Az egész világ hüledezett, mikor bejelentette, hogy kivezeti az Egyesült Államokat a globális konfliktusokból. Mert mindenki emlékezett arra, milyen volt az, amikor a sértődött amerikaiak ott hagyták a felívelő nemzeti populizmus közepette Európát. Az egész világ hüledezett, amikor ezek után mégis klasszikus héjaként kezdett el kormányozni. Mert mindenki emlékezett arra, milyen is az, amikor a sértődött amerikaiak elkezdenek rendet rakni a világ pöcegödreiben.
Amikor 2015-ben beszállt az elnökjelölti versenybe, Donald Trump többek között azzal is keményen odaszúrt a republikánus pártelitnek, hogy az amerikai külpolitika három fontos külpolitikai konszenzusára is nemet mondott:
1. szakítást ígért a globális rendfenntartás politikájával, belengette például a Közel-Keletről való kivonulást, mondván
Véget kell vetni a beavatkozások és az utánuk maradó káosz pusztító körforgásának (...) abbahagyjuk a rohanást, hogy külföldi rezsimeket döntsünk meg, amelyekről semmit sem tudunk.
Trump a kétezres évek összes jelentősebb katonai vállalkozását elítélte a republikánus párt soraiban legfeljebb szégyenlős hallgatással övezett iraki háborútól a Kadhafi megbuktatásának támogatására indított líbiai katonai intervención át a „szörnyű hiba”-ként jellemzett afganisztáni jelenlétig. Az Obama-kormányzat részéről passzív ellenségességgel övezett szíriai diktátorról Aszadról pedig azt mondta, hogy „bár elvileg nem a barátunk, mégis sokkal normálisabbnak tűnik, mint az úgynevezett [szíriai] barátaink”
2. Ígéretet tett a globális érdekeltségek gazdasági szemléletű felülvizsgálatára, a „Megéri-e Amerikának?” kérdésének feltétlen érvényesítésére még a nukleáris elrettentés, békefenntartás és az emberi jogok biztosítása esetén is. Ennek jegyében fizettette volna ki szövetségeseivel az amerikai katonai védelem költségeit, amitől Japántól Izraelen át Németországig mindenkit a rosszullét kerülgetett, illetve ezt az elvet szeretné – úgy tűnik, hiába - érvényesíteni az amerikai vámpolitikában is.
3. Diktátorokat méltató nyilatkozatai pedig szakítást ígértek az amerikai külpolitika mindig jelen lévő – és hát valljuk be: sokszor álszent – aspektusával, ami globális szinten vállalta fel a morális, az emberi jogok, a demokrácia és a jogállamiság védelmét.
Trump a három külpolitikai tabu közül egyet valóban ledöntött, méghozzá sajnos az utolsót. Ugyanis külföldi látogatásai alkalmával gondosan mellőzte az elődjeinél a kötelező körökhöz tartozó frázisokat a demokráciáról és az emberi jogokról, és a külügyminisztérium is sokkal visszafogottabbá vált a normatív alapokra épülő jelentéseiben. Ennek a forradalomnak (pontosabban ellenforradalomnak) a hatásait egyelőre nehéz felmérni.
Legalább ilyen fontos, és sokkal látványosabb az a hátraarc, amit Trump az intervenciós és szövetségi politika számos területén hajtott végre:
Félre ne értsenek, a pótcselekvésként használt erőszakkal ellentétben az intervenciót nem tartom önmagában véve „rossz” politikának (2003-ban George W. Bush részéről nem volt okos döntés bevonulni Irakba, viszont Obama részéről ugyanígy nem volt okos döntés az, hogy 2011-ben nem vizsgálta felül elődje kivonulási tervét), ezért Trump döntéseinek többségéről nehéz 2018-ban ítéletet mondani. Ami jelenleg értelmesen feltehető kérdés, az inkább az, hogy
Miért maradt el a külpolitikai fordulat?
Mivel arról az amerikai külpolitikáról van szó, ezért az okok igen szerteágazók, de azért nem kibogozhatatlanok.
A kampányban mindenki elhitte, Trump kész visszatérni a húszas évekbe, kész egy új izolacionista korszakot nyitni. De valójában csak valami mást akart mondani a külföldi beavatkozásokról, mint a pártelit tagjai.
Ezt onnan lehet tudni, hogy Trump a kétezres évek elejétől kezdve aktív szereplője volt a politikai talk-showknak, és korabeli nyilatkozataival egyetlen katonai akciót sem ítélt el egyértelműen. Eleinte még a 2003-as iraki háborúval kapcsolatban is optimistán nyilatkozott, „a szörnyű mészárlás megállítására” indított 2011-es líbiai NATO-beavatkozást pedig teljes mellszélességgel támogatta – és Obamát sürgette, vegye amerikai tulajdonba a líbiai olajkincset (azaz rabolja ki az országot). Még Oroszországról tett nyilatkozatai sem voltak egyértelműen barátiak, a Krím megszállását egyszer elítélte, másszor pedig megértően fogadta.
És ezt nem azért írom, hogy „Hahaha, SZÉLKAKAS” felkiáltással leplezzem le ellentmondásait , hanem azért, hogy illusztráljam:
Donald Trumpot a külpolitikában sem vezérlik kőbe vésett elvek.
