Banális, mégis fontos újra meg újra leszögezni: az Egyesült Államokat Pearl Harbor óta nem érte olyan nemzeti trauma, mint 2001. szeptember 11-én. Sőt, talán még a japán rajtaütés sem igazán ér fel Oszama bin Ládenhez, hiszen az al-Kaida terroristái által eltérített utasszállítók nem egy frissen annektált félgyarmatba, hanem Amerika szívébe csapódtak bele.
Míg Jamamoto tengernagy erői a rajtaütéssel a katonai erőviszonyokat akarták kiegyenlíteni, addig Oszama bin-Ládenben fel sem merült az, hogy megrendítheti az USA katonai potenciálját. Inkább azt remélte, hogy olyan mértékű amerikai válaszcsapást provokál ki, ami teljesen felborítja a közel-keleti erőviszonyokat, és amire ellenreakcióként az iszlám világ felsorakozik az ő dzsihádja mögé, és végső soron Szaúd-Arábiától Pakisztánig romba fogja dönteni a hidegháború során kiépült amerikai szövetségi rendszert.
A médiában mutogatható főgonosz adott volt Oszama bin Láden személyében, aki már a tanzániai és kenyai amerikai követségek, illetve az Ádenben horgonyozó USS Cole romboló elleni merénylet óta ismert volt a közvélemény előtt – bár csak 2001 után vált ikonikus alakká. Azonban a helyzet abban is újszerű volt, hogy az agresszor nem egy állam, hanem egy terrorszervezet volt, melynek egy államnak alig nevezhető alakulat, a tálibok Afganisztánja nyújtott menedéket.
George W. Bush mindenesetre ultimátumot adott a táliboknak, hogy adják ki a terrorszervezet vezérét – aki egyébként személyesen csak 2004-ben vállalta magára a történelem leglátványosabb terrorcselekményét –, majd amikor ezt az ultimátumot Omár molla visszautasította, 2001. október 7-én már meg is indította az első bombázókat az al-Kaida képzőtáborainak bombázására.
És még mielőtt jönne a bombák nyomában járó Delta Force, meg kell állnunk, hogy kibogozzuk a különbséget az al-Kaida és a tálibok között. A két entitás ugyanis a közgondolkodásban összemosódott, pedig két külön szervezetről, két külön filozófiáról volt és van szó. A tálibok azok a főleg pastu törzsbe tartozó iszlamisták, akik Mohamed Omar molla vezetésével és a pakisztáni titkosszolgálat (ISI) támogatásával emelkedtek ki a szovjet kivonulás utáni törzsi anarchiából. Maga a tálib szó azt jelenti, hogy „tanítvány”, és onnan jön, hogy a szervezet magja a pakisztáni Darul Ulúm Hakkania szunnita egyetemen kovácsolódott össze.
A tálibok a manapság az Iszlám Államtól látott módszerekkel éltek:
Az ideológiai hasonlóságok ellenére egyáltalán nem volt kézenfekvő, hogy egyik radikális szervezet összebútorozzon egy másik radikális szervezettel, és menedéket adjon Szudánból kiutasított vezérének. Szíriában és Jemenben az al-Kaida és az Iszlám Állam például halálos ellenségek, és korunk Afganisztánjában a tálibok is ott ütik a Kandahár környékére beszivárgó Iszlám Államot, ahol érik.
Azonban 2001-ben Afganisztán urai sokat köszönhettek a nemzetközi dzsihádnak. Az ország szovjet megszállása idején ugyanis az országba ugyanúgy áramlottak az önkéntesek, mint 2015-ig az Iszlám Államhoz, ráadásul őket még az Egyesült Államok is támogatta. Az „arab afgánok”-nak nevezett önkéntesek a kortárs beszámolók szerink inkább a számtalan iszlamista milícia háttértámogatásában jeleskedtek, de azok, akik később nem tértek haza, azok jelentős fegyveres segítséget is nyújtottak a tálibok hódításaiban – például az al-Kaida által finanszírozott és kiképzett elitosztag, az 55. arab dandár.
Egy fontos, a mai napig is érvényes különbséget azonban érdemes szem előtt tartani:
Na, hát ezt a szimbiózist támadta meg az Egyesült Államok – első körben légierő és különleges alakulatok bevetésével, illetve az egyedüliként talpon maradt tálibellenes erő, az Északi Szövetség támogatásával. Ez a formáció ekkor még főleg tádzsikokból állt, és megvolt a maga törélesztenivalója, hiszen az al-Kaida két, újságírónak álcázott terroristája pont két nappal az amerikai terrotámadások előtt robbantotta fel vezetőjüket, Ahmed Sah Maszúdot.
Az Egyesült Államok mögé gyorsan felsorakoztak európai szövetségesei – köztük Magyarország – is, és támogatásukkal az északi szövetség hamar megroppantotta a tálib uralom gerincét. Az amerikai vezérkar hosszú, kimerítő harcokkal kalukált, ehhez képest már 2001 november elejére sikerült elfoglalni a 2002 végére betervezett Mazari-Sarif városát, mely után dominószerűen estek el a tálib erősségek.
