Moszul minden utcáján nyomot hagytak a légitámadások. Az összedőlt épületek mintha a pusztítás változatos esztétikáját akarták volna szemléltetni. Volt olyan ház, ami törmelék, betonvasak és vezetékek Laokoón-csoportjává alakult, máshol széles repedések mentén nyílt szét az épület, vagy a tető hajlott szelíden a földszintig, feloldva a kint és a bent közti különbséget. A dekonstruált térben összegyűrt autóroncsok préselődtek egykori otthonokba.
„Hatvan ember halt meg, amikor felrobbantotta magát az autóval a merénylő” – rántott vissza a valóságba a fekete kendős asszony, és a körülötte tolongó gyerekek. A falba fúródott roncs valójában nem esztétikai objektum volt, hanem egy olyan autó maradványa, amit teletömtek robbanóanyaggal és fémszilánkkal, hogy aztán valaki teljes sebességgel becsapódjon vele a lakóépületbe.
„A város más részeiből elmenekült emberek laktak itt. Nem őket akarták felrobbantani, hanem azt a két katonát, akik az utcán járőröztek. De mindenki más is meghalt” – magyarázták egymás szavába vágva az utca lakói.
„November 6-án történt a merénylet, utána el is költöztünk innen a menekülttáborba. Januárban jöttünk vissza, arra, hogy mindenünk eltűnt a házakból. Nem tudjuk, ki rabolta ki az épületeket, a moszuliak, vagy az ISIS. De semmink nem maradt.”
Az Iszlám Államtól frissen visszafoglalt Moszul keleti fele inkább volt háborús helyszín, mint hagyományos értelemben vett város. A rombolás mértéke mutatta, hogy milyen elkeseredett harcot folytatott a terrorszervezet- Moszul valószínűleg nem is azért volt olyan fontos számukra, mert Irak második legnagyobb városa, hanem mert itt kiáltotta ki a kalifátust vezetőjük, al-Baghdadi.
A hangulatot nem csak a pusztítás és a kétségbeesés uralta, hanem az újrakezdés szinte komikus igyekezete is. Férfiak hordták ki a tető nélküli szobákból a sittet, hogy aztán egy nagyobb sitt halomra öntsék. Mellette kerítést raktak újra, így választva el a félig összedőlt házat a teljesen összedőlttől.
Egyenesen filmbe illő volt a jelenet, amikor a romok közt megjelent egy kisfiú fehér ingben, kék mellényben, gondosan fésült hajjal, hátán iskolatáskával. Őt már iskolába küldték a szülei.
A kilátástalanság mellett nyomasztó volt az is, hogy a helyiek úgy vélték: segítőikként érkeztünk. „Pénzre lenne szükségünk az újjáépítéshez.” „Az egész városban nincs víz, drágán vesszük a ballonos vizet, mikor javítják meg a vezetékeket?”
Zavartan dadogtam, hogy mi újságírók úgy tudunk segíteni, hogy megismertetjük a világgal a sorsukat, de éreztem, milyen nevetségesen hangzik a válaszom ebben a helyzetben. Továbbálltunk.
Moszulban nehezen értelmezhető rend szerint váltakoztak a kihalt és a nyüzsgő negyedek. Sofőrünk tempósan haladt át a néptelen részeken, de az előző cikkben ismertetett véres élmények után nehezen tudtam rávenni, hogy legalább az élő negyedekben lassítson.
Alvó sejtekkel van tele a város, bármikor történhet egy merénylet
– magyarázta, miközben a törmelékkel borított utcán húztunk végig.
Az élő utcákat két oldalról árusok szegélyezték. Élelmiszert alig láttunk, az arab városok jellegzetes kifőzdéi és pékségei hiányoztak. Az árusok egyik fele benzint árult, de nagyobb tülekedés volt a vizes ballonokat kínálók körül.
Az amúgy pesmerga tisztként is szolgáló sofőröm úgy alakította a helyzetet, hogy ha már tényleg nem tud lebeszélni az interjúzásról, legalább zárt helyen csináljam.
„Börtön volt az életünk” – összegezte az ISIS uralma alatt töltött két évét a kereskedő, akivel azért állhattam szóba, mert apró boltjának mélyére invitált. „Leginkább a feleségemet féltettem, hogy valamiért majd elviszik. Nem hord kesztyűt az utcán, vagy véletlenül kilátszik a bokája, és sosem látom többé. A fiamat háromszor csukták le, mert dohányzott, vagy mert szűk ruhát viselt. Elvitték és megverték.”
