Bár Japán és Dél-Korea kapcsolata a feldolgozatlan történelmi sérelmek miatt eddig sem volt felhőtlen, az utóbbi hónapokban a megszokottnál is sokkal jobban elfajult a kettejük közötti acsarkodás, és katonai incidensig fajult a helyzet. Ennek pedig mélyebb geopolitikai jelentősége is van, hiszen az Egyesült Államok két legfontosabb ázsiai szövetségesről van szó, akik együttműködése elengedhetetlen Kína és Észak-Korea féken tartásához, és általában véve a régió stabilitásának megőrzéséhez.
Ha azt kérdeznék az embertől, hogy melyik országok fenyegetik megtorlással szomszédjaikat manapság Ázsiában, akkor vélhetően a legtöbben Észak-Koreára vagy Kínára gondolnának. Nem mintha ez nem lenne helyes válasz, ám az utóbbi hónapokban két, az elmúlt hét évtized során jellemzően békés országnak, Japánnak és Dél-Koreának is sikerült egy kisebb válsággócot kialakítania maga között.
A két ország ugyan eddig sem volt kifejezetten jóban, de a feldolgozatlan történelmi sérelmekből fakadó feszültségeket legfeljebb diplomáciai odamondogatással kezelték. Tavaly év vége óta azonban szintet léptek: bírósági ügyekkel, vagyonelkobzással, korábbi megállapodások felrúgásával, sőt nemrég egy tengeri katonai incidenssel jutottak el oda, hogy az amerikai sajtó válságfenyegetésre hajlamos része már válságot emleget köztük.
Ennek pedig tágabb geopolitikai jelentőséget kölcsönöz, hogy az Egyesült Államok két legfontosabb ázsiai katonai szövetségeséről van szó, amelyek fontos szerepet kellene hogy játsszanak Kína és Észak-Korea kordában tartását és Kelet-Ázsia stabilitásának biztosítását illetően.
Persze a válságfenyegetés azért egyelőre túlzás, de tény, hogy a japán-koreai acsarkodás egyhamar nem látszik abbamaradni:
A japán-koreai feszültségek történetét már csak azért is nehéz bemutatni, mert nem egyértelmű, hol kezdje az ember, és könnyen elég mélyen el lehet veszni a történetben:
Kronologikusan visszafelé haladva, a legfrissebb feszültségek egy járőröző japán katonai repülő és egy dél-koreai hadihajó furcsa találkozásához kötődnek. Japán azzal vádolta meg Dél-Koreát, hogy egy rombolója december 20-án célvezető radarjával befogta és hosszú ideig követte, magyarul célba vette a japán felderítőgépet. Tokió szerint a japán Noto-félszigettől nem messze történt incidens ellenséges jellegű volt, hiszen a célvezető radar használata a tüzelés előtti utolsó fázis, ami teljesen indokolatlan egy baráti ország gépével szemben. Ezzel szemben Szöul azt állítja, hogy rombolója egy, a tengeren sodródó észak-koreai hajónak nyújtott segítséget, és az északi hajó befogására használt egy olyan radart, ami bár tűzvezetésre is használható, de nem a hajó fő tűzvezető radarja.
Erre válaszul Tokió nyilvánosságra hozott egy videót, ami a japán kormány álláspontja szerint cáfolja a koreai állításokat, és azt is látni rajta, hogy a koreai hajó nem reagál a japán repülő kommunikációs kísérleteire. Mire Szöul közzétette saját videóját az incidensről, ami szerinte azt bizonyítja, hogy a japán repülő veszélyesen manőverezett. Erre Tokió közzétett egy hangfájlt, ami azt hivatott bemutatni, hogy igenis célba vették a gépet. Erre Szöul nyilvánosságra hozott pár képet egy újabb incidensről, amely szerint egy japán járőrgép veszélyesen megközelített egy dél-koreai hajót a Sárga-tengeren. Erre a japánok közölték, szerintük a képek perspektívája torzít, és sokkal távolabb voltak a koreai állításnál.
A két fél védelmi tisztviselői a korábbi sikertelen egyeztetések után letettek az ügy megtárgyalásáról, és mindkét kormány azt követeli a másiktól, hogy azonnal kérjen bocsánatot. Közben a japán kormánypárt hevesebb vérmérsékletű tagjai „kemény válaszlépéseket”, míg egyes koreai politikusok megtorlást követelnek a japán provokáció miatt, a dél-koreai házelnök pedig személyes bocsánatkérésre szólította fel és a "legnagyobb háborús bűnös fiának" nevezte a japán császárt, mire a japán külügy közölte, hogy a császárt senki nem utasítgathatja, és azonnal kérjenek bocsánatot, amiért belekeverték a dologba az uralkodót.