Decemberben a felderítés nyomára bukkant Oszama bin Ladennek is, aki az al-Kaida súra-tanácsával együtt a pakisztáni határvidéken, Tora Bora barlangrendszerében rejtőzködött. A földalatti erődöt speciális nehézbombákkal puhították meg, a kacskaringó hegyi utakon pedig amerikai komandósokkal megerősített helyi milicisták poroszkáltak öszvéreiken a dzsihadisták kifüstölésére. Azonban meglehetősen sok szélsőségesnek sikerült megszöknie, és a jövőbeli bonyodalmakat előrevetítette, hogy Kunduznál a pakisztáni légierő a szövetségesek orra elől menekített ki ezer al-kaidást, tálibot és ISI-ügynököt.
De december 9-én Omár molla az utolsó jelentős várost, Kandahárt is feladta – ezzel nem várt gyorsasággal be is fejeződött az offenzíva, és megkezdődött az intevenció nehezebbik része: a pacifikálás és az újjáépítés. Ez utóbbit szinte a nulláról kellett elkezdeni, ugyanis 1979 óta – hogy egy ma divatos kifejezéssel éljek – az állandó háborúkkal sikerült a kőkorszakba visszabombázni a 20 milliós országot. Az országból eltűnt az infrastruktúra; kórházakat, utakat kellett építeni, házak millióit befedni és árammal ellátni. George W. Bush egy új Marshall-tervet ígért Hamid Karzai elnöknek, akit a NATO-országoktól Japánon át Szaúd-Arábiáig terjedő, valóban széleskörű nemzetközi koalíció próbálta garantálni a biztonságot, a forrásokat – és ösztökélni a kormányzatot a demokrácia és az átláthatóság felé.
Ezekbe a folyamatokba kapcsolódott be a magyar honvédség is, mely - a dicstelen 1968-as epizódot nem számítva - II. világháború óta először került éles harci szituációba. A magyarok előbb csak egy egészségügyi csoportot küldtek, 2004-ben már egy járőrszázadot, 2006-ban pedig átvették egy tartományi újjáépítési csoport (PRT) vezetését Baghlan tartományban, később a kabuli reptér biztonsági irányítását. A PRT hét éves működése alatt 13 váltásban több mint 2500 magyar teljesíthetett szolgálatot Afganisztánban, és bár ez a szám elfedi, hogy voltak, akik több turnust is teljesítettek, mégsem túlzás, hogy a honvédségből szinte mindenki megjárta az országot.
Afganisztánban jelenleg is nagyjából 100 magyar teljesít szolgálatot, ők a biztonsági erők mellett töltenek be tanácsadói szerepet (a „tanácsadás” a kiképzéstől a fegyvernemek közti koordinációig több mindent jelent). A misszió során összesen négy honvéd vesztette életét harci cselekményben: ketten aknamentesítés, ketten egy tálib rajtaütésben haltak meg. A szerepvállalást a mindenkori magyar kormányok magyar szempontból sikertörténetnek könyvelik el, és nem is alaptalanul:
Tizenöt év alatt sok víz lefolyt már a Helmandon, nem is lenne sok értelme tizenöt év eseményeit egy cikkbe összezsúfolni. Az afganisztáni beavatkozás mérlege azonban egyszerre ijesztő, egyszerre tanulságos - különösen, ha már előretekintünk a nemzetközi közösség következő Nagy Feladatára: Szíria és Észak-Irak újjáélesztésére.
Afganisztánban nagy hangsúlyt fektettek az államépítésre, a nyugati értelemben vett bürokratikus-elszámoltatható kormányzat kialakítására. Az eredmény azonban legjobb esetben is felemás volt. Ahogy egy, Afganisztánt többször is megjárt, a helyi viszonyokat ismerő forrásom megállapította:
Azaz botorság volt egy tartományi rendszerbe beleszuszakolni a törzsi rendszert, és eljátszani, hogy a Karzai-rezsim nem egy kliensekkel és csalásokkal uralmon maradó kleptokrácia, hanem egy legitim demokrácia. Ennek az árát vérben is meg kellett fizeni, mert a korrupció és a tartományurak rendszere öt év alatt olyan kiábrándultásgot hozott, ami megágyazott a tálibok visszaszivárgásának. Nem csoda, ha az elmúlt 15 év alatt a szövetségesek összvesztesége szép lassan 3521 halottra kúszott fel.
2006-ban újból fellángolt az erőszak, és a szövetségesek kormánnyal együtt omladozó presztízsét a brutális civil áldozatokkal járó légitámadások is tovább morzsolták. Ahogy egy több váltást megjárt veterán visszaemlékszik:
Régebben szabadon ki lehetett járni puha dzsipekkel a városokba, 2006-2007 után már csak páncélozott konvojban mentünk.
A Bush-kormányzat nem csak Afganisztánt szemelte ki, hanem az egész „Gonosz tengelyét” meg akarta regulázni – azután persze a legértelmesebb, de legrágósabb célponthoz, Észak-Koreához hozzá sem nyúltak. 2003 elejétől a terrorfenyegetés ürügyén egy sokkal látványosabb háborúba kezdett, mely a politikai figyelmet elvonta. Ráadásul a tálibok meglehetősen sokat tanultak az iraki dzsihadistáktól (néhányan Iránon keresztül közvetlen kiképzésben is részesülhettek), az év végétől Afganisztánban is megjelent az első öngyilkos merénylő, pedig korábban ez a műfaj ismeretlen volt.
