Három hónap van a német választásokig, és a menekültválság idején még két számjegyű támogatottsággal bíró, bevándorlásellenes Alternatíva Németországért párt (AfD) az idei évben jelentősen meggyengült. A német kormánypártok igyekeztek kifogni a szelet a vitorlájukból, és komoly belső harcok is emésztik őket. A választásra két listavezetőt jelöltek: egy konzervatív radikális veterán mellett egy 38 éves, a multinacionális cégek világában edződő és vállaltan leszbikus politikusnőt. Az egy ízben náci kurvának is nevezett Alice Weidel feladata lenne a mérsékelt szavazók meghódítása, miközben liberalizmusa csak látszólagos.
A menekültválsággal megerősödött, muszlim- és bevándorlásellenes Alternatíva Németországnak nevű párt a saját szemszögéből nézve igazi sikertörténet. A 2015-ös menekültválsággal az akkor még csak két éve létező párt szabályosan berobbant a német közéletbe. A közvélemény-kutatók tavaly szeptemberben már a harmadik legerősebb pártnak mérték őket 16 százalékkal.
Tavaly többször is bőven 10 százalék fölötti országos támogatottságuk volt, ebben az évben azonban tendenciaszerűen csökkent a népszerűségük. Alig valamivel több mint három hónappal a német Bundestag-választások előtt az AfD-t tartósan csak 8-9 százalékra teszik.
Az idén nem ment túl jól a szekér nekik a német a tartományi választásokon sem. Míg 2016-ban a muszlim- és idegenellenes szólamokra fogékony keleti tartományokban, Szász-Anhaltban és Mecklenburg-Elő-Pomerániában még 24, illetve 22 százalékos eredményt értek el, idén a Saar-vidéken csak 6,2 százalékot, Schleswig-Holsteinben 5,5 százalékot, a kis Bundestag-választásnak is nevezett Észak-Rajna–Vesztfáliában pedig 7,6 százalékot.
Ez a gyengülés annak is köszönhető, hogy az AfD provokatív fellépése felébresztette a történelmi pártokat. Tavalyi két számjegyű támogatottsági adataik komoly kihívást jelentettek a kereszténydemokratáknak (CDU) és a szocdemeknek (SPD), amelyek különböző lépésekkel igyekeztek kifogni a szelet az AfD vitorlájából, és visszacsalogatni az elbizonytalanodott szavazókat.
A márciusban nagy hajrába kezdő, majd lendületét hamar elvesztő Martin Schulz szociáldemokrata elnök szabályos populista szólamokkal próbálta megfogni a „dolgos, egyszerű embereket”. Angela Merkel kereszténydemokratái a menekültpolitika szigorításával igyekeztek megnyugtatni a választókat: erősítik a német rendőrséget és hírszerzést, felgyorsítanák az elutasított menedékkérők kitoloncolását, és kemény büntetőintézkedéseket vezetnek be a terroristagyanús személyekre.
Pedig most az AfD-n van Európa és a világ populistáinak és euroszkeptikusainak szeme. A brexit és Trump győzelme után várt „forradalom” ugyanis eddig finoman szólva nem söpört végig Európán:
A pártot 2013-ban nagyrészt Angela Merkel eurómentő csomagját ellenző egykori CDU-s képviselők alapították. Az addig elsősorban a gazdasági liberalizmust hirdető párt irányvonalában 2015-ben jelentős fordulat következett be: a nacionalista hangok mellett elsősorban a muszlim- és bevándorlásellenesség kerekedett felül. A párt sikeresen karolta fel a bizonytalanokat és a történelmi pártokból, elsősorban a CDU-ból kiábrándult szavazókat. Merkel ugyanis a nagykoalícióban kormányzó kereszténydemokrata pártot centrista irányba mozdította el, amivel ugyan a koalíciós társ szociáldemokratáktól elszívta a levegőt, a kancellár liberalizmusa és nyitott menekültpolitikája azonban sokakat eltávolított a párttól.
Az AfD azóta 13 tartományi parlamentben szerzett képviseletet, a sikerrel együtt azonban a belső feszültségek is nőttek. Ez az idei áprilisi kongresszuson csúcsosodott ki. A kétnapos kölni tanácskozás már a szeptember 24-i Bundestag-választásokra való felkészülés jegyében telt. Itt a párt társelnöke, Frauke Petry azt akarta elfogadtatni a tagsággal, hogy az AfD mérséklődjön, szélesebb rétegek számára váljon szalonképessé, és alkosson egy olyan reálpolitikai alapon álló programot, amelynek köszönhetően a többi párt is komolyan veszi, és akár hajlandó lesz választási szövetséget és koalíciót kötni vele. A társelnök javaslatát azonban napirendre sem vették a küldöttek. Petry később azt mondta: a tagság ezzel súlyos hibát követett el, mert egyértelmű program nélkül nem lesz arculata a pártnak, sokan elfordulnak tőle a szélsőséges hangok miatt.
Nem mintha a párt vezetése és maga Frauke Petry nem képviselt volna eddig szélsőséges hangokat. Ő is felvetette 2016-ban, hogy a német határon adjanak ki tűzparancsot a menekültekre. A párt alelnöke, az Orbán Viktorral kedélyesen fényképezkedő Beatrix von Storch a nőkre és gyerekekre is lövetett volna, de később visszakozott: csak a felnőttekre adott volna ki tűzparancsot. Ugyanő kikelt a szerinte a televíziókban uralkodó meleglobbi ellen, Alexander Gauland, a párt társelnöke pedig megfontolásra ajánlotta ismét Bismarck híres mondatát, miszerint az idők nagy kérdéseit nem szónoklatokkal, hanem vassal és vérrel döntik el.
Egyre jobban látható azonban az a törésvonal, ami most az AfD-t emészti, és amin nemrég a Jobbik is keresztülment. A párt tömegbázisát az iszlámellenességet és erős szélsőjobboldali irányzatot képviselő Pegida mozgalom adta az utcai tüntetéseken. Az ezt felkaroló AfD innen merítette támogatottságát, amit valószínűleg mostanra ki is maxolt. Ha tovább akarnak növekedni, érvelt Petry, ezeket a szélsőséges hangokat mérsékelni kell.
Ennek érdekében ki akarta záratni a pártból az AfD egyik legismertebb, de leginkább szélsőséges megnyilvánulásairól ismert szónokát, Björn Höcke thüringiai tartományi elnököt. Höcke már a múltban is többször provokálta a német közvéleményt a terjeszkedő afrikai embertípus és az életunt, elterpeszkedő európaiak találkozásáról, a zsidó és a keresztény kultúra összeegyeztethetetlenségéről szóló kijelentéseivel. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor idén januárban a berlini holokauszt-emlékműről azt mondta: nincs még egy olyan nép a németen kívül, ami a fővárosa kellős közepére egy szégyenemlékművet emel (később azzal magyarázkodott, hogy a szégyent a holokausztra értette, és nem az emlékműre.)
Petry hiába akarta kizáratni, Höcke mellett kiállt az AfD radikális szárnyának legtekintélyesebbje, Alexander Gauland társelnök. Petry kizáratási eljárást indított egy másik tag, a szászországi Jens Maier ellen is, aki méltatta a szerinte „Németországért egyedül kiálló" neonáci NPD-t, a 77 embert meggyilkoló Anders Behring Breivik tettét pedig azzal mentegette, hogy a norvég ámokfutó a bevándorlás miatti elkeseredésében lett tömeggyilkos. A pártelnök efféle kizáratási próbálkozásait egyre élesebben ellenzik az erős és a szélsőségek iránt jóval fogékonyabb keleti tartományok pártszervezetei, amelyek most már egyenesen a pártelnök megbuktatására törekednek.
Ilyen előzmények mellett az április kölni kongresszuson Frauke Petry egy másik ügyben is vereséget szenvedett. Mivel érezte, hogy nem lesz meg a megfelelő támogatottsága, és éppen most született meg ötödik gyermeke, nem is indult a párt listavezető helyéért. Azt akarta elérni, hogy a Bundestag-választásra egy csapatot jelöljenek listavezetőnek, de a küldöttek ezt sem fogadták el. A kongresszus végül olyan döntést hozott, ami a lehető legjobban szimbolizálja a párt mostani megosztottságát. Két csúcsjelöltet választottak:
Listavezetővé választása után Gauland meg is mutatta mindazt, amit Petry épp ki akart szűrni az AfD-ből. Nagyívű beszédet tartott „az anyáinktól és apáinktól örökölt szülőföld visszaszerzéséről”, a német identitás megőrzéséről, a német büszkeségről, és mindenféle együttműködést kizárt a német történelmi pártokkal.
Weidel épp az ellenkező húrokat pengette. Nagy derültséget keltve gratulált ironizálva a párt híveinek bátorságáért, mert bizony a német sajtó tudósításait figyelve ő nem merne bízni egy ilyen szélsőjobboldali, homofób, szexista és múltba forduló pártban, amilyennek őket leírják. Miután a párt kölni kongresszusának első napján tízezrek tüntettek Köln belvárosában a párt ellen, Weidel azért is bátornak nevezte a megjelenteket, mert bejöttek az oroszlán barlangjába, és ”bizonyára mindenki észrevette, hogy már mindannyian felvettük a barna ingüket, és hamarosan masírozunk egyet a piactéren”.
Sehol semmi különös nem lenne egy leszbikus politikus csúcsjelöltté választásában, főleg nem Németországban, de az AfD részéről ez igencsak érdekes választás. Bár az AfD-nek is van homoszexuális tagozata, a párt több politikusa nyíltan az azonos neműek házassága ellen lépett fel, és a párt programja is a hagyományos családmodellhez való visszatérést képviseli.
Korábban Frauke Petry is bírálta a televízióban a homoszexualitás népszerűsítését. Azt mondta, azokat az együttélési formákat szeretnék ösztönözni, amelyből gyermekek születnek. Az AfD szász-anhalti tartományi elnöke korábban börtönbe záratta volna a homoszexuálisokat, a már idézett Björn Höcke pedig a társadalmi nemek elméletét (gender-mainstreaming) szellemi fogyatékosságnak minősítette, és élesen kikelt az iskolákban indított felvilágosító programok ellen, amelyek szerinte a szexualitás „normálistól eltérő válfajait” is reklámozzák.
A német sajtó arra figyelmeztet: senkit se tévesszen meg az AfD nadrágkosztümöt hordó, modern és világpolgár kinézetű listavezetőnője. Weidel csak liberálisnak látszik. Ezt ő maga is megerősítette első sajtótájékoztatóján. Itt azt mondta: gazdasági kérdésekben liberális, társadalmi kérdésekben viszont konzervatív, a liberalizmust meghagyja a német szabaddemokratáknak (FDP).
Weidel gyorsan túllépett azon is, hogy korábban ő is támogatta a radikális Björn Höcke kizárását a pártból. Most már azt mondta: ő és Höcke ugyanannak a pártnak a két része, és jól tudnak majd együtt dolgozni. Weidel listavezetővé tétele persze politikai fogás is. A szerepe egyértelműen az, hogy bizonyítsa: ez egy nyitott párt.
Alice Weidelt a német NDR Extra 3 című szatirikus adásában a műsorvezető „náci kurvának” nevezte, miután az AfD listavezetője azt is mondta: a politikai korrektség a történelem szemétdombjára való. Christian Ehring ezt fordította meg a műsorban: „Értettem! (Jawohl!) Elég legyen a politikai korrektségből, hadd legyünk végre mind inkorrektek. Igaza van ennek a náci kurvának. Ez elég inkorrekt volt?" Weidel beperelte a műsorvezetőt, de a bíróság úgy döntött: ez egy szatirikus műsorban hangzott el, a véleményszabadság mindennél előbbre való, Alice Weidelnek pedig mint közszereplőnek tűrnie kell a kiélezett kritikát. Az ítélet nem jogerős.
Csakhogy egyelőre épp azt nehéz körülhatárolni, milyen is ez a párt. Petry nem véletlenül mondta azt a nem túl sikeres észak-rajna–vesztfáliai választások után, hogy szeretnék minél több választóval megismertetni, mi az AfD és mi nem az. Az AfD-re kezdettől fogva a bevándorlásellenes, muszlimellenes, nacionalista, antiszemita, rasszista, szélsőjobboldali, sőt neonáci címkét ragasztották. Bőven voltak ezt alátámasztó nyilatkozataik, de a pártot ma német és külföldi politológusok is leginkább jobboldali populistának sorolják be.
Megnyilvánulásaik szándékosan provokatívak voltak, mert harcot hirdettek a szerintük üres politikai korrektség ellen. Ennek jegyében olyan, a német társadalomban tabunak számító témákat vettek elő, mint a bevándorlók által elkövetett bűncselekmények, a német nemzeti büszkeség, a német értékek és identitás védelmezése a multikultival szemben. A populizmus jegyében kezdettől a régi rend és jólét visszaállítását is ígérték a német egység főként Kelet-Németországban élő veszteseinek. A leszakadók számára egyszerű magyarázattal szolgálnak a nehézségekre: a látszólagos ellenséget a bevándorlókban, a német politikai elitben, a liberalizmusban, az Európai Unióban vagy éppen a genderizmusban találják meg.
Már tavaly elfogadott programjuk is a populizmus magasiskolája volt, szabadon vegyítették benne a liberális gazdaságpolitika elemeit, az egyéni szabadságjogok védelmét, a drogliberalizációt, az antifeminizmust vagy a kemény rendpártiságot. Ezek keverednek az áprilisban elfogadott választási programban is, amelybe igyekeztek minden jól hangzó ígéretet belesűríteni:
Weidel a programot szónoki fordulatokra leegyszerűsítve azt üzente a választóknak: akkor válasszák az AfD-t, ha nem akarnak még több bevándorlót, akik megterhelik a német szociális rendszert, ha a Brüsszel által irányított EU helyett szuverén Németországot akarnak, amely barátságban van a többi európai országgal, ha nem akarnak büntetőadókat megtakarításaikra, ha nem akarják, hogy Németországban egy keresztény ünnepet csak gépfegyverrel felfegyverzett katonákkal lehessen megünnepelni. Szóval igaz lenne, hogy Weidellel az AfD mérsékelt párttá vált? A válasz egyértelműen nem. Megtévesztő ez a mérsékletesség, ami csak keményvonalas párttársához, Alexander Gaulandhoz hasonlítva tűnhet annak.
Borítókép: Alice Weidel, az AfD 2017-es kongresszusán Kölnben. Fotó: Odd Andersen / AFP.