Index Vakbarát Hírportál

Városokban kezdődhet az autoriter rezsimek hanyatlása

2019. november 15., péntek 07:29

Az önkormányzati szint lett a sikeres ellenzéki politizálás terepe a tekintélyelvű rendszerekben; 2019-ben Törökországban, Oroszországban és Magyarországon is érzékeny veszteségeket szenvedtek illiberális vezetők a nagyvárosokban. Az ilyen rezsimekben bár erősen lejt a pálya a hatalom birtokosai felé, jól megválasztott stratégiával még Putyin kerületében is látványos eredményeket lehet elérni. Az elmúlt évtizedekben a posztszovjet térségtől Mexikóig több esetben előfordult, hogy az autokrata berendezkedés leváltásához egy sikeres helyhatósági szereplésen keresztül vezetett az út. A jó önkormányzati szereplés azonban nem jelenti automatikusan a rendszer bukását.

A választás egy veszélyes játék. Ha beszállsz, számolnod kell azzal, hogy veszítesz

– Fidel Castro 1991-ben Nicaragua elnökének, Daniel Ortegának.

Varsó, Isztambul, Moszkva, Budapest

Az elmúlt egy évben négy illiberális demokráciában tartottak olyan helyhatósági választásokat, amelyek során érzékeny veszteségeket szenvedtek a megingathatatlannak gondolt hatalmak.

A felsorolt rezsimek sok dologban különböznek; míg Oroszországban és Törökországban az ellenzéki szervezetekkel, politikusokkal, civilekkel, újságírókkal szembeni erőszak (időnként politikai gyilkosságok is) mindennapos, addig Magyarországon inkább az állami bürokrácia segítségével lép fel a hatalom az ellenfeleivel szemben, Lengyelországban pedig a magyarnál is kevésbé épült ki az illiberális modell.

A rendszerek közös vonása ugyanakkor, hogy egyik sem klasszikus konszolidált demokrácia, hanem olyan hibrid rendszerek, amelyekben a hatalmon lévők arra használják az állami erőforrásokat, hogy bebetonozzák saját hatalmukat, ellenfeleiket pedig ellehetetlenítsék. Az is összeköti a rezsimeket, hogy vezetőik jobboldali-szélsőjobboldali liberalizmus- és Nyugat-ellenes populisták, akik erősebb bázissal rendelkeznek vidéken, mint a nagyvárosokban.

A rendszereket az is összehasonlíthatóvá teszi, hogy a helyhatósági választásokon a nagyvárosokban gyengültek meg látványosan, előállítva egy olyan helyzetet, hogy Moszkvát leszámítva a többi illiberális rezsim fővárosa ellenzéki vezetésű.

Kézenfekvő magyarázat, hogy a nagyvárosok lakossága kozmopolitább, nyitottabb felfogású és tehetősebb a vidékieknél. A városiak lényegesen kisebb arányban rezonálnak az idegenellenes szólamokra, és az autoriter rendszerekre jellemző központosított propagandára is kevésbé fogékonyak, több forrásból tájékozódnak, valamint nagyobb arányban láthatják saját szemükkel, hogy mi folyik az országaik vezetői szerint hanyatló Nyugaton, mint a kisebb településeken élők.

De mi az oka annak, hogy az állami intézményeket és kulcsfontosságú gazdasági szektorokat (többek között a médiát is) elfoglaló, választási rendszereket saját maguk számára kedvezően alakító, ellenzéket megfélemlítő/felvásároló/elhallgattató/lecsukató, legyőzhetetlennek tűnő vezetők érzékeny veszteségeket tudnak szenvedni választásokon? Miközben széles körben elterjedt vélekedés, hogy a választás az autokratikus rendszerekben csak üres látványpékség, nem bír igazi téttel, az erős kézzel vezetett rezsimekben számos eszköz áll rendelkezésre, hogy ne születhessen kellemetlen eredmény a hatalomnak egy választáson.

Ebben a cikkben azt járjuk körül, hogy miért éppen az önkormányzati szint lett a sikeres ellenzéki politizálás terepe az illiberális rezsimekben, illetve hogy a helyhatóságokban elszenvedett vereségek milyen következményekkel járhatnak az ilyen rendszereknek.

A tisztességtelen versenyt is meg lehet nyerni

Oroszországot, Törökországot, Magyarországot és Lengyelországot (bár utóbbi még az út elején jár) a szakirodalom versengő autoriter/tekintélyelvű rendszereknek nevezi. A definíció szerint ezekben a rezsimekben van versengés, de a hatalmon lévők tudatosan úgy alakítják a szabályokat, hogy azok rendszerszintűen maguknak kedvezzenek, így létrehozva egy egyenlőtlen játékteret.