Az iraki háborút már szenátorként is ellenző Barack Obama alatt a kormányzat újból Afganisztánra összpontosított. A 2009 elején hatalomra kerülő elnök úgy gondolta, az afgán misszió sikerre vihető – és a sikerhez nem kell több, mint 2 év. Ezért 70, majd 100 ezerre emelte fel a katonák számát, és a NATO-szövetségesekből is erősítéseket csikart ki. Ez a nagy erőkoncentráció azonnali sikereket eredményezett, azonban a szabott idő leteltével a NATO-csapatok kivonultak, az amerikai kontingens létszáma is 9800-ra csökkent. Az eredeti terv szerint végül nekik is ki kellett volna vonulniuk, azonban a 2015 óta romló biztonsági helyzet kezelését nélkülük nem lehetne megoldani, ezért Obama elnök folyamatosan elhalasztja a csapatkivonás esedékes időpontját.
Obama azt is felismerte, hogy a sikerhez figyelembe kell venni azt is, hogy Afganisztán – a közel-keleti államokhoz hasonlóan – a gyarmati rendszer árvája, melynek esetleges határai egyfelől egymással nem sok közösséget vállaló etnikumokat zárnak össze, másfelől pedig – például a pastuk esetében – határokon átnyúló népeket vágnak ketté.
Ezért Obama regionális szinten is nyomás alá akarta helyezni a szomszédokat – elsősorban Pakisztánt. Ezért kinevezte Richard Holbrooke különmegbízottat, hogy próbálja meggyőzni Amerika egyik legfontosabb közép-keleti szövetségesét, hagyjon fel a tálibok támogatásával. Ez azonban akkor is korlátozottan sikerült, ha végül 2011 tavaszán a pakisztáni titkosszolgálat levette a kezét Oszama bin Ládenről. Pakisztán ugyanis amellett, hogy állandó harcban áll a vazirisztáni határvidék iszlamistáival, nem látna szívesen egy erős és stabil Afganisztánt. Ugyanígy Irán is bonyolult játszmát folytat az országban, és megvannak a maga kedvezményezett csoportjai – például a hazari síiták.
A NATO-kivonulás utáni tervek arról szóltak, hogy a kormányerők külföldi felszereléssel, fizetéssel, légitámogatással és tanácsadókkal megerősítve (csak az USA eddig 70 milliárd dollárt fordított katonai segélyre) képesek lesznek feltartóztatni a tálibokat. Ehhez képest a papíron impozáns kormányerők egy része fantomegységekből áll, mely után a korrupt tisztek felveszik a pénzt, üzemanyagot, felszerelést – ez utóbbiakat akár az ellenfélnek is értékesítik. Az iraki hadseregben is hasonló lezüllés előzte meg az Iszlám Állam előrenyomulását – és ez a züllés Afganisztánban pont egybeesett azzal a pakisztáni offenzívával, ami az ottani iszlamista harcosokat szinte átpréselte a határon, felduzzasztva a tálibok sorait. A tálibok így 2016 közepére már az ország egyharmadát vonták legalább részben ellenőrzésük alá.
Az országban sok helyütt az a kettősség uralkodik, hogy míg a fejlesztési és biztonsági támogatások nagy részét felszívó városokban sikerült stabilitást elérni (különösen az olyan régiókban, ahol korábban sem volt befolyása a táliboknak), a vidék sokszor már a táliboké. Az iszlamistákat ráadásul az sem lassította le, hogy 2016-ban dróntámadás végzett Omár utódával, Mohamed Manszúr mollával. Sőt, egyre többször próbálkoznak be a városokkal; 2015-ben sikerrel ütöttek rajta a kabuli parlament – egyébként indiai segélyből épített – épületén, Kunduzt napokig tudták tartani, és 2016 október elején is félezer harcos rohanta meg Helmand tartomány székvárosát, Laskargáhot.
Az amúgy is hiperbonyolult helyzetet ráadásul tovább csavarta az, hogy az Iszlám Állam is igyekezett megvetni a lábát az instabil régióban. A Kalifátus először Szíriából hazatért pastu iszlamistákra alapozott, akik elkezdték áttéríteni a tálibokat (az áttérítés fő eszköze a bőkezű zsold). A Pakisztáni határon Nangarhar tartományban egész milíciák és faluközségek álltak át, ezért a tálibok hamarosan a Khoraszán taromány-nak nevezett szervezet ellen is megkezdték a harcot – paradox módon az Egyesült Államokkal egy időben, melynek légiereje szintén 2015-ben kezdte bombázni a dzsihadistákat, és a Pentagon 2000 katonát is átcsoportosított a csaoport megfékezésére. Az Iszlám Állam ennek ellenére masszívan tartja magát, és egy friss kongresszusi jelentés szerint még mindig 1500 és 2000 közé tehető harcosainak száma.