A balhé kapcsán pedig az is felmerült Szöulban, hogy fel kéne mondani minden katonai együttműködést Japánnal. Ez utóbbi az igazán lényeges az ügyben, hiszen a katonai együttműködés megszakítása még annak fényében is radikális lépés lenne, hogy a két ország kapcsolata hagyományosan hullámzó. „Tokió és Szöul kapcsolata ugyanannyira kényes, mint amennyire fontos”, fogalmaz egy japán elemző.
A két ország közti katonai és hadiipari együttműködés az 1960-as évekre nyúlik vissza, az elmúlt évtizedekben relatíve egy húron pendültek Észak-Korea kérdésében, és 2016-ban szerződést kötöttek a katonai információik megosztásáról. Emellett az 1990-es évek óta Japán bár diplomatikusan, de nyíltan vállalta az amerikai hadsereg dél-koreai tevékenységének támogatását is.
Ezt pedig Washington is ösztökélte: az Egyesült Államok geopolitikai céljait, az erősödő Kína féken tartását és Észak-Korea megrendszabályozását nehéz lenne Japán és Dél-Korea támogatása nélkül, biztos és stabil szövetségesi háttér hiányában elérni. De ugyanez igaz Szöul és Tokió külpolitikai céljaira: a három ország csak együttes erővel, stabil regionális viszonyok között tudja érvényesíteni érdekeit.
A katonai együttműködés persze nem mindig volt felhőtlen, például 2012-ben, amikor először akarták megkötni a katonai információmegosztási paktumot, Dél-Koreában hatalmas belpolitikai botrány lett belőle. Ennek ellenére, ahogy egy amerikai elemző is mondta, a katonai ügyeket nagyrészt elkerülték a feszültségek, hiszen az Észak-Korea jelentette fenyegetés elleni közös védelem, illetve az Egyesült Államokkal fenntartott közös szövetség fontosabb volt, mint a napi politika.
Ez utóbbi téren azonban mintha megváltozott volna a helyzet. Ahogy egy dél-koreai akadémikus a mostani feszültségek kapcsán rámutatott, mindkét oldalra igaz, hogy a hatalmon lévők (bel)politikai hasznot akarnak húzni feszültségek szításából, teszik ezt a két ország biztonságpolitikai érdekeinek kárára. Az ilyen katonai incidenseket gyakran el lehet simítani, ha mindkét fél ezt akarja – a mostani eset pont azért jutott idáig, mert egyik sem volt erre hajlandó.
A dél-koreai oldalon azzal vádolják Japánt, hogy Abe Sindzó jobboldali miniszterelnök belpolitikai célokból akarja felkorbácsolni a feszültségeket.
Abe régi célja, hogy a változó biztonsági környezetre, a kínai és észak-koreai fenyegetésre hivatkozva megváltoztassa az ország alkotmányának kilencedik cikkét, amely tiltja a hadsereg fenntartását és a szűken vett területi önvédelmen kívül a hadviselés minden formáját Japán számára. Ezt viszont Szöulban (és a japán baloldalon) már csak azért sem tartják jó ötletnek, mert úgy érzik: Abe és párttársai lekicsinylik, sőt egyes kijelentéseikkel tagadják Japán múltbéli háborús bűneit.
Tokióban ezzel szemben az a narratíva az uralkodó, hogy a dél-koreai elnök, Mun Dzsein folytat ellenséges politikát Japánnal szemben, kisebb részt mert a japánok történelmi bűneinek emlegetése a dél-koreai politikában évtizedek óta bevett népszerűségnövelési eszköz; nagyobb részt pedig azért, mert éppen
nagyban próbál kibékülni Észak-Koreával, a Korea-közi kapcsolatokban pedig hagyományosan fontos közös pont Japán gyűlölete:
ebben Szöul és Phenjan elég könnyen egyet tud érteni. Bár a felszínen ez olyan jelképes ügyekben is megmutatkozik, mint mondjuk a Japán-tenger elnevezése elleni közös harc, azért a dolog gyökerei messze nem ilyen triviálisak.