A férfi hosszan sorolta az Iszlám Állam megdöbbentő szabályait. Kivégzés a mobiltelefonért, botozás, ha a férfiaknak nem látszik ki a bokája a nadrágból, börtön és pénzbüntetés a borotválkozásért.
"Mintha őrültek házában éltünk volna. Az emberek inkább el sem mentek otthonról. Az utca két évig szinte üres volt” – intett kifelé.
Ha megölnek, csak egyszer halsz meg, de itt Moszulban minden nap meghaltunk
– mondta a boltos meglepő költőiséggel. Majd ugyanezzel a lendülettel tért rá a nehéz üzleti környezet ecsetelésére.
„Alig lehetett megélni. Minden nagyon drága lett, a termékeket Szíriából lehetett beszerezni, de az embereknek nem volt pénzük. Leginkább a harcosok vásároltak, ők megtehették.”
„Szírek, csecsenek, marokkóiak, franciák, németek, fülöp-szigetekiek. Mindenhonnan jöttek a harcosok. Nem beszéltek arabul, tolmáccsal vásároltak.”
„Moszuliak nem is csatlakoztak az Iszlám Államhoz?” „Nem, nem nagyon. Nem ismertem ilyeneket” – válaszolta félrenézve. Ezt a zavart legközelebb egy étterem tulajdonosának arcán láttam, aki közelmúltban felrobbantott étterme közelében üldögélt az utcára rakott széken.
„Csecsenek, ujgurok, kuvaitiak, olaszok, oroszok – sorolta a vendéglátós, hogy milyen országok dzsihadistái jártak az éttermébe. – Sokan jöttek Pakisztánból is. Igen, volt pár iraki, de őket már feljelentették, és elvitte a rendőrség.” – intézte el gyorsan a kérdést, hogy a város lakói is támogatták-e a szervezetet.
Faggatózni sem volt időm, mert a sofőrünk tolni kezdett a kocsi felé. „Nem biztonságos sok időt tölteni egy helyen” – én pedig nem tudtam eldönteni, hogy katonai hivatását hangsúlyozandó fontoskodott, vagy tényleg ennyire veszélyes volt a helyzet. „Az Iszlám Államnak vannak informátoraik, jelentik, hogy külföldi újságíró van a környéken, és megjelenhet egy merénylő” – mondta már a mozgó dzsipben.
Riportutam kezdett egy szigorú osztálykiránduláshoz hasonlítani, már abban az értelemben, hogy könyörögni kellett, hogy kiszálhassak az autóból. Egy biztonságosnak ítélt sarkon lassítottunk le, hogy megkérdezhessem élményeiről az út szélén álló férfit. „Rémes volt az élet. Kifosztották a házad, lefejeztek, megbotoztak.”
„Voltak irakiak is köztük, a közeli falvakból. Moszuliak nem voltak, vagy nem tudom” – válaszolta, majd önkéntelenül is leleplezte magát, amikor a város hangulatáról kérdeztem. „Az emberek otthon ültek, és nem beszéltek másokkal. Senkiben nem lehetett megbízni. Mondasz valamit, az eljut az Iszlám Államhoz, és kivégeznek” - derült ki, hogy a város lakói közt sem volt ritka az ISIS-szimpatizáns.
Interjúnk ezúttal miattam ért véget. Felkerepelt egy géppisztoly, egy fehér inges úr az út szélén álló kocsi mögé lapult, én pedig azonnal beugrottam a dzsipbe. Távozóban láttam, ahogy a katonák felfelé lövöldöznek. Gránáttal szálldosó házi készítésű drón jelenhetett meg az égen.
Groteszk módon éppen a túlzott óvatosság miatt jutottunk el utunk legveszélyesebb részére. Testőrmentalitású sofőröm a poros kereszteződésben őrködő milicistáktól kérdezte meg, hogy hol beszélgethetünk biztonságban olyan katonákkal, akik részt vettek a felszabadításban.
A zónában, ahol az útbaigazítás szerint aknamentesítő osztagot kellett volna találnunk, teljesen néptelen volt. Az autóroncsoktól és olajtól mocskos, kihalt környék sikított a feszültségtől. Sofőröm és fixerem benéztek egy hangárba, majd integettek:
Itt bombagyár működött.
A félhomályos térben halomban álltak a kibelezett gránátok. Hátul egy, talán robbantáshoz előkészített autó parkolt. A lábam körül drótok, gyanús lámpatestek, fémhulladék hevert. Másodpercekkel később már a kocsiban ültünk.
