Az elmúlt hónapban több mint tíz iráni támaszpont, erőmű, vezeték és más létesítmény szenvedett balesetet, mely mögött az izraeli titkosszolgálatot sejtik. Amerikai lapok egy átfogó provokációs műveletet sejtenek az akciósorozat mögött, mely még a novemberi elnökválasztás előtt nagyszabású konfliktusba rántaná bele az Egyesült Államokat.
Mintha a koronavírus-járvány vagy az Egyesült Államok szankciócsomagja nem lenne elég, Iránban minden hétre jut egy-két rejtélyes baleset, melyről sokszor néhány nappal az eset után derül ki, hogy valamilyen stratégiailag fontos objektumban okoz károkat.
A balesetsorozat június 25-én kezdődött egy Teherán közeli erőműben észlelt robbanásokkal, ami elsötétítette a kétmilliós Siraz városát. Július elején Irán egyik fontos olajkikötőjében hét hajó gyulladt ki, majd jött az ország legfontosabb nukleáris létesítménye, a natanzi urándúsító központ. Az izraeli légierő által 1981-ben lebombázott iraki Oszirak sorsából tanulva nagyrészt a föld alá telepített telep centrifugáiban egy robbanást követően tűz ütött ki, és a károk akár 1-2 évvel is visszavethetik az ott folyó munkát. De a múlt hét sem telt el robbanás nélkül; egy vegyi üzem, egy oxigéngázt előállító levegőbontó üzem, és az iráni Forradalmi Gárda rakétaraktára után szombaton egy olajvezeték, vasárnap pedig egy erőmű rongálódott meg.
A natanzi szabotázsért egy iráni rendszerellenes hekkercsoport, a „Haza Gepárdjai” vállalták a felelősséget, de a valódi tettesnek persze mindenki Irán régi ellenségét, az 1979-es forradalom után a teheráni vezetés által megsemmisítésre szánt Izraelt tartja. A zsidó állam már több mint egy évtizede vív kiberháborút az iráni atomprogram hátráltatásáért – ennek leghíresebb eszköze, a hadtörténelem első igazi katonai célú számítógépes vírusa, az Egyesült Államokkal közösen fejlesztett Stuxnet volt –, és konvencionálisabb eszközöket is heti rendszerességgel vet be Teherán szíriai bázisai ellen, legutóbb hétfő éjjel intézett légicsapást Damaszkusz környéki célpontok ellen.
Az iráni nukleáris kapacitás elleni akciók a 2015-ben tető alá hozott nemzetközi megállapodást követően sem szüneteltek, a Moszad ügynökei 2018 januárjában például az izraeli hírszerzés mércéjével mérve is nagyszabású hírszerzőakció keretében Teheránban nem kevesebb, mint 32 széfet törtek fel, melyekből titokban Izraelbe csempészték az iráni atomprogram teljes dokumentációját, mellyel a nyilvánosság előtt is bizonyítani lehetett, hogy Irán valóban elsősorban atomfegyver fejlesztésére akarta felhasználni nukleáris kapacitását.
Izrael persze a rá jellemző dodonai nyilatkozatokkal reagált a történtekre; Gabi Askenázi külügyminiszter csak annyit mondott, „jobb nem beszélni az iráni akcióinkról”. Az Izraellel – legalábbis Iránnal kapcsolatos ügyekben – szorosan együttműködő Egyesült Államok külügyminisztériumának különleges megbízottja, Brian H. Hook pedig már június végén szintén sokat sejtetően nyilatkozta,
Történelmi példák bizonyítják, a félénk és erélytelen fellépés szüli az iráni agressziót.
Azonban ahogy egy volt izraeli katonai vezető a Business Insidernek elmondta, a többségében halálos áldozattal sem járó balesetek egy részében valóban Izrael a ludas:
De nem tudom, pontosan melyik volt a szabotázs, és melyik a baleset, és ha tudnám, sem mondanám meg, mivel az egész akciósorozatnak pont az a lényege, hogy bizonytalanságban tartsuk az irániakat.
A kémek és árulók miatt eleve bizonytalanságban élő iráni vezetés részéről szoros hírzárlatot rendeltek el az ügyek „további kivizsgálásáig”, azonban a hatóságok sem zárták ki, hogy a balesetek egy része mögött szándékos károkozás lenne, és az esetleges felelősöket megtorlással fenyegették meg – Izraelt azonban az amúgy a verbális munícióval ritkán takarékoskodó teheráni vezetés nem vádolta meg szabotázzsal.
Vezető nyugati lapok forrásai egyértelműen az izraeli hírszerzés, a Moszad művének tartják a robbantássorozatot, de a szakértők és informátorok által megfogalmazott feltételezéseken kívül sem a szabotázsakciók menetéről, sem pedig az akciók távlati céljairól nem sokat tudnak mondani. A natanzi centrifugák megbénítása nyilván beleillik a nukleáris megállapodás 2018-as felmondása után felpörgő (és valószínűleg teljesen soha le nem állított) iráni atomprogram megfékezésére irányuló törekvésekbe, a rakétabázis elleni akció pedig a Forradalmi Gárda ballisztikus csapásmérő erejét akarja megvágni.
De a balesetet szenvedett létesítmények köre – csaknem tucatnyi különböző esetről van szó –, és a balesetek gyors egymásutánisága egy átfogóbb célt sejtet.
