Recep Tayyip Erdoğan török elnök megismételtette az isztambuli polgármesterválasztást, de a jelek szerint ezzel sem tudja megakadályozni az ellenzék győzelmét. Egyesek szerint ellenzéki győzelem esetén szétszakadhat a török kormánypárt és felbomolhat Erdoğan kormánykoalíciója, az ellenzék pedig nagy gazdasági lehetőséghez jutna az isztambuli pénzcsapok feletti kontroll átvételével. Ettől függetlenül Erdoğant sem kell félteni, távolról sem arról van szó, hogy egy polgármester-választásba belebukna az évtizedes munkával kiépített rezsimje.
Vasárnap megismételt polgármester-választást tartanak Isztambulban, amely meglehetősen érdekesnek ígérkezik a török demokrácia és Recep Tayyip Erdoğan török elnök hatalma szempontjából: valós a veszélye, hogy az elnök elveszti a két és fél évtizede legfőbb bázisának és gazdasági hátországának számító várost.
Az eredeti, márciusi voksoláson a Erdoğan vezette kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) 1994 óta először szenvedett vereséget Törökország legnépesebb és legfontosabb városában. Az ellenzéki jelölt, a szekuláris (kemalista) szociáldemokrata Köztársaság Párt (CHP) által indított Ekrem Imamoglu a 8,5 millió érvényes szavazatból mindössze 14 ezerrel, 0,2 százalékkal győzte le az AKP által indított volt kormányfőt, Binali Yildrimet.
A szavazást nem a győzelem alacsony aránya miatt kell megismételni, hanem mert Erdoğan azonnal csalást kiáltott, és formaságokra hivatkozva az eredmények megsemmisítését követelte. Bár a kérdésben döntő legfőbb választási tanácsot azon kevés szervek egyikének tartották, amelyet még nem gyűrt maga alá egy évtizedes hatalomkoncentrációja alatt az AKP, végül mégis helyt adtak a panasznak.
A kormánypárt minden machinációja ellenére felmérések szerint a zászló továbbra is az ellenzéki jelöltnek áll. Elemzők szerint a voksolás Erdoğanról szóló népszavazásnak tekinthető, és ha ismét győz Imamoglu, az politikailag és gazdaságilag is hatalmas csapás lesz az AKP-ra nézve.
A márciusi szavazást brutális kampány előzte meg. Erdoğan terroristáknak nevezte ellenfeleit és azzal riogatott, hogy ha nem az AKP jelöltje nyer, az Törökország végét jelentheti. Miután a túlfűtött retorika pártján belül is ellenérzéseket váltott ki, az AKP számára bukásnak számító tavaszi eredmények után a pozitív üzenetekre próbálta helyezni a hangsúlyt. Erdoğan maga pedig a háttérbe vonult: az AKP stratégái szerint az elnök agresszív kirohanásai többet ártottak, mint használtak a pártnak a márciusi szavazás előtt.
Ennek ellenére teljesen mégsem tudta tűrtőztetni magát: a hét elején arról beszélt, hogy Imamoglu nem lehet isztambuli polgármester, amíg nem kér bocsánatot korábbi kijelentéseiért, nem sokkal később pedig ismét terrorista kapcsolatokkal vádolta, lefasisztázta és Abdel Fattah esz-Szíszi egyiptomi diktátorhoz hasonlította az ellenzék jelöltjét. (Aminek megvan az a szépsége, hogy a demokráciát elfojtó Erdoğan a demokráciát elfojtó Szíszivel riogat.) A biztonság kedvéért a választási eredményekről beszámoló állami hírügynökség, az Anadolu a voksolás előtt közvetlenül az elnöki kommunikációs igazgatóság irányítása alá került, magyarul már annak a látszatát sem akarják fenntartani, hogy nem propagandamédiáról van szó.
Erdoğan idegessége érthető. 2002-es hatalomra jutása óta egy-két kisebb csuklástól eltekintve képes volt relatíve simán maga alá gyűrni a teljes török államigazgatást, és az elmúlt évek politikai reformjai, illetve az AKP másfél évtizedes hegemóniája következtében teljhatalmat épített ki. Azonban az utóbbi évben az elhibázott gazdaságpolitikai lépések következtében Törökország kisebb válságba került:
a GDP csökken, a munkanélküliség nő, az infláció az egekben, a török líra árfolyama történelmi mélységekbe került. Közben Erdoğan pártján belül is támadások célpontja lett, és a közelmúltban az is felmerült, hogy szétszakadhat az AKP.