Formálisan léteznek demokratikus intézmények, és a politikai küzdelem is elsődlegesen ezekben zajlik, de a hatalmon lévők az államot arra használják, hogy lényeges erőfölényhez jussanak ellenfeleikkel szemben. Ezek a rezsimek annyiban kompetitívek, hogy az ellenzéki pártok a demokratikus intézményeken keresztül próbálnak versengeni a hatalomért, annyiban viszont nem demokratikusak, hogy a játéktér a hatalmon lévők javára lejt. A versengés valódi, de nem tisztességes

– írta Steven Levitsky és Lucan Way a hibrid rezsimekről szóló könyvükben.

A versengő autoriter rendszerekről szóló domináns megközelítés szerint ezekben a rezsimekben a választások leginkább a hatalom céljait szolgálják; a választás jó lehetőség a hatalom stabilizálására, a vezetés megkérdőjelezhetetlenségének erősítésére, az ellenzék megsemmisítésére/kooptálására, információgyűjtésre; egy elnyomó rendszerben nehéz reális képet kapni a közhangulatról, a vezetés egy választáson ismerheti meg leginkább az elitek és a választók preferenciáit.

A választás ugyanakkor – bármennyire is egyenlőtlen feltételekkel rendezik meg – mindig kockázatos a hatalomnak – ahogy azt a cikk elején a kubai diktátor is összefoglalta a nicaraguai elnöknek. Egy választáson ugyanis kifejeződhet olyan mértékű elégedetlenség, amelyről korábban nem tudott a hatalom (éppen a torz közvélemény-kutatások miatt); túl sok és túl nyilvánvaló választási csalás pedig olyan mértékű tüntetéshullámot indíthat el, amely végül elsodorhatja az egész rezsimet.

Az a baj, hogy létezhet ellenzék

A versengő tekintélyelvű rendszerek sebezhetősége éppen a relatíve nyitottságukból fakad; ebben a környezetben a közhangulat olyan gyorsan megváltozhat, hogy arra nem tud reagálni a központ. Daniel Triesman gyűjtése szerint a rosszul megválasztott választási stratégia (nem megfelelő témák, mozgósítás, a közvélemény állapotának félreértése) is vezethet a versengő rezsim bukásához; elveszíthetnek olyan választásokat, amelyeket elvileg képesek lehetnének manipulálni. Példaként erre Horvátországot (2000), Kenyát (2002), Nicaraguát (1990) és Szenegált (2000) említette.

A Stanfordi Egyetem autokráciakutatója, Christopher Carothers arra jutott, hogy 1990 és 2018 között a vizsgált versengő autoriter rezsimek fele elindult a demokratizálódás útján. A rezsimek bukásához vagy gyengüléséhez éppen az vezetett, hogy ezekben a rendszerekben legálisan létezhet az ellenzék. Még ha a hatalom minden eszközzel meg is nehezíti, hogy ellenfelei megerősödjenek, és elnyerjék a tömegek támogatását, a politológus szerint

az egyenlőtlen játéktér is jobb, mint egy nem létező.

A rezsimek bukása sok esetben alulról, az önkormányzati szintről indult. Valerie Bunce és Sharon Wolchik a posztszovjet térség 1998 és 2005 közötti időszakát vizsgálva arra jutott, hogy hatból öt országban (Szlovákia, Horvátország, Szerbia, Grúzia, Ukrajna – a kivétel Kirgizisztán) az autoriter vezetőket leváltó döntő szavazások előtt az ellenzék sikeresen szerepelt önkormányzati választásokon, főleg a nagyvárosokban. 

Fontos megjegyezni, hogy ezek az önkormányzati sikerek sosem önmagukban álltak; az országokat sújtó strukturális társadalmi-gazdasági válságok, a hatalmon lévő elitek megosztottsága, a külső nyomás és a rendszerek kifulladása együttesen vezetett oda, hogy az ellenzék helyi szinten sikereket tudott elérni.

Pancserek, lúzerek, alkalmatlanok

De miért az önkormányzatokban? A versengő autoriter rezsimek belpolitikai szerkezete majdnem minden esetben úgy néz ki, hogy egy nagy, az állami intézményekkel gyakorlatilag összenőtt tömegpárt áll gyenge és egymással összefogni képtelen ellenzéki pártokkal szemben; amíg ez a felállás érvényes, országos választáson reménytelen legyőzni a hatalomban lévő pártot.