Az egyik magyarázat szerint Izrael és az USA a közelmúlt iráni kibertámadásaiért akar revansot venni. Las Vegasban egy kaszinó, New Yorkban egy gát irányítását bénították meg a világ élvonalába tartozó iráni kormányzati hekkerek, Izraelben pedig idén áprilisban a vízelosztást és a szennyvízkezelést ellenőrző számítógépes rendszer felett próbálták átvenni az ellenőrzést; szerencsére sikertelenül, mivel ez a rendszer szabályozza a klór és más vegyi anyagok hozzáadását is.
Azonban ezekért már megtörtént a visszavágás, amikor májusban Bandar-Abbász nagy forgalmat lebonyolító teherkikötőjét napokra megbénították a hajóforgalmat és az áruszállítást összehangoló számítógépes rendszerének kiütésével. Így azután a robbantások száma és spektruma alapján a már idézett Business Insideren kívül a New York Times is úgy spekulál,
Izrael még a novemberi amerikai elnökválasztás előtt egy nagyobb konfliktust akar kiprovokálni Iránnal,
melyben értelemszerűen szövetségesként számíthat az igen Irán-ellenes amerikai kormányzatra. Az országot már másodjára megbénító koronavírus-járvány és a felfüggesztett ciszjordániai annexiós folyamat közepette az eszkaláció a fentebb idézett amerikai lapértesülések szerint azért sürgős, mivel az izraeli politikai elit is úgy látja, az egyre népszerűtlenebb Donald Trumpnak egyre kisebb az esélye arra, hogy megőrizze elnöki székét riválisával, a demokrata Joe Bidennel szemben.
Márpedig miközben Trump Benjámin Netanjahu legmeredekebb kezdeményezései mögé is habozás nélkül beállt, addig Biden már alelnökként is igen kritikus volt a jobboldali miniszterelnökkel, és negatív véleményét manapság sem rejti véka alá. Ha elnökké választják, akkor szinte biztos, hogy valamilyen formában megpróbál életet lehelni volt főnöke, Barack Obama legfontosabb külpolitikai művébe, az iráni nukleáris megállapodásba, és nem fog rábólintani olyan izraeli akciókra, melyek veszélyeztethetik a kapcsolatok újramelegítését. Arról nem beszélve, hogy ha a 2016-hoz képest jelentősen balra tolódó demokrata párt novemberben a Fehér Ház mellett meghódítja a kongresszus külpolitikai ügyeket ellenőrző törvényhozó testületét, a szenátust is (erre van némi esély), akkor Izraelnek a korábbinál is nehezebb lesz támogatást kieszközölnie megosztóbb törekvéseihez.
Az amerikai sajtónak szakértők és titkosszolgálati illetékesek által sugallt eszkalációs forgatókönyv nagyon nagy mestertervnek tűnik, de valójában nem ad megnyugtató magyarázatot.
Egyfelől akármit is gondolunk Donald Trump külpolitikájának opportunizmusáról és kiszámíthatatlanságáról, egy biztos: az elnök sikeresen egyensúlyoz Iránnal szemben, és a rendkívül kiélezett viszony ellenére több esetben is el tudta kerülni a nyílt háborús szituációt – még úgy is, hogy kormányából erre igen sokan kapacitálták.
A koronavírus és szankciók harapófogójába került Irán lehetőségei pedig igen korlátozottak, figyelemreméltó, hogy még a Forradalmi Gárda befolyásos és népszerű tábornoka, Kászim Szulejmáni likvidálását sem tudta méltóképpen megtorolni (mondjuk a válaszként indított rakétatámadás valódi pusztítását az amerikai kormányzat eltitkolta).
A nagy megfejtésként tálalt forgatókönyvből én az eszkalációhoz fűződő izraeli érdekeket sem tudom kiolvasni. A zsidó állam ugyanis évek óta megelégszik Irán és az iráni kliensszervezetek feltartóztatásával, elrettentésével és csapásmérő kapacitásaik megnyirbálásával, és nem világos, miért pont most akarna egy szükségszerűen nagy bizonytalansággal járó regionális konfliktust kipattintani.
Persze felmerül az a lehetőség is, hogy a háttérben Netanjahu politikai manőverezése állhat.
A miniszterelnök ugyanis még a korrupciós perénél és koalíciós szenvedéseinél is komolyabb válsággal kell szembenézzen az Izraelre makacsul tapadó koronavírus miatt, és kézenfekvő lenne az, hogy egy kis iráni fenyegetéssel terelje el a közvélemény figyelmét saját politikai felelősségéről. Azonban a hatalmi politika bevett – és Netanjahutól nem is idegen – húzása 2020 nyarán nem tűnik valószínűnek.
Ugyanis a kormánykoalíció már nem csak jobboldali/szélsőjobboldali erőkből áll, és bár a tavasszal a Netanjahuval kényszerkoalíciót kötő volt vezérkari főnök, Beni Ganc sem épp Irán-barátságáról híres, mégis ki van zárva, hogy miután a koronavírus-járvány miatt még a ciszjordániai annexiót is elhalasztotta, rábólintana egy olyan hazárdjátékra, ami kizárólag riválisa politikai pozícióit erősítené.
Borítókép: Pakisztáni muzulmánok indiai amerikai és izraeli zászlókat égetnek a ramadán szent böjti hónap utolsó péntekjén az évenkénti al-Kudsz azaz Jeruzsálem napja alkalmából Pesavarban 2020. május 22-én. Az al-Kudsz napot az iráni iszlám köztársaság alapítója Khomeini ajatollah vezette be az 1979-es forradalom idején a palesztin ügy támogatására. MTI/EPA/Arsad Arbab