A katonai incidens eleve egy tágabb elhidegülési folyamatba illeszkedik, ami évek óta tart, és a Koreai-félsziget japán megszállásának idejéből fakad. Ezt a magyar középiskolai történelemkönyveknél is egyszerűbben (és bántóan leegyszerűsítően) nagyjából az alábbiak szerint lehetne összefoglalni.
Szöul ezt a pénzt a koreai háborúban lerombolt ország újjáépítésére és modernizálására költötte, ahogy az 1980-as években kapott négymilliárd dolláros japán fejlesztési támogatást is. Tehát a kényszermunka és kényszerprostitúció áldozatai nem kaptak kártérítést, emiatt jó néhány pert indítottak Japán ellen, amit az utóbbi időben a dél-koreai politika is erősebben támogat. A japán bíróságok azonban rendre azzal utasítják el a kereseteket, hogy a kártérítést az 1965-ös szerződés rendezte.
Mindez összekapcsolódik azzal a dél-koreai állítással, hogy Japán nem kért megfelelően bocsánatot bűneiért, nem tanúsított megbánást, és próbálja kisebbíteni és relativizálni, ha nem egyenesen tagadni múltbéli tetteit. Japánt azért is hosszú ideje bírálják, amiért az ország háborús tetteit elhallgató középiskolai tankönyveket is engedélyeztet, és általában véve az oktatási rendszer nem fektet hangsúlyt a japán hódítások okozta szenvedés bemutatására.
A japán politikusok viszont arról beszélnek: különböző kormányok kismilliószor elmondták már, hogy sajnálják a múltbéli tetteket, de most már kezdenek belefáradni abba, hogy a koreaiak mindig új bocsánatkérést akarnak.
A témának elég jelentős irodalma van, de a politikai megfontolások mindkét oldalon fontosabbak a tudománynál. A kérdéskörrel kapcsolatos hisztérikus közállapotokat jellemzi, hogy 2016-ban egy koreai professzort kártérítésre köteleztek, mert kutatása eltért a hivatalos narratívától, és megkérdőjelezte a néhai szexmunkások beszámolóinak megalapozottságát. Japán pedig visszahívta dél-koreai nagykövetét, amikor szobrot emeltek a prostitúcióra kényszerített koreai nők emlékére szöuli követsége előtt.
A politikai botrányok nyomán 2015-ben a két ország megegyezett, hogy Japán pénzből létrehoznak egy kártérítési alapot. Ám ezt a megállapodást Szöul tavaly ősszel gyakorlatilag felbontotta, arra hivatkozva, hogy nem jelent megfelelő megoldást a kérdés rendezésére, mert Japán bár bocsánatot kért az áldozatoktól, továbbra sem ismeri el, hogy állami szinten felelősség terheli a bordélyházak működtetéséért.
A fő nézeteltérés, hogy Japán szerint a koreai nőket nem a japán hadsereg, hanem koreai „vállalkozók” fogták szexmunkára (egyes jobboldali körök azt is kétségbe vonják, hogy kényszerítették-e őket egyáltalán).
Dél-Korea szerint ez szembe megy az érintett nők beszámolóival, másrészt a prostitúcióra kényszerített nők szenvedésének relativizálása, hiszen a bordélyházrendszer nyilvánvalóan a japán hadsereg igényeinek nyomán jött létre. De a felmondásban az is benne van, hogy az alap létrehozásáról az előző, konzervatív kormány állapodott meg, a mostani, baloldali elnök pedig bizonyítani akarja, hogy ő többet tesz Japán elszámoltatásáért, mint elődje.
A másik ügy, aminek kapcsán megromlott a viszony, és ami a katonai incidens felerősítéséhez is hozzájárult, az a kényszermunkások kárpótlása. Az alaphelyzet hasonló, mint a prostitúcióra kényszerített nők esetében: Japán szerint az 1965-ös szerződés mindent rendez, ám a dél-koreai legfelsőbb bíróság őszi ítélete szerint az egyéni kárigények jogosak, mivel a munkára kényszerítettek emberiesség elleni bűncselekmények áldozatai, így különleges elbírálás alá esnek.
Emiatt ősszel két japán céget, a Mitsubishi cégcsoport nehézipari vállalatát és a Nippon Steel nevű acélipari vállalatot köteleztek Dél-Koreában egyenként 90-130 ezer dollár közti kártérítés megfizetésére összesen tizennégy felperesnek.
