Ingerszegény, növényzettel gyéren borított tájak, helyenként hatalmas, vízzel feltöltött kráterekkel – nagyjából így fest a kazahsztáni Szemipalatinszk, a világ egyik legnagyobb nukleáris kísérleti terepe. 1949 augusztus 29-én itt robbantották fel az első szovjet atombombát, majd 1953-ban a Szovjetunió első hidrogénbombáját. Kazahsztán a nyolcvanas évek második felétől küzdött a nukleáris kísérletek leállításáért, ez végül napra pontosan harminc évvel ezelőtt sikerült, példát adva ezzel a világ más országainak is. A Magyarország területének mintegy ötödének megfelelő szemipalatinszki kísérleti terep még évezredekig lakhatatlan lesz, a nukleáris kísérletek egészségügyi következményei pedig több mint másfél millió ember életét tették tönkre.
Amikor a második világháborút követően Sztálin egyik legfontosabb bizalmasa, Lavrentyij Berija feladatnak kapta a megfelelő helyszín kiválasztását a szovjet nukleáris kísérletek számára a Mongólia feletti, Bajkálon túli területek, és Kazahsztán is egyaránt felvetődött. Az 1947-ben megszületett döntés végül Kazahsztán keleti részére esett, amely mellett szólt, hogy egyrészt a közelben nem voltak nagyobb települések, másrészt a területeknek volt vasúti összeköttetése, amely megkönnyítette a logisztikai kérdéseket is.
A jelenleg elérhető szovjet dokumentumok úgy írták le a helyszínt, mint emberek nélküli pusztaságot, egy kvázi sivatagot. Ez azonban nem egészen fedte a valóságot.
A nukleáris kísérletektől 120 kilométerre feküdt az akkor mintegy százötvenezres, ma több mint 320 ezres lélekszámú Szemipalatinszk. A legközelebbi település, a kétezer fős lakosú Szarzsal pedig csupán tíz kilométerre volt a robbantások helyszínétől.
Valószínűleg közrejátszhatott a döntésben az is, hogy Kazahsztán a világ egyik legnagyobb urán készletekkel rendelkezik, 2019-ben például a világ urán termelésének a 43%-a származott ebből az országból.
A Szovjetunió pedáns módon állt hozzá a nukleáris kísérletek megvalósításához. Az első, 1949-es szovjet atomrobbantás előtt felépítettek egy egész városrészt a kísérletektől nem messze – háromemeletes házakkal, vasúti és közúti felüljáróval, amelyeken vasúti szerelvények és autók várakoztak, sőt, még az egyik moszkvai metróállomás hű mását is megalkották. A terepen katonai egyenruhába öltözött manökenek álltak, valamint 1538 bárány és más élőállat. Az epicentrumtól különböző távolságra tankokat, páncélosokat, repülőket és tüzérségi fegyvereket helyeztek el.
A szovjet tudósok mindezzel tesztelni akarták a nukleáris robbanás által okozott pusztítás mértékét. A bárányok közül például 345 nem élte túl a robbanást, de a metróállomásnak nem esett baja.
Egy időben a szovjet tudósok a fejükbe vették, hogy az atombombákat ipari célokra is fel lehet használni, sőt, tereprendezésre, folyószabályozásra is. A nagyszabású tervek szerint az atom segítségével a folyók irányának megváltoztatásával, új tavak kialakításával a Szovjetunió irányítani akarta magát a természetet is. Nem sikerült. Mint utólag kiderült, a nukleáris robbantások következményei rendkívül károsak az élővilágra, és a kazah kísérleti terepen kialakított egy tucatnyi atom-tó nagy része azóta is élettelen.
A hatvanas években készült szovjet kisfilm a nukleáris robbantás következtében kialakított Csagani tóról, amelynek a vize – a film szerint – tökéletesen biztonságos, fürdésre, és még az állatok ellátására is alkalmas.
A szemipalatinszki kísérleti terep fennállása alatt 468 nukleáris robbantást végeztek itt, 1963-ig a felszínen és a légkörben, azután pedig a föld alatt. A sugárzás azonban nem állt meg a bázis 18,5 ezer négyzetkilométeres területén. Kazah adatok szerint legalább 304 ezer négyzetméteres területen terjedt szét, ezzel több mint másfél millió ember vált érintetté.
1989 februárjában aztán egy újabb föld alatti nukleáris robbantás során nagy mennyiségű radioaktív anyag szabadult ki a felszínre. Ekkor már javában tartott a gorbacsovi glasznoszty időszaka, és nem egészen három évvel azelőtt következett be a világ legnagyobb nukleáris katasztrófája Csernobilban. A szemipalatinszki szivárgás azonnal nyilvánosságra került, elindítva a szovjet kísérleti terep bezárásáért folytatott küzdelmet. A nagyszabású tüntetések ellenére azonban újabb két év kellett hozzá, hogy Kazahsztán már a szuverenitásának elnyerése után, 1991. augusztus 29-én végleg pontot tegyen a szemipalatinszki nukleáris kísérleti terep történetének a végére.
A nemzetközi nukleáris kísérletek leállításának a folyamata így éppen Kazahsztánnal indult.
1992-ben véget vetettek a nukleáris kísérleteknek Nevadában, majd jött Franciaország, 1996-ban pedig Kína is bezárta a Lop Nur-is kísérleti terepét. Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) végül 1996-ban fogadta el az Átfogó Atomcsend Szerződést, amelynek jelenleg 185 aláírója van. Pakisztán, India és Észak-Korea azonban nincs köztük. Míg az előbbi kettő utoljára 1998-ban tesztelte a nukleáris fegyvereit, Észak-Korea az elmúlt egy évtizedben legalább háromszor, legutóbb 2017 szeptemberében.
Kazahsztán a továbbiakban az atomfegyvereiről is lemondott. Az ország 1410 nukleáris töltetet örökölt a Szovjetuniótól, a világ negyedik legnagyobb atom arzenálját. Az utolsó töltetet 1995-ben semmisítették meg, éppen a szemipalatinszki bázis egyik tárnájában.
A szemipalatinszki kísérleti területeken ma is helyenként magas sugárzás tapasztalható, és az évtizedek során a földbe jutott radioaktív anyagok miatt a régió még évezredekig lakhatatlan lesz.
Ennek ellenére ez a világ egyetlen olyan területe, ahol az atomkísérleteket követően még mindig emberek élnek.
A terület újabban egyre inkább turisztikai látványossággá válik: a látogatók egyfajta kazah Csernobilt látnak Szemipalatinszkban. Van itt egy 1954-ben megépített, de 1994-ben teljesen kiürített titkos katonai szellemváros, Csagan, amely a kilencvenes évekig nem is szerepelt a térképeken. Van itt múzeum, kurcsatovi adminisztratív központ, és persze a fő „attrakció″ – a hatalmas kráterekkel díszített, ma is sugárzó nukleáris kísérleti terep.
(Borítókép: A kazahsztáni Szemipalatinszk teszthelye 1989. február 12-én. Fotó: TASS / Pavlunin / Getty Images)