Lvivben egész napossá váltak a dugók, elsősorban a vonatállomás környékén uralkodnak áldatlan állapotok, ami a menekültválság teljesen érthető következménye. Ezzel szemben Kijev kihalt, de ellenőrző pontokkal és úttorlaszokkal szabdalt utcái szinte felüdülést nyújtanak. Kivéve, amikor belekeveredik az ember a város egyetlen pontján lévő őrületes dugóba egy órával a kijárási tilalom előtt.
Egészen addig nem fogott el a pánikhangulat ukrajnai tartózkodásom alatt, amíg a lvivi pályaudvarra nem értem azzal a szándékkal, hogy csütörtökön egy Kijevbe tartó vonatra szálljak. Tájékozódni egyáltalán nem lehetett az egyetlen kihelyezett kivetítőn arról, milyen vonat hova, mikor és melyik peronról indul. Széles sorok álltak a peronfeljárók előtt, információt pedig legfeljebb az egyetlen nyitva tartó kasszánál lehetett volna szerezni, de semmi értelme nem volt megkockáztatni az előtte kígyózó sort.
A tömeget a peronokhoz vezető aluljáróban sárga mellényes önkéntesek terelgették, egyikőjüktől tudtam meg, hogy mindjárt indul a vonatom. A pályaudvar másik oldaláról.
Miután nagy nehezen átfurakodtam magam a tömegen, megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy az ukrán fővárosba tartó vonat még nem indult el.
Felszállás után azonban rögtön egy másik probléma foglalkoztatott: kell-e jegy. Elvileg nem, de erről is csak szóbeszéd útján hallottam, és az sem volt biztató, hogy egy férfi az említett egyetlen kasszánál váltott jegyét lobogtatta előttem.
Próba szerencse alapon elfoglaltam egy helyet, és felkészültem arra, hogy megbírságol az ellenőr. Nem kellett sokat várni rá, de megnyugtató módon csak az úti okmányokat kérte el mindenkitől.
Ezután derült ki számomra: nincs már olyan, hogy menetrend. A menekültválság miatt valóban ingyenessé tették a vonatjáratokat, de nem volt világos, hogy mikor indul a vonat. Egymás után szálltak fel az emberek, és már nemcsak férfiak, de kisgyermekes családok is. Két órát vesztegelt a vonat, míg minden egyes ülőhely gazdára nem lelt.
A vonatút békében telt, csak az aludni nem tudóktól értesültem reggel, hogy útközben leszállítottak a katonák valakit, állítólag azért, mert vagy nem volt nála úti okmány, vagy valami nem stimmelt.
Valóban nagyon komolyan veszik az emberek a hadiállapot miatt a törvényi korlátozásokat, például nem lehet az ellenőrző pontokat és a fegyveres erők tagjait filmezni, továbbá nem viccelnek az este 8-tól reggel 8-ig terjedő kijárási tilalommal sem. De kezdjük az elején.
Egy kihalt Kijevbe érkeztem meg, aminek örömére a délelőtti órákban négyszer hallatszott robbanás zaja, beazonosíthatatlan távolságban és helyszínen.
Az utcákon itt-ott voltak autók, és a két kezemen meg tudom számolni, hány járókelő volt. A városban minden fontosabb útvonalon ellenőrző pontokat helyeztek el – ami nem lassította a forgalmat, lévén, hogy alig közlekednek autók.
Kivétel ez alól a Kijev két oldalát összekötő, a Dnyeper folyót átszelő, a forgalom előtt egyedül nyitva álló Darnyicja-híd. A kijevieknek számos okuk van egyik oldalról a másikra autózni. A boltok, főként a gyógyszertárak hektikusan vannak nyitva, így van egy adott idősáv, amikor el lehet jutni valami egyéni igényre szabott holmiért, például felnőtt pelenkáért. De lehet ez így a kenyérrel, emellett családot, barátokat is látogathatnak. A GPS-ek azonban nem számolnak azzal, hogy a háromsávos hidat egysávosra szűkítik a levezetőnél felállított ellenőrző pontok, kétórássá téve az átjutást.
A GPS-ek azzal sem számolnak, hogy a visszajutás is ugyanilyen nehézségekkel jár. A helyi hatóságok ugyancsak felállítottak egy, Ukrajnában az angolból vett blokkposztként emlegetett forgalmi felügyeleti pontot, amely ezúttal a hídra felvezető útból csinált közlekedési tölcsért. Eleinte utazótársaimmal nyugalommal kezeltük a kezdeti araszolást, amit még fel is dