Hegyi-Karabahot Örményország és Azerbajdzsán is történelmi területének tekinti, amelyhez mindkét ország ragaszkodik. A történelmi sérelmek, az egymás ellen elkövetett erőszakcselekmények elevenen élnek mindkét népben, az egymással való ellenségeskedés részévé válik identitásuknak. Az Index magyar származású érintetteket kérdezett arról, hogyan látják a konfliktust, mi annak az oka, és milyen kimenetelével elégednének meg.
Kinyílik az ember zsebében a bicska, amikor látja az ember, hogy sírnak az örmények olyan dolgokon, amelyek nem igazak
– mondja egy háromgyerekes anya az Indexnek. Ő Török Tímea, Azerbajdzsánban élő magyar.
Még a múlt héten készítettünk interjút az ugyanebben a kaukázusi országban hét éve letelepedett, majd a családot alapított Gardalits Péterrel. Cikkünkben felhívást tettünk közzé, hogy az örmény–azeri háború másik oldalát ismerő olvasóinkat is megszólaltassuk: így kereste fel az Indexet Dájbukát Borbély László, magyar származású örmény.
Szerinte Gardalits szavait nem lehet egyéni megnyilvánulásnak tekinteni, amit elmondott, azeri propaganda. Miután Jerevánban élő olvasónkkal is beszéltünk, ismét felkerestük Gardalitsot, rajta keresztül pedig eljutottunk a lassan húsz éve Azerbajdzsánban élő Török Tímeához. A konfliktuszónában élő magyarokkal folytatott beszélgetésekből a két kultúrában mélyen gyökerező, feloldhatatlan gyűlölet története rajzolódott ki.
Dájbukát viszont rámutatott arra, hogy a háború szeptember 27-i kirobbanása óta Azerbajdzsánban korlátozzák az internet-hozzáférést, így csak a helyi híradásokból tájékozódik a másik oldal. Gardalits és Török ezt meg is erősítették beszélgetésünkben.
Dájbukát a nyelv, a kultúra és a hagyományok ápolásában, a történelmi ismeretek gyarapításában határozza meg az örmény identitást, amely benne tizenéves korában tudatosult. Szavaiból kitűnt, hogy büszke származására, népének kultúrájára és évezredes történelmére. Munkájában is ezzel foglalkozik: a jereváni ókori és középkori iratok tárának kutatója.
Gardalits lelkendezik az azeri népről, nagy szívű, befogadó és barátságos népnek írva őket le, akik között otthonra, kiterjedt családra lelt. Török megjegyzi, a kultúra jelentősen különbözik az európaitól, a családi kötelékek sokkal szorosabbak, kiterjedtebbek. Mindenkinek meg kell felelni, de számíthatnak egymásra, és átérzik egymás örömét és bánatát. Beszélgetésünk során Török mindig elérzékenyül, amikor civil áldozatok és azeri családok harci vesztesége kerül szóba. Elmondásuk alapján közrejátszik ebben az is: a hivatalos azeri közösségi oldalakat ellepték a jelenlegi, illetve az 1990-es években vívott háborúban az örményeknek tulajdonított kegyetlenségekről szóló történetek.
Az örmények pedig olyanok, mint bárki más.
Dolgozunk, alkotunk, szeretünk, élünk
– fogalmaz Dájbukát. Az örmény identitás egyik pillére, hogy népük története évezredekre nyúlik vissza, ahogy az is, hogy kevesen vannak a világon. Diaszpórában mintegy 10-12 millióan élnek, Örményországban és a vitatott hovatartozású területeken összesen hárommillióan.
Éppen ezért az örmények is összetartanak. A 400 ezer négyzetkilométeres, történelmi Örményországból, amely Dájbukát szerint lényegében lefedi Törökország felét, csupán 40 ezer négyzetkilométer maradt.
Az őshazához, amelybe Hegyi-Karabah is beletartozik, foggal-körömmel ragaszkodnak.
Az azeriek az örményekkel szemben érzett sérelmeiket a kölcsönös etnikai tisztogatással, egymillió menekülttel és több tízezer halottal járó, kilencvenes évekbeli háborúra vezetik vissza.
Galdarits és Török szavaiból kiderül:
az azeriekben él a bosszúvágy, igazságot akarnak azért, amit harminc évvel ezelőtt elszenvedtek.
Elvesztették nemzetközileg elismert területeiknek mintegy 20 százalékát, ahonnan százezrek kényszerültek elmenekülni. Az akkor elhagyott falvaknak, házaknak a mai napig élnek a jogos tulajdonosaik Azerbajdzsánban, csak jelenleg éppen örmények lakják az ingatlanokat.
Ami a sajátunk, azt adják vissza nekünk, hogy akik elmenekültek onnan, visszatérhessenek
– így Török.
Az örmények az azeriek területi követelését nem is értik, pláne azt nem, hogy Hegyi-Karabah lakosait szakadároknak bélyegzik.
Hogyan lehetünk szakadárok, ha több ezer éve ott élünk?
– teszi fel a költői kérdést Dájbukát, hangsúlyozva: időszámításunk előtt, a VIII. században tesznek említést először Árcáhról (Hegyi-Karabahról), mint az örmény királyság egyik tartományáról. Ráadásul a VI. századtól vannak kéziratok Árcáh történelmének leírásáról.
Dájbukát leszögezi: évszázadok óta örmények lakják a térséget, még akkor is 80-90 százalékos többségben voltak Hegyi-Karabahban, amikor az a Szovjetunió idején Azerbajdzsánhoz került.
Maximum kétszáz éve telepítették be az örményeket az oroszok, maximum kétszáz éve vannak ott
– nyomatékosítja Török, aki szerint az Orosz Birodalom célja az volt a betelepítéssel, hogy visszaszorítsák a muzulmánokat. Hozzáteszi, IV-VI. századi albán templomokat „örményesítettek″, ezért állítja Jereván, hogy az örmények már évszázadok óta ott élnek.
Dájbukát is megerősíteti, a mostani konfliktus részben a szovjet döntésben gyökerezik, de ha valaki betelepített bárkit is, az legutóbb az Oszmán Birodalom volt.
Amióta idejöttek a szeldzsukok, a mongolok, majd a törökök, azóta küzdenek a fennmaradásért az örmények
– mutat rá a levéltári kutató. Dájbukát a jelenlegi konfliktust az Oszmán Birodalom idejére vezeti vissza.
Magyarázata szerint
az örmények az egykori birodalomban „hatalmas kultúrával bíró, szorgalmas, kereskedőnépként is ismert”, külön osztályt képviseltek, lényegében ŐK MŰKÖDTETTÉK a birodalom gazdaságát.
Más színvonalon is éltek: otthonaikban megtalálhatóak voltak a kor technikai vívmányai (pl. gramofon), a gyerekeiket Európába járatták egyetemekre. Ez pedig a törököknek nem tetszett, különösen a pántürkizmus megjelenésével, amelynek keretében egy nemzetiségi alapú birodalmat akartak létrehozni. Ebbe pedig az örmények nem fértek bele.
Az örményellenesség végül az 1915-ös népirtásban teljesedett ki.
A mai napig nem bocsátották meg nekünk, hogy nem hagytuk magunkat kiirtani
– állítja Dájbukát a jelenlegi török vezetésről, amelynek szerinte kinyújtott karja az azeri hatalom. Felemlegeti Racep Tayyip Erdogan nyári kijelentését, amelyben a török elnök úgy fogalmazott:
nem szeretné, hogy nagyapáinak munkáját kényszerüljön befejezni.
Dájbukát szerint ez egyértelműen az örmény nép likvidálásáról szól, a területi követeléseknek ehhez semmi közük.
A magyar származású örmény férfi nyomatékosítja: éppen ezért egy tapodtat sem fognak mozdulni az örmények, mert ha leteszik a fegyvert, őket „kinyírják″. Most nemcsak az azeriekkel állnak szemben, hanem a népirtást elkövető Törökországgal, illetve annak „terroristáival”.
Nem tudjuk, mikor lesz vége, de nekünk a végsőkig ki kell tartanunk. Itt nemcsak egy területről van szó, hanem a létünkről. Ha ezt a háborút nem nyerjük meg, akkor vagy meghalunk, vagy elmenekülünk úgy, hogy nincs többé Örményország.
Törökországgal egyetemben Azerbajdzsán sem ismeri el az örmény népirtást. A két azeri magyart nem foglalkoztatják a hosszú távú történelmi előzmények, viszont teljesen átérzik a harminc évvel ezelőtti háború miatti, mai napig tartó haragosságot Azerbajdzsánban.
Úgy tűnik, az azerieket hidegen hagyja az örmények története: az ő történelmi sérelmük a kilencvenes évekre, az örményekkel vívott háborúra vezethető vissza.