Ezzel mondjuk nem áll egyedül az amerikai elnökök között, mint ahogy azzal sem, hogy elnöki ciklusát jelentős belpolitikai ambíciókkal indította, és csak azután lett hangsúlyosabb a külpolitika, amikor rájött, hogy valójában a külpolitika az, ahol elnökként nem kényszerül politikai alkukra, és lényegében korlátlan cselekvési lehetőségekkel bír.
Bármely ország külpolitikai prioritásainak nagy része nem választás (pláne nem értékválasztás), hanem kényszer kérdése. Az Egyesült Államok a világ egyetlen globális hatalmaként egy olyan, szövetségekből, érdekeltségekből és konfliktusokból szőtt háló közepén trónol, melynek ha egyetlen szálát elvágja, akkor azonnal egész rétegek gyűrődnek meg alatta. Ezért érthető, ha a radikálisabb manővereket vagy a nagybetűs Élet, vagy pedig az évtizedes rutinok alapján cselekvő – a leépítések és személyi problémák ellenére is befolyásos - külpolitikai apparátus fékezi le. Az USA a világ számos pontján – például Afganisztánban vagy Jemenben csaknem 20 éve - folytat elnöki ciklusokon átívelő intervenciós politikát, melyektől egy „lehet, hogy nem tökéletes, de ha nem csináljuk, akkor csak rosszabb lesz”-alapon nem szívesen válik le.
Az intervenciós politika térnyerésében fontos tényezőnek számít a republikánus párt is, mely nem csak a szenátusi többségén, hanem a soraiból kikerülő kormánytagokon keresztül is befolyásolni tudja a külpolitikát. Trump prioritásai mára teljesen egybeesnek a GOP prioritásaival, mely a kezdetektől fogva fúrta az iráni atomalkut – és párhuzamos szankciókkal kompenzálta azt - , határozottabb fellépést követelt a Putyin-klán ellen, és neheztelt Obama differenciáltabb Izrael-politikája miatt. A republikánus ok beavatkozás-párti vonal a különösen két héja, Mike Pompeo és John Bolton kormányba kerülésével erősödött meg.
Elnökségének kezdete óta sokszor Trump fejére olvasták már a lobbik befolyásának visszaszorítására vonatkozó, de később már az egész washingtoni elitre vonatkoztatott „Lecsapolom a mocsarat!”-fogadalmát. A mocsár mindent átható jelenléte sehol nem olyan nyilvánvaló, mint a külpolitikai döntéshozatalban. A korábbi kormányzatokhoz képest Trump annyiban jelent csak újdonságot, hogy a szaúdi, izraeli, ukrán lobbisták már a vállalatbirodalmán vagy családi érdekeltségein keresztül is megtalálhatják az elnökhöz vezető utat. Különösen a dinasztikus alapokon működő Szaúd-Arábián látszik, mennyire tisztában van azzal, hogy nem az amerikai elnök hivatalával, hanem az elnöki családdal kell egyezségre jutnia ahhoz, hogy Trump felsorakozzon Jeruzsálem és Rijád mögé az Irán elleni folyó árnyékháborúban.
De több nemzetközi szereplő nem csak a családot, hanem magát Trumpot is igyekszik elbűvölni - akár vörös szőnyeggel, akár katonai parádéval. A nemzetközi porondon többen építenek arra, hogy Trump még a többi populista politikushoz képest is sokkal kevésbé támaszkodik döntéseiben intézményi segítségre, ellenben nagyra tartja saját karizmáját és intuícióját. És ha valakinek sikerül bekerülni a "barátok" rubrikába, akkor Amerikától szabad kezet kap, legyen szó akár Izrael palesztinok elleni atrocitásairól, Ciszjordánia nekilendülő kolonizációjáról, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek jemeni pusztításáról, vagy akár az elnöki pár szépségén álmélkodó Rodrigo Duterte önkényes gyilkosságairól.
Trump a barátai mellett azonban az ellenségeit is számon tartja; a személyét ért inzultusokra érzékenyebben reagál. Amerika hagyományos ellenfelei tudatosan provokálják is őt, iráni vezetők például rendszeresen „szellemileg alkalmatlannak” nevezik őt hazája vezetésére. Irán ellensége, az izraeli kormány ugyanígy épít Trump karakterére, Netanjáhu egy 100 százalékig az elnök ízlésére szabott prezentációval verte be az utolsó szöget az iráni atommegállapodás koporsójába.
Trumpot azonban hiba lenne egydimenziós, könnyen felpiszkálható karakterként elképzelni. Az elnök intervenciós politikáját ugyanis az a hit is vezérli, hogy különleges üzleti képességeivel a különlegesen problémás emberekkel (Kim Dzsongun) vagy különlegesen problémás helyzetekkel (a palesztin-kérdés vagy Irán) is képes olyan megoldásokra jutni, melyekről a hagyományos külpolitika nem is álmodhat.
(Borítókép: Donald Trump elnök a kaliforniai Miramar tengerészeti légibázison 2018. március 3-án. Fotó: Sandy Huffaker/Getty Images/AFP)