Megtagadott igazság címmel könyvet írt idén hosszú pályájának legfontosabb eseteiről az ügyvéd, akit a balszerencséje 31 éve Ausztrália máig egyik legfelkavaróbb gyilkossági ügyébe sodort kirendelt védőként. A brutálisan megerőszakolt és megkínzott áldozat Anita Cobby, a 26 éves - hozzátartozói szerint kívül-belül gyönyörű - ápolónő volt. A haláláért öten voltak felelősek, öt fiatal férfi, lecsúszott környék erőszakos, rovott múltú bűnözői. A tárgyalásuk, melyet a sajtó 1987-ben az évszázad perének címkézett, az egykori ügyvéd szerint ma is érvényes kérdéseket vetett fel: mit gondolunk a tényleges életfogytiglanról és a mindenkinek kijáró védelemről.
1986. február 2-án este nem működött a nyilvános telefon Sydney egyik nyugati külvárosának, Blacktown-nak a vasútállomásán. Így történt, hogy Anita Cobby, a hazafelé tartó ápolónő szokásától eltérően nem tudta felhívni telefonon az édesapját, hogy jöjjön ki elé kocsival. A telefont vandálok tették tönkre, és épp taxi sem volt a láthatáron, így a fiatal nő úgy döntött, hazasétál. A szülei háza csak két kilométerre volt az állomástól, forró nyári este volt, nagyjából fél óra gyaloglásról lett volna szó.
Ezen a rövid úton érte az a támadás, amely Ausztrália egyik leghírhedtebb, az egész országot felkavaró és máig emlegetett gyilkosságába torkollott. Anita Cobby halála a mai napig foglalkoztatja Ausztráliát, tavaly a 30 éves évforduló, idén egy frissen megjelent könyv miatt van tele vele a sajtó, pedig a történetben nincs váratlan csavar, nincs kétely, megoldatlanul maradt rejtély. Az áldozat rosszkor volt rossz helyen, a gyilkosokat gyorsan elkapták, a tettüket könnyen rájuk bizonyították, életfogytiglani börtönre ítélték őket.
Az Anita Cobby ügyet két más típusú ok miatt nem felejti el egy egész ország. Az egyik az áldozat személye, a másik a támadás elképesztő brutalitása, pontosabban az, hogy az utóbbi részletei példátlan módon nyilvánosságra kerültek.
Anita Cobby hasonló karakter volt a magyar Bándy Katához: fiatal, kimondottan gyönyörű nő, akit a környezetében mindenki szeretett, és aki olyan foglalkozást választott magának, amivel másokon segíthetett. Cobby szépségversenyeken indult, de - bár az adottságai meglettek volna hozzá - nem a divatiparban kezdett dolgozni, hanem édesanyja példáját követve ápolónőnek állt. Régi kollégája egy dokumentumműsorban azt mesélte róla: imádta az embereket, odafigyelt rájuk, tudta a frissen bekerült betegekről is, hogy hívják a gyerekeiket.
A kórházban ismerkedett meg a férjével, John Cobbyval, aki szintén ápoló volt. A pár nem sokkal a tragédia előtt szakított, Anita átmenetileg visszaköltözött a szülői házba. Hivatalosan nem váltak el, sőt, jóban maradtak. A férj szerint jó esélyük lett volna a dolgaik rendbehozatalára, közel voltak a béküléshez. Anita továbbra is hordta különleges, háromféle aranyból készült jegygyűrűjét. Amikor felfedezték a holttestét, ez volt az egyetlen dolog, ami rajta volt.
Azon a február 2-i vasárnapon délután végzett a műszakjával a kórházban Sydney központjában, utána beült egy étterembe vacsorázni két kolléganőjével. Egyikük kivitte az állomásra, ahonnan 9 körül indult a Blacktownba tartó vonat. Ez a külváros, 40 kilométerre a központtól, elég rossz hírben állt, és nem alaptalanul. Lecsúszott környék volt, ahol súlyos gondot jelentett a drog és a bűnözés. Blacktown a rossz hírét az olyan lakóinak köszönhette, mint amilyen az az öt fiatal férfi volt, akik egy helyi kocsmában iszogattak, amikor Anity Cobby hazafelé indult.
Az ötfős társaság vezére a 18 éves John Travers volt. Erőszakosságával és gátlástalanságával meglehetős hírnévre tett szert Blacktown-ban, a környékbeliek tudták róla, hogy nemcsak drogok és piti lopások vannak a számláján, hanem szeret állatokat kínozni, többször támadott meg már nőket, szórakozásképp melegeket ver, és bár tagadja, hogy ő maga is az lenne, egyszer olyan durván megerőszakolt egy fiút, hogy kórházba juttatta.