Dájbukát leírása szerint
Örményországban a katonai hivatás nem csak megbecsült, de kényszerhivatás is, hiszen állandó fenyegetettségben érzik magukat a törököktől.
Azoktól, akik elüldözték őket történelmi területeikről és lerombolták kulturális örökségeiket, kolostoraikat. Hangsúlyozza, az örmények békés, vendégszerető nép, de ha a helyzet megkívánja, iszonyatosan összetartók és kemények lesznek. Ez márpedig ilyen helyzet.
Az azeri harcias nép, a militarista, hazafias beállítottságot már a gyerekkorban igyekeznek belenevelni az emberekbe. Vélhetően ez a harminc évvel ezelőtti háborúból fakad. Török el is meséli: kisfiainak a kétezres évek elején harcias dalokat tanítottak az óvodában. Gardalits pedig korábbi beszámolójában tett említést az azeri és török nemzeti színeket magukra festő, katonaruhában rohangáló gyerekekről.
Dájbukát jelzi, történelmi küzdelmeik nyomán vannak a törököket emlegető katonai dalaik.
Dájbukát szerint az örmények célja végtelenül egyszerű: küzdeni a megmaradásért, a maradék területeket pedig az utolsó vércseppig védeni. A törökök megérkezésével szerinte
bizonyos, hogy ellenségeik nem állnának meg Hegyi-Karabahnál, Örményország is kell nekik, de örmények nélkül.
Gardalits és Török szerint azonban Baku azeri fennhatóság alá akarja vonni Hegyi-Karabahot, de az ott élő örményeket „megtűrnék”, hadd éljenek az emberek „békében, vegyesen”.
A Karabahot körülvevő térségeket azonban az azeriek visszakövetelik, mert jogos tulajdonosaik, vagy azok leszármazottai Azerbajdzsánban élnek, és hazatérnének.
Török hangsúlyozza: számos azeri népdal a vitatott hovatartozású térségből származik, ami szerinte megint csak azt bizonyítja, hogy az azeriek is régóta jelen vannak a térségben.
Az azeriek legfőbb szövetségese, egyben „nagy testvére” Törökország, amelyre a jelenlegi háborúban is számíthat Baku, különösen annak tekintetében, hogy megfigyelők szerint Ankara kezdeményezte a harcok kirobbantását.
A jelenlegi konfliktus túlmutat a határ menti villongásokon,
ez nyilvánvalóan Törökország proxyháborúja Oroszország ellen
– hívja fel a figyelmet Dájbukát.
A nyári összecsapások is arról szóltak, hogy Ankara kitapogatta, meddig mehetnek el a törökök, Oroszország mit tűr el. Bár Moszkvának hatályos katonai szerződése van Jerevánnal, az oroszok egyelőre nem léptek. Vélhetően nem is fognak, amíg Örményország területe ellen nincs konkrét támadás, és a beavatkozásra az örmény kormánynak is fel kellene kérni Moszkvát. Dájbukátnak azonban aggályai vannak ezzel kapcsolatban, mert szerinte az oroszok békefenntartók bevezénylésével csak még jobban megvetnék a lábukat a Kaukázusban. Amúgy meg a problémát is ők kavarták száz évvel ezelőtt – teszi hozzá. Ebben az azeri magyarok is egyetértenek: a két nép közötti konfliktus Leninnel és Sztálinnal vette kezdetét.
Mindazonáltal se Török, se Gardalits, se Dájbukát nem éljenzi meg a háborút, végső soron a béke mellett teszik le voksaikat. Dájbukát „pusztán politikának” minősíti az eseményeket, és megnyilvánulásaiban inkább a törököket, Erdogant és Ilham Aliyev azeri elnököt becsmérli. Az azeri népet nem, amely szerinte békében él az örményekkel a világon bárhol, ami nem Azerbajdzsán. Gardalits és Török pedig együttérzéssel beszél a hadi veszteségekről, az anyák fiaik utáni fájdalmáról.
De miért is kéne háború? A XXI. században élünk. A kor módszereivel kéne ezt megoldani, tárgyalás útján
– így Török, aki hozzáteszi, Azerbajdzsán harminc éve próbál kiegyezni. De jött az új örmény kormányfő, Nikol Pasinján, és kijelentette: nem egyezkedik, Hegyi-Karabah pedig Örményországé.
Az azerinek ilyenkor leesik az álla. Háborút hirdet hát a szavaival, agressziót gerjeszt?
– hüledezik Török.