Mivel a cégek nem engedelmeskedett az ítéletnek, január elején elrendelték a Nippon Steel dél-koreai vagyonának zárolását.
Egyelőre csak a céges vagyon egy kis, a kártérítés összegének megfelelő részét vették zár alá, de ez is elég volt ahhoz, hogy diplomáciai botrány keveredjen a dologból. Bár Tokió politikai úton akarta volna rendezni a dolgot, Szöulban erre nincs fogadókészség. Japán a nemzetközi jog megsértésének tartja az esetet, és korábban többször közölte, hogy ha Dél-Korea valóban végrehajtja az ítéleteket, akkor a Nemzetközi Bíróság elé viszi az ügyet.
Az egykori kényszermunkások egyébként nem csak a japán, a koreai kormányt is perlik. Decemberben több mint ezren indítottak pert, egyenként 100 millio vont követelve. Arra hivatkoznak: a kormány annak idején megkapta a pénzt Japántól, ebből nekik is jár valamennyi.
Hogy egy katonai félreértés után idáig fajult a helyzet, az a történelmi sebek és a két ország nacionalista politikusai mellett annak is köszönhető, hogy egyre kevesebb a két felet féken tartó erő.
Korábban a dél-koreai cégeknek nagy szükségük volt a japánból importált alkatrészekre, ma már ez nem igaz, és a két ország gazdasági kapcsolatai az utóbbi két évtizedben jelentősen leértékelődtek, sok tekintetben pedig riválissá váltak a japán és dél-koreai vállalatok. Magyarul a gazdasági érdekek is egyre kevésbé ellensúlyozzák a politikai feszültségkeltést.
Dél-Korea eközben gazdaságilag sokkal közelebb került Kínához, ma messze Kína a legnagyobb kereskedelmi partnere. Ez külön is megnehezíti Szöul kapcsolatát a kínai piactól szintén erősen függő, viszont politikailag a keményebb fellépésben hívő Japánnal, illetve az Egyesült Államokkal is.
A feszült helyzethez az is hozzájárul, hogy míg Barack Obama elnöksége alatt az Egyesült Államok nagy erőfeszítéseket tett a két fél közti közvetítésre, Donald Trumpot és beosztottjait a jelek szerint kevésbé izgatja a kérdés: Washington még csak közvetíteni sem próbál a felek között.
Sőt, Trump konfrontatív politikája (gazdasági és katonai téren is csuklóztatja Szöult és Tokiót) pont hogy elidegenítette a szövetségeseket, Amerikától és egymástól is, jegyezte meg egy dél-koreai katonapolitikai agytröszt vezetője.
További szempont, hogy a dél-koreai baloldal, amely a jelenlegi elnököt adja, hagyományosan kevésbé elfogadóbb az amerikai szövetséggel, és megengedőbb Észak-Koreával szemben. Mun elnök már korábban közölte, hogy nem lesz hajlandó hármas, Japán-USA-Dél-Korea szövetségben részt venni.
Ettől függetlenül hiába utálják egymást, elég nehéz lenne a két ország helyzete a másik támogatása nélkül.
Japán még mindig valamiféle regionális vezetőként, az Egyesült Államok oldalán, Kínával szemben, a nyílt(abb) és demokratikus(abb) ázsiai országokat összefogó erőközpontként képzeli el magát. Ezt a szerepet viszont nehéz lenne fenntartania, ha közben elidegeníti Koreát, ahogy egy japán szakértő megjegyezte.
Ahogy Szöulnak sem mindegy, hogy milyen a kapcsolata Japánnal, ha rendezni akarja az észak-koreai kérdést. Ezt ugyanis nehéz az Egyesült Államok és az amerikai szövetségi rendszer, tágabb értelemben pedig regionális támogatás nélkül megtenni. Miközben a feszültségek pont hogy gyengítik ezeket a tényezőket, ezzel pedig Kína és Észak-Korea malmára hajtják a vizet.
Hiába a közös érdekek, nem biztató, hogy míg korábban kisebb szigetvitákban és odamondogatásban merültek ki a feszültségek, amelyeket végül csak rendeztek, most látszólag mindkét oldalon elgurult a gyógyszer. Ezt pedig a közhangulat és a média is támogatja mindkét oldalon: két felmérés szerint Koreában a megkérdezettek 90 százaléka szerint kell ismét bocsánatot kérnie Japánnak, Japánban ez az arány majdnem fordított, 8 százalék.