Az önkormányzati szint azért fontos az ellenzéki építkezés során, mert lényegesen egyszerűbb néhány száz szavazattal bekerülni egy kerületi tanácsba, mint mandátumot szerezni a nemzetgyűlésben. Alsóbb szinteken egyszerűbb szerveződni, az országos kampányokkal szemben személyes jelenléttel és innovatív ötletekkel lehet ellensúlyozni a rezsim jelöltjeinek erőforrásbeli fölényét; nehezebb elcsalni a választásokat, és a városi szavazók összetétele is általában az autoriter irányba hajló vezetőkkel szembeni ellenzékieknek kedvez.

Az önkormányzati választásokon elért ellenzéki győzelmek több szempontból is rést ütnek az autoriter rezsimek pajzsán:

erőforrásokhoz jutnak, több professzionális munkatársuk lesz, tudják építeni a szervezeteiket; nemcsak ők maguk szereznek tapasztalatokat a kormányzásról, hanem megváltoztatják a választók fejében élő képet (amennyiben tudnak élni a lehetőséggel), hogy az ellenzékiek pancserek, lúzerek, csak kritizálni tudnak, alkalmatlanok; megtörik a rezsim legyőzhetetlenségének auráját.

15 év erjedés az önkormányzatban

Az autoriter rezsimekben megszerzett önkormányzati pozíciók nemcsak egyéni szinten jelenthetnek ugródeszkát, hanem több esetben ezeken keresztül vezetett az út a rezsim lebontásához.

Mexikóban 1929 és 2000 között volt hatalmon az Intézményes Forradalmi Párt (PRI), amelynek vezető szerepe annyira megkérdőjelezhetetlen volt az országban, hogy még egy teljesen nyilvánvaló választási csalást is túléltek: 1988-ban a pártból kilépett független jelölt az első részadatok szerint még ugyan vezetett az elnökválasztáson, technikai problémákra hivatkozva ekkor elsötétültek a számítógépek képernyői. Mire megjavították a rendszert, elkészült a hivatalos végeredmény, amely természetesen a PRI jelöltjének győzelmét mutatta. A csalás annyira egyértelmű volt, hogy az elnök pár évvel később megszavaztatta a kongresszussal az addig őrzött szavazócédulák megsemmisítését.

Ebben az időszakban a PRI már túl volt ereje teljén, azonban a két fő ellenzéki párt, a PAN és a PRD még távolról sem volt elég beágyazott ahhoz, hogy le tudja váltani az autokrata rezsimet. Bár a PRI hanyatlása a tlatelolcói mészárlással kezdődött (a 68-as olimpia megnyitója előtt tíz nappal letartóztatott diákok szabadon engedése miatt tüntettek, fegyveres erők a tömegbe lőttek, 300 ember meghalt), Adrian Lucardi infografikája rámutat, hogy a 2000-es rezsimváltás előtti másfél évtizedben hogyan tört fokozatosan előre az ellenzék az önkormányzatokban.

A 80-as évekig lényegében minden választott tisztséget a PRI emberei töltöttek be az országban, 2000-re viszont már 32 államból 12-t az ellenzék vezetett. Az előretörést látva a központi kormányzat próbálta megnyirbálni a helyhatóságok jogköreit, a 90-es években az ellenzéki önkormányzatok mégis növelni tudták önállóságukat.

A polgármester az összefogás katalizátora

Hogy mennyire fájhat egy rezsimnek a fontos önkormányzatok elvesztése, azt Slobodan Milošević is megtapasztalhatta. A 90-es években Szerbiában sokáig semmi sem zavarhatta meg a Szerbiai Szocialista Párt uralmát, vele szemben több összefogni képtelen ellenzéki párt veszekedett; a kis pártok többször megpróbáltak együttműködni, a koalíciójuk azonban mindig szétesett.

A fordulat 1996-ban jött, amikor az Együtt (Zajedno) nevű szövetség Szerbia 14 nagyvárosában átvette a hatalmat Miloševićéktől. Az önkormányzati választások eredményét a kormány nem fogadta el, megpróbálták megsemmisíteni, amelynek hatására tömegtüntetések kezdődtek. Nemcsak a téli időjárás, hanem a rendszer is keményedett, sorra tartóztatták le az ellenzékieket, ennek ellenére rendszeresen százezrek tiltakoztak az utcákon. A nemzetközi közösség és a Szerb Ortodox Egyház nyomására Milošević három hónap után végül elfogadta az eredményeket.