Az isztambuli vereség tovább bonyolítaná a gazdasági helyzet miatt amúgy is meggyengült AKP helyzetét. Ahogy az elnök 2017-ben fogalmazott: Isztambul elvesztése az ország elvesztését jelentené.
Ha ez túlzás is, az tény, hogy a város megszerzése jelentős politikai lehetőség lenne a CHP számára. Erdoğan maga is isztambuli polgármesterként alapozta meg országos politikai karrierjét, és elnöksége alatt is kiemelten kezelte és nagyberuházások sorával árasztotta el a várost. Egyik fő érve a CHP ellen, hogy az ellenzék csak jártatja a száját, de nem ért a kormányzáshoz és nem tud eredményeket felmutatni. Ha megszereznék az isztambuli polgármesterséget, akkor nagy lehetőséget kapnának rá, hogy megcáfolják a vádakat, és bizonyítsák, hogy kormányzóképes alternatívát jelentenek.
A másik oka, amiért Erdoğan foggal-körömmel ragaszkodik Isztambulhoz, az a város gazdasági fontossága. A papíron 16, a valóságban inkább 20 milliósra tippelt
török város GDP-je a magyar nagyjából duplája, a városi költségvetés mintegy 2000 milliárd forintot tesz ki.
Ebből a politika közvetetten és közvetlenül is profitál. A magyarországi helyzethez hasonlóan a nagyberuházásokat végző építési vállalatok mind közel állnak az AKP-hoz, és nem mellesleg jelentős, kormányközeli médiacégeket is üzemeltetnek. Másrészt az isztambuli pénzosztás egy jelentős része Erdoğan vejéhez köthető, és a párt és a család számos városi alapítványból közvetlenül is pénzhez jut.
Erdoğan országos politikai sikerének másik pillére a városban kiépített gazdasági hátországa volt. Ha elvesztenék a kontrollt az isztambuli pénzcsap fölött, azzal mind az AKP üzleti élet feletti befolyása, mind a pártfinanszírozási csatornái szűkülnének. Az ellenzék pedig lehetőséget kapna a saját gazdasági hátországa kialakításához.
Felmérések szerint az eredmény ismét szorosnak ígérkezik, de továbbra is Imamoglunak áll a zászló. A városi alsó-középosztály viszont még mindig az AKP-val van, és nem is elsősorban Erdoğan megosztó retorikája miatt: az elnök 1994 óta Isztambul de facto első embere, így az ez idő alatt tehetősebbé vált választók egy jelentős része az ő személyével kapcsolja össze saját és városa gazdasági felemelkedését.
Az ellenzéket azonban az AKP megosztó politikája, a brutális kampány és a választás megismétlése szinte teljes egységbe kovácsolta, a nagyobb kormánykritikus pártok mind beálltak Imamoglu mögé. A konkrét városi ügyekben egyébként nincsenek hatalmas különbségek az AKP és az ellenzék választóinak elvárásai között: nagyrészt kisebb tömeget, több zöldet, kevesebb dugót, nagyberuházást és kevesebb szíriai menekültet akarnak a városban.
A választás mégsem elsősorban ezekről az ügyekről, hanem az országos politikáról szól. A nagy kérdés pedig, hogy mi jöhet egy esetleges ellenzéki győzelem után. Egyes várakozások arról szólnak, hogy a vereség hatására kiléphet a pártból az AKP Erdoğan-kritikus frakciója, és a szélsőjobboldali koalíciós partnere, a Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP) is kihátrálhat a kormánykoalícióból. Ez esetben előrehozott választásokat kellene tartani.
Mások arra emlékeztetnek, hogy az AKP továbbra is többségben van az isztambuli városi tanácsban és a 39-ből 25 isztambuli kerületet AKP-s politikus vezet; ahogy a média, az államigazgatás és az igazságszolgáltatás fölötti kontrollját sem veszti el a párt, bárhogy is döntenek az isztambuli választók. Erdoğan kezében tehát bőven vannak még eszközök hatalma megőrzésére. Politikai bázisa pedig hiába csökken, az ország egészét nézve az AKP mégis 50 százalék fölötti eredményt ért el a márciusi önkormányzati választásokon, tehát a bukástól még messze van a helyzet.
(Borítókép: Murad Sezer/Reuters)