A vele egyidős Michael Murdoch bálványozta őt. Neki kocsilopásból, drogügyekből, betörésekből állt össze a priusza. A banda a három Murphy-fivérrel, a 33 éves Michaellel, a 28 éves Garyvel és a 22 éves Leslie-vel vált teljessé. Nekik hármunknak is volt már addigra bőven összeütközése a törvénnyel. Michael fegyveres rablásért 10 évet lehúzott korábban börtönben, és Anita Cobby halálának napján is éppen ülnie kellett volna, de két hónappal korábban megszökött a fegyintézetből, és elvben éppen bujkált, bár nem feccölt a rejtőzködésbe túl sok erőfeszítést.
A bandánál pár napja volt egy lopott autó, de annyira le voltak égve, hogy benzint sem tudtak venni bele. A kocsmázás közben elhatározták, hogy kirabolnak valakit, és ha már: a nemi erőszak is része lesz az esti szórakozásuknak. Bezsúfolódtak mind az öten a kocsiba, és róni kezdték a blacktown-i utcákat. A nő balszerencséjére Anita Cobby volt az, akit megláttak az út mentén sétálni. Tökéletes áldozat volt számukra.
Esélye sem volt védekezni. Ketten kiugrottak a kocsiból, megragadták és betuszkolták hátulra. Már menet közben elkezdték lerángatni róla a ruhát, miközben ütötték. Betörték az orrát. Megálltak vele egy benzinkútnál, a tőle elvett pénzből tankoltak, miközben testét lenyomva, a száját befogva tartották, hogy ne tudjon segítségért kiabálni. Ezután egy elhagyott, rosszul világított füves részre, egy legelőhöz hajtottak vele, ahová a helyi szerelmesek szoktak járni egy kis zavartalan magányt keresve. Itt folytatódott a kegyetlen támadás. Mind az öten szexuálisan bántalmazták, újra és újra megerőszakolták, ütötték.
Tragikus módon csak egy hajszálon múlott, hogy Anita Cobbyt nem mentették meg. Az elrablásának szemtanúja volt két kamaszgyerek, akik - miután percekkel később hazaért a bátyjuk - elmondták neki, mit láttak. A férfi azonnal kocsiba vágta magát, és a veszélyben lévő nő keresésére indult. Jól ismerte a terepet, és jól is tippelte meg, merre vihették: ő is a legelőhöz hajtott. Meglátott ott parkolni egy olyan típusú autót, mint amilyet a húga és az öccse leírt. Kiszállt, és reflektorral körbevilágított. Traversék azonban a magas fűben lapultak, és a férfi nem vette észre őket, azt gondolta hát, hogy akkor ez biztos nem a keresett kocsi, csak egy hasonló. Elment. A támadók felbátorodva újrakezdték a bántalmazást.
Amikor ráuntak Anita Cobbyra, Travers egyszerűen elvágta a torkát. A holttestet magára hagyták a legelőn, a ruháit magukkal vitték, hogy aztán egyikük hátsó kertjében elégessék azokat. Meg voltak győződve arról, hogy így már semmi sem köti őket össze a gyilkossággal.
Anita Cobby szüleiben kezdettől fogva volt egy rossz érzés, amikor lányuk nem ért haza vasárnap este. Ezt először elhessegették azzal, hogy máskor is megesett már, hogy valamelyik barátjánál aludt, bár azt furcsállották, hogy nem is telefonált. Mikor viszont másnap reggel az ápolónő nem ment be dolgozni, már világos volt, hogy baj van. Értesítették a rendőrséget. A holttestet végül két nappal a gyilkosság után találták meg.
50 ezer dolláros nyomravezetői díjat tűztek ki. A közösség tombolt. Az országos felháborodás azután nőtt elképesztő méretűre, hogy az ausztrál rádiózás akkori nagyágyúja élő adásban felolvasta a boncolási jegyzőkönyv kiszivárogtatott példányát, benne a többszörös nemi erőszak és a bántalmazás összes elborzasztó részletével. Abból a megfontolásból tette, hogy
A rendőrök gyanúja először a férjre terelődött, de hamar tisztázódott, hogy ő nem lehetett a tettes. John Cobby 30 év hallgatást megtörve a tavalyi évforduló környékén szólalt meg először a médiában. Állítása szerint a rendőrök nyomást gyakoroltak rá, hogy vallja be a gyilkosságot, ő pedig olyan borzalmas állapotban volt, hogy egy ponton már azt mondta: jó, igen, ő volt az. A felesége halála után néhány nappal életében először kipróbálta a heroint, nem sokkal később már függő volt. Mostanra sikerült újra felépítenie az életét, és feldolgoznia a múltat. A gyilkosság után Francisre változtatta a vezetéknevét, hogy ne kössék többé össze Anitával, de 2016 körül újra felvette a régi, Cobby nevet.
