A Washington Postban ma megjelent publicisztikájában Haraszti Miklós magyarországi, a poszt-hidegháborús demokráciából a populista önkényuralomba való átmenetről szóló tapasztalatait osztja meg a Donald Trump hivatalba lépésére váró amerikai olvasókkal. Íme néhány a volt demokratikus ellenzéki, majd szdsz-es képviselő író, újságíró és (média)politikus ajánlásaiból:

Amikor az embernek egy populistával van dolga, a remény ártalmas lehet. A remény, hogy az elvtelen populizmus alkalmatlan a kormányzatra. A remény, hogy a trumpizmus önbecsapás, önleleplező vagy önpusztító. A remény, hogy az új elnök politikájának lesz iránya vagy magva, hogy bármiféle meggyőződés vagy érdek fogja vezérelni. A kremlinológiai-típusú remény, hogy a Trump sármja révén elsőprő győzelmet arató republikánusok ellene fordulhatnak. Vagy a pusztán abból leszűrt remény, hogy Trump gyakran szembemegy korábbi vállalásaival.

A populisták úgy kormányoznak, hogy a problémákat nem megoldják, hanem lecserélik. Az új norma a szándékos vaktában lövöldözés, az állandó lesben állás, a gumicsontok bedobása. Kedvenc kommunikációs eszközük a konfliktuskeltés. Nem zavarja őket az utálat. Kedvenc állapotaik – a védelmezés és a győzedelmeskedés – elképzelhetetlenek ellenségek nélkül.

A populisták bármikor a béke vagy az imperializmus híveivé válnak, ha az szerintük növeli a támogatottságukat. Putyin és Erdogan néhány hónap alatt lettek ellenségekből barátok. Orbán ellenzékben minden kiegyezést szétrobbantott Oroszországgal, aztán megválasztása után Putyin legjobb barátja lett.

Az illiberális demokrácia a génjeiben hordozza a képmutatással vegyes személyes vagy családi kapzsiságot, az osztogatást a haveroknak, a lopást.

Hasznos, ha amennyire csak lehet, rajta tartják a szemüket a korrupción, ha minden eszközzel segítik az oknyomozó újságírókat, ha védik az átláthatóság és az igazságszolgáltatás intézményeit. És az se árt, ha vannak olyan ellenzéki vezetők, akik nem csupán makulátlanok a pénzügyek terén, de karizmatikusak is.