Bár az 1996-os önkormányzati választásokra összeálló szövetség szétesett, nem sokkal később Belgrád frissen megválasztott ellenzéki polgármesterének, Zoran Đinđićnek a vezetésével újabb összefogás alakult. Az ebből kifejlődő, 18 párt részvételével működő Szerb Demokratikus Ellenzék 2000-ben legyőzte Miloševićet a választáson.

Az ellenzék önkormányzati előretörése mellett számos tényező szerepet játszott Milošević bukásában: a NATO nyomásától a kolubarai bányászok sztrájkján át az egyre keményedő diktatúra (újságok betiltása, egyetemek autonómiájának csorbítása) miatt növekvő népharag, de talán ami a legfontosabb, a gazdaság állapota. 2000-ben 30 százalékos volt a munkanélküliség az országban, rendszeresek voltak az áramkimaradások (télen is), az emberek napi szinten álltak sorba alapvető élelmiszerekért.

A főváros meghódítása volt az első lépés

Tbiliszi elvesztése fontos momentum volt a grúz autokrata, Eduard Sevardnadze bukásában is. Sevardnandze közel három évtizedig volt Grúzia első számú politikusa: a hetvenes évektől a helyi kommunista párt főtitkára volt, majd Mihail Gorbacsov alatt a Szovjetunió külügyminisztere lett, a 90-es években vezette a grúz parlamentet és az államtanácsot, majd 1995-től 2003-ig köztársasági elnök volt, miközben pártja kormányozta az országot.

A szovjet birodalom széthullása és az ország függetlenedése nem hozta a közvélemény által várt eredményt Grúziában; gyengén teljesített a gazdaság, még télen is előfordultak áramkimaradások, nem haladt az ország euroatlanti integrációja (a grúzok többsége annyira elkötelezett EU-párti, hogy még a legkisebb falukban is sorjáznak az uniós zászlók a házakon), miközben a rezsim próbálta elhallgattatni az ellenzéki politikusokat és a médiát.

Sevardnandze vérfrissítéssel igyekezett kezelni a helyzetet, fiatal reformereket emelt a kormányba, így lett igazságügyi miniszter 2000-ben az akkor 33 éves Miheil Szaakasvili is, aki egy évvel később kilépett, miután Sevardnadze megpróbált bezáratni egy ellenzéki tévét, amely hatására diáktüntetések kezdődtek Grúziában. Távozásakor Szaakasvili arról beszélt, hogy erkölcstelen lenne továbbra is Sevardnadze kormányában maradni, amelyet teljesen átszőtt a korrupció. Sevardnadze a közvélemény nyomására végül meghagyta a tévét, a kormánykoalíció azonban felbomlott, a reformerek nyíltan szembekerültek a régi kommunista elittel.

Ebben, a rezsim számára válságos helyzetben tartották meg 2002-ben a helyhatósági választásokat, amelyen Szaakasvili lett a főváros polgármestere. A voksolás Tbilisziben egyfajta népszavazás volt az illiberális rendszerről, Szaakasvili újonnan alakult pártja a „Grúzia és Tbiliszi Sevardnandze nélkül” szlogennel kampányolt.

A 3,7 milliós Grúziában az 1 milliós Tbiliszi vezetése a második legbefolyásosabb közjogi pozíció az országban, a Sevardnandze-rezsim idején korábban nem volt ehhez fogható bázisa az ellenzéknek.

Egy évvel később országos választást tartottak Grúziában. Az exit pollok Szaakasvili ellenzéki pártjának győzelmét mutatták, a hatóságok azonban Sevardnadze győzelmét jelentették be, amire Tbilisziben zavargások törtek ki. Három héttel a választások után a tüntetések nem csillapodtak, az emberek a parlament épületébe is betörtek. Sevardnadze segítséget kért Putyintól, aki nem állt mellé, miután Oroszországban a peresztrojka és a glasznoszty kiteljesedésében aktív szerepet vállaló Sevardnandzét tartották felelősnek a Szovjetunió széthullásáért. Az oroszoktól kapott segítség híján az elnök lemondott, az előrehozott elnökválasztást pedig simán megnyerte Szaakasvili.

Kipucolták Putyin kerületét

Miközben Putyin rendszerének Oroszországban még távolról sincs vége, már több tanulmány foglalkozott pártja moszkvai gyengülésével. A folyamat beindítója a 2011-es szétcsalt dumaválasztások, majd a Medvegyev–Putyin-helycsere volt, amelynek nyomán hetekig tüntettek a nagyvárosokban.

