélyekkel” – sorolta a fiatal francia orvos, hogy milyen akadályokat kell leküzdenie annak, aki a bombázásokban megsérült civileknek szeretne egészségügyi segítséget nyújtani.
„Két hete néhány civil szervezet működését fel is függesztettek, el kellett hagyniuk az országot” – indokolta végül, hogy miért ne írjam le nevüket a cikkben.
A török–EU megállapodás egyik humánus pontja, hogy az évek óta Törökországban élő menekültek már legálisan is vállalhatnak munkát. Ez jó a menekülteknek, hiszen már nem függenek egyre fogyatkozó megtakarításaiktól, és nem kell nevetséges bérért elvállalniuk illegális munkákat. Jó Törökországnak, mivel rengeteg lelkes munkás kezd majd adót fizetni. És látszólag jó az EU-nak, mert a munka híján egyre csak szegényedő menekültek nem kényszerülnek arra, hogy mindenáron nekivágjanak a tengernek. Valójában persze magával szúr ki az EU, hiszen rengeteg pénzért rengeteg potenciális munkást tart távol magától – de ez egy másik cikk témája.
A lényeg úgyis a következő: „Valójában csak azok tudnak munkavállalásit szerezni, akik amúgy is dolgozhatnak Törökországban. A civil szervezetekben, nagy nemzetközi cégeknél dolgozók. Vagy akiknek valamilyen speciális területen vannak ismeretei” – vázolta fel a fentiek realista verzióját az ENSZ-nél statisztikai munkákat végző szír szakember. De ugyanígy látta szír tolmácsom is: „Menekültként akkor kaphatsz engedélyt, ha a munkáltató kérelmezi számodra. Ilyet minek csinálna bármelyik török cég? Ha olcsón akar dolgoztatni, akkor felvesz illegálisan, ha pedig adót fizetne a munkásai után, akkor alkalmaz törököket, és akkor nem kell külön kérvényeket írni.”
A Brüsszelben kitalált megoldások sajnos csak a konferenciatermek határáig életszerűek, a török utcákon már semmilyen hatásuk nincs. Három nap alatt egyetlen menekülttel sem találkoztam, aki legálisan vállalt volna munkát, vagy hallott volna ilyen lehetőségről. „Kezdetben egy török vállalkozónál vasaltam. Nagyon kemény munka volt. De egy éve már ebben a boltban dolgozom. Itt sokkal jobb, a tulaj szír, legalább megértjük egymást" – derült ki a boltos fiú szavaiból, hogy mit jelent számukra, ha valakinek jobbra fordul a sorsa. A 22 éves fiú egyébként nem boltos szeretett volna lenni, gyógyszerészetet tanult az aleppói egyetemen.
De a vállalkozók sem menekültként vannak jelen a piacon. „Egy török ismerősöm nevén van a cég. A török név védelmet jelent, nem is tudom, hogyan lehetne saját cégem itt" – magyarázta egy reklámtáblákkal foglalkozó cég vezetője, miközben arca piros, kék és sárga fényekben játszott az irodájába installált fényjátéktól.
Bár elmondása szerint a török strómanja megbízható, helyzete így is sem volt EU-konform: „Volt olyan ügyfél, aki nem fizette ki a munkánkat. Tudta, hogy úgysem megyünk bíróságra, hiszen az nekünk több bajt okozna, mint a veszteségünk behajtása. A hatóság inkább azt firtatná, hogyan dolgozhatunk itt, milyen papírokkal rendelkezünk, és végül elvennék a céget.”
A menekültek munkapiaci helyzetét a legjobban mégis a gyerekmunkások nagy száma jelzi. „A gyerekmunka általános a törökországi szír közösségben. A gyerekek nagyjából 30 százaléka dolgozik. Sokan iskolába sem járnak mellette, de ha igen, akkor sincs sok köszönet benne. Fáradtak, nem csinálják meg a házi feladatot. Ilyen nem volt Szíriában. A hatodik osztályig iskolakötelezettség volt. Itt viszont nincs semmilyen szankció, ha valaki kimarad” – vázolt fel Dickens-regényt idéző képet egy szír iskola tanára, Abdullah Mohamed.
De még szavai után is megrázó volt magukkal a gyerekmunkásokkal beszélni.
Nem, én nem tudok írni és olvasni
– mondta a 11 éves szír kisfiú büszkén. Egy csapat felnőtt hallgatta beszélgetésünket, és a fejüket csóválták. A kisfiú két évet járt iskolába egy Aleppóhoz közeli kisvárosban, ahonnan a front közeledtekor kellett elmenekülniük. Négy éve már Törökországban él szüleivel és hat testvérével.
„Egy étteremben dolgozom. Reggel kilenctől este kilencig. Jobb dolgozni, mint suliba járni” – nevetett a felnőttekre, de ők nem mosolyogtak vissza. „Micsoda nemzedék lesz ez” – szólt a többiekhez egy harmincas férfi. A gyerek heti 9000 forintnyi fizetést kap, ami kizsákmányolásgyanús fizetés a magyar árszínvonalú Törökországban. „És a szüleid nem tanítanak otthon?” – próbáltam optimista felhangot adni a beszélgetésünknek, hiába. „Apukám építkezésen dolgozik. Mire hazaérek, már alszanak.”