Egy névtelen telefonhívás kellett ahhoz, hogy a rendőröket helyes nyomra terelje. A telefonáló elmondta, hogy Les Murphy, Travors és Murdoch nemrégiben ellopott egy olyan típusú kocsit, mint amilyet a gyilkosok használtak. Ekkor került elő először a nevük. Amikor a rendőrök felfedezték, hogy Travorsnak milyen erőszakos bűnlajstroma van, már látszott, hogy jó irányban keresgélnek. Első körben kocsilopással gyanúsították meg a három férfit, akik azt állították, hogy a gyilkosság idején otthon voltak és tévét néztek. A mód, ahogy Travors megfogalmazta a tagadását, önmagában beszédes volt: "nem vágtam el annak a ribancnak a torkát".
A bizonyításban kulcsszerep jutott a bandavezér fiatal nagynénjének, aki az iratokban - mivel halálos fenyegetéseket kapott és emiatt védett tanú vált belőle - csak Miss X néven szerepel. Travors őt kérette, hogy hozzon neki cigarettát, a nő pedig négyszemközt nemcsak kiszedte belőle a beismerést, hanem utána abba is beleegyezett, hogy másodszor is visszamenjen hozzá, ezúttal már bepoloskázva, és hangszalagra vegye ezt a bizonyos beismerést. Travors ekkor árulta el a maradék két bandatag nevét, és azt is, hogy valamennyien megegyeztek abban: a nőnek meg kell halnia, mert látta az arcukat.
A rendőrségnek összesen három hetébe telt, hogy mind az öt elkövetőt elfogják. Hogy hogyan zajlott a bíróság elé állítás, milyen volt az ő tárgyalásuk, arról írt most idén megjelent könyvében a legidősebb Murphy-fivér egykori ügyvédje, Bill Hosking. A Megtagadott igazság című könyvben, melyet Johh Suter Linton újságíróval közösen jegyez, a pályájának 13 fontos bűnügyi esetét dolgozza fel az ügyvéd 13 tanulmányban. Az Anita Cobby ügyről szóló fejezetnek ezt a címet adta: "A civilizáltság csalhatatlan fokmérője".
Hoskingot a véletlen sodorta az ügybe, kirendelt védőként került Michael Murphy mellé, aki - társaihoz hasonlóan - alacsony intellektusú ember volt. Az ügyvéd szerint őt védeni "jogi rémálom" volt, a védekezése abból állt, hogy "nem voltam ott" és "ha mégis ott voltam, csak a szex miatt, nem ölni".
A közhangulat az első meghallgatás idején tapintható volt. Az épület egy hatalmas kórházi komplexum területén állt. Az elkövetőket, akik külsőre élő cáfolatai voltak annak a tévhitnek, hogy nemi erőszakot csak a nők által egyébként elutasított, szexuálisan kiéhezett férfiak követnek el, dühös tömeg várta. Egyenruhás nővérek gyülekeztek, hogy kifejezzék szolidaritásukat az áldozattal. Egy babát akasztást imitálva fellógattak. Halálbüntetést követelő transzparenseket tartottak magasba. Minden tele volt rendőrrel. Amikor a fogolyszállító felbukkant, a tömeg előrenyomult, kiáltoztak, dörömböltek az ablakán, emlékszik vissza az ügyvéd.
Egyik vádlottnak sem volt pénze fizetős ügyvédre, rosszul fizetett, jogsegélyes ügyvédek védték mindet. Hosking szerint őt magát is rengeteg támadás érte azért, amiért - pedig nem önként - de vitte az ügyet, még a fiát is csúfolták az iskolában.
Ez a tárgyalás világosan felvetette a kérdést: a közösség szimbolikus vagy valódi védelmet akar a súlyos bűnöket elkövetőknek?
- írja a könyvében.
Ebben az időben már rég nem létezett halálbüntetés Ausztráliában. Az életfogytiglanra ítélt rabok pedig ritkán töltötték ki a teljes kiszabott időt, jellemzőbb volt, hogy jó magaviselet vagy kegyelem miatt előbb-utóbb szabadlábra kerülnek. Ez hivatalosan csak három évvel Anita Cobby halála után, 1989-ben változott meg, azóta aki Ausztráliában életfogytot kap, az a börtönben is fog meghalni.