A 2011–12-es tüntetéshullám hatására olyanok is bekapcsolódtak a politikába, akik korábban még szavazni sem mentek el, mert végtelenül unalmasnak és velejéig korruptnak tartották a politika világát.

A 2012-es önkormányzati választásokra az ellenzék stratégiát váltott, és a rendszerváltás üres frázisának ismételgetése helyett aktívabban ráfordultak a helyi ügyekre.

A moszkvai kampányok elkezdtek omladozó játszóterekről, a veszélyes szeméthelyzetről, szétrohadó szovjet panelházakról és a közösségi szolgáltatások romló/stagnáló színvonaláról szólni. (Hasonló stratégiát alkalmazott az ellenzék idén Isztambulban is.)

A civilek elkezdtek tudatosan készülni az önkormányzati választásokra; több szervezet (Our City, Solidarity) készítette fel a választási megfigyelőket, ügyvédek segítették a jelölteket, hogyan ne gáncsolhassa el indulásukat az állami bürokrácia; door-to-door kampányok és online adománygyűjtések menedzselését tanulták. Az építkezés folyamatos volt, 2017-ben már sok olyan jelölt került be az önkormányzatokba, akik pár évvel korábban még önkéntesként segítették az ellenzéket.

A stratégia egészen látható eredményeket hozott 2017-ben: a moszkvai városi tanácsok negyedét az ellenzék jelöltjei foglalták el, 17 tanácsban többséget alakítottak, és nyolc olyan kerület is volt, ahová egyáltalán nem jutott be a rezsim pártja. Az egyik ilyen kerület éppen Putyin szavazókörzete, a Gagarinszkij volt.

Ezek után érhető, hogy a hatalom miért próbálta megakadályozni mindenáron, hogy a független ellenzékiek elinduljanak a 2019-es helyhatósági fordulókon. Bár a legerősebb ellenzéki csoport jelöltjeit sikerült távol tartani, az ellenzék így is tovább tudott erősödni a városi tanácsban.

Lengyelországban nem jött be

Az oroszországinál lényegesen kényelmetlenebb a helyzet Erdoğan szempontjából Törökországban. A tavaszi választáson pártja elbukta Ankarát és Isztambult is, a két nagyvárost a 90-es évek óta vezette az AKP. Bár a 2016-os puccskísérlet utáni politikai tisztogatás után Erdoğan meg tudta erősíteni hatalmát, az egy évvel korábbi választásokat követően nem tudott önállóan kormányt alakítani. 

A török elnök számára az igazán komoly problémát a gazdaság állapota okozza: sokat romlott a török líra, 20-30 százalék között mozog az infláció, és már a 16 évig töretlenül növekvő gazdaság is recesszióba fordult. Az élelmiszerárak megugrottak, a munkanélküliség növekszik, a török nagyvárosok elvesztése azt is mutatja, hogy az életszínvonaluk emelkedéséhez szokott törökök bizalma megingott keménykezű vezetőjükben. Ebben az állapotban Erdoğan hasonló népszerűségnövekedést remélhet a szíriai offenzívától, mint Putyin a 2014-es ukrán–orosz hibrid háborútól.

Törökországhoz képest lényegesen kedvezőbb helyzetben van Lengyelországban a PiS. Bár Jaroslaw Kaczynski pártja fontos nagyvárosokban maradt alul a tavaly novemberi helyhatósági választásokon, 2019-ben megnyerte az EP-, és ami még fontosabb, a parlamenti választásokat is. Igaz, a szenátus megnyerésével az összefogó ellenzék némiképp képes lassítani a törvényhozást, és megszerzett néhány fontos pozíciót, a lengyel példa mégis azt mutatja, hogy a nagyvárosok meghódítása önmagában még egyáltalán nem jelent garanciát az illiberális rezsimek legyőzésére. 

Felhasznált irodalmak

Yana Gorokhovskiaia - What it takes to win when the game is rigged: the evolution of opposition electoral strategies in Moscow, 2012–2017

Christopher Carothers: The Surprising Instability of Competitive Authoritarianism

Valerie Bunce: The Prospects for a Color Revolution in Russia

Valerie Bunce, Sharon Wolchik: Defeating Authoritarian Leaders in Postcommunist Countries

Adrian Lucardi: Building Support From Below? Subnational Elections, Diffusion Effects, and the Growth of the Opposition in Mexico, 1984-2000

A cikkhez nyújtott segítségért köszönet Filippov Gábornak.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)

Rovatok