A nyilvánosságtól való félelem mértékéről végül az ebédnél kaptam pontos képet. A faszénnel dolgozó kebabosnál eleinte hiába próbáltam szóra bírni a tulajt. A sokadik kérdésem után azonban intett, hogy menjünk fel a lakásába. A szőnyegen elhelyezkedve körbevett minket a család, behozták a teát, majd mintha csapot nyitottak volna ki, áradni kezdtek a történetek.
„Amit mi láttunk, durvább volt, mint egy horrorfilm."
A lakásunk mellett volt egy focipálya, azt használták kivégzőhelynek. Rengeteg embert láttunk lefejezni, vagy ledobni a háztetőről.
– indított erős témával a családfő. Felesége a minket elkerekedett szemmel bámuló kisfiúkra mutatott. „A gyerekek azelőtt magániskolába jártak, jól tanultak. De aztán két évig ki sem engedtük őket. Nem láthatták ezt.”
„Végül jobbnak láttuk, ha a nagyobb lányom sem megy el otthonról. Egyszer nem takarta el az egész arcát az utcán, amire egy ISIS-es hazáig követte, és azt mondta, ha még egyszer így látja, elviszi rabszolgának.” A 18-20 éves lány vigyorogva hallgatta anyja beszámolóját. Ő már jelentősen lazított a ruházatán. Tiszta fekete helyett tigrismintás köpenyt és zöld kendőt viselt.
„A nagyobb fiunkat többször is megbotozták, mert cigit árult. A dohányzás is be volt tiltva.”
„Miért nem hagyta abba az illegális dohánykereskedelmet?” – tettem fel naiv kérdést.
„Így tartotta el a családját. Azelőtt az építőiparban dolgozott, de a Daesh (az ISIS arab neve) alatt nem volt munka. Most menekülttáborban él a feleségével és a lányával.”
Miért nem menekültek el ebből a tébolyból? A furcsa módon teljesen békés Erbil városa alig nyolcvan kilométerre fekszik.
„Az elején még hagyták, hogy elhagyhassuk a várost. De Erbilben nem kaptunk munkát, elfogyott a pénzünk, nem volt hol laknunk. Vissza kellett költöznünk” – tárta szét a kezét a családfő.
„És mit mondtak a terroristák, miért voltak ezek a szigorú szabályok. Mivel magyarázták a kegyetlen háborút?” – kérdeztem annak reményében, hogy a helyiektől izgalmas részleteket tudok meg az ISIS apokalipszis kultuszáról. A terrorszervezetről tudnivaló, hogy szó szerint veszi az iszlám szent iratokban írtakat, például azt is, amely szerint már most eljön a világvége, a hitet védő csapatok összecsapnak a „rómaiakkal”, legyőzik őket, de ez mindegy is, mert mindenki megsemmisül, és csak az igazhitűeknek lesz jó a legvégén.
A helyszínen azonban úgy tűnt, a dzsihadisták nagyobb hangsúlyt fektettek a lakosság terrorizálására, mint az ideológiai nevelésre. A moszuliaknak foglamuk sem volt, mi végre a sok kegyetlenkedés. „Mert megőrültek – vélte a férfi. – Mi más lehetne, amikor 12-14 éves gyerekek jöttek oda hozzám fegyverrel, hogy számon kérjenek, miért borotválkoztam?!”
A városban mások furcsa magyarázatot adtak: "Direkt be akarják mocskolni az iszlámot. Hogy a világ azt higgye, ez az iszlám." Egyesek szerint pedig praktikus oka van az őrületnek: "Az ISIS a városba érkezés után szabadon engedte a börtönből a foglyokat, és fegyvert adott a kezükbe."
Az apokaliptikus gondolkodás észrevétlenül azonban mégis beépült a helyiek gondolkodásába. Igaz nem a tanítások, hanem az átélt nyomor hatására. A kebabétterem tulaja azzal zárta a beszélgetést:
„A végén már csak otthon ültünk, és vártuk az amerikaiak légicsapásait. Hallgattuk, hogy mikor sivítanak végre a rakéták. Bíztunk benne, hogy minket nem fognak eltalálni.”
Olvassa el a riport első részét, amiben a szerző az ISIS alvósejtjeinek harcmodorában kerül közelebbi kapcsolatba.
Cikkünk az OSIFE újságírói ösztöndíjprogramjának támogatásával készült