Travors volt az egyetlen, aki a perben elismerte, hogy gyilkos. A többiek azzal védekeztek, hogy egyedül a vezérnél volt kés, egyedül ő vágott vele, tehát - szerintük - egyedül ő felelős az áldozat haláláért. A vád alapállása az ügyben az volt, hogy függetlenül attól, melyikük konkrétan mit tett vagy mit nem tett, egyformán tehetnek Anita Cobby haláláról, egyformán bűnösek a gyilkosságban, mert mind tisztában voltak vele, mire képes Travors.
Az Anita Cobby ügyről Valaki más lánya címmel könyvet író Julia Sheppard szerint például sok-sok szemtanúja volt Blacktown-ban Travors egy többször ismételt beteg mutatványának. A férfi, aki állítólag gyerekkorában maga is szexuális bántalmazás áldozata volt, kerti sütögetéskor előhozott egy bárányt, szodómiát követett el az állaton, utána elvágta a torkát, és végül megsütötte.
A vezért Michael Murphy is csak mint "dühöngő őrültet" jellemezte. "Nem akartam, hogy megöljék. Travers egy mániákus. Az ő hibája, én mondtam, hogy ne ölje meg. De egy kibaszott elmebeteg" - mondta a rendőröknek. Az ügyvéd fogta a fejét, amikor épeszű magyarázatot kellett volna a bíróság előtt adnia arra, hogyha egyszer ilyennek ismerte Murphy Travorst, mégis mi a fenét keresett a társaságában.
Murphy azt állította, hogy a vallomását nem önként tette, kiverték belőle. Ebben a perben azonban senkit nem zavartak a rendőri brutalitásról szóló vádak. Amikor az egyik vádlott arcán látható sérülés oka került szóba, a kihallgatott rendőr kedélyesen válaszolta: talán akkor szerezte, amikor rá talált lépni az arcára elfogás közben.
A tárgyalás nem egészen három hónapon át tartott, Anita Cobby szülei minden egyes tárgyalási napra elmentek. Az ügyvéd visszaemlékezve a méltóságot emelte ki, amellyel az egészet viselték.
Amikor az ítéletet kihirdették, üdvrivalgás, tapsvihar töltötte be a tárgyalótermet, Julia Sheppard szerint még a padló is bemozdult a robajtól. Az összes vádlottat bűnösnek mondták ki valamennyi vádpontban. A tapasztalt, egyébként higgadt Maxwell bíró szemét, miközben beszélt, elfutotta a könny. Meg kellett állnia, hogy igyon egy korty vizet. "A foglyok körülményei és Anita Lorraine Cobby meggyilkolásának körülményei arra sarkallnak, hogy azt javasoljam: mindegyikük aktáját jelöljék meg világosan ezzel a címkével:
soha nem szabadulhat"
- mondta a zárszóban.
A tényleges életfogytiglan intézményét emberiességi szempontból (a strasbourgi állásponthoz hasonlóan) eleve ellenző ügyvéd, Bill Hosking szerint ez hiba volt, ha mégoly nagy elismerést és ünneplést is váltott ki. Az akkori jogi környezetben egész egyszerűen nem volt törvényes lehetőség tényleges életfogytiglant adni, vagyis a feltételes szabadlábra bocsátás elvi lehetőségéből is eleve kizárni a vádlottat.
Az ügyvéd a könyvében egy David Hunt nevű bírót és az ő hivatkozási alapját, Winston Churchillt idézve arról írt: a bibliai szemet szemért elv követelése érthető kívánság az áldozat vagy a gyászoló hozzátartozók oldaláról, de ma már civilizált közösségben élünk. "A köz hangulata és vérmérséklete a bűn és a bűnözők kezelésére nézve bármely ország civilizáltsági fokának csalhatatlan tesztje" - mondta Churchill 1910-ben egy parlamenti vita során. Hosking szerint az Anita Cobby ügy kezelése nem ment át a teszten.
A fellebbezések sikertelenek voltak, csak a gyenge szellemi képességeire hivatkozó Leslie Murphy érte el, hogy új tárgyalás legyen az ügyében, amelynek a végén az ő aktájára már nem került "sosem szabadulhat" felirat. Neki így van egy nagyon halvány reménye arra, hogy egyszer még élve kikerülhet a börtönből. A többiek egészen biztosan rács mögött töltik azt az időt, ami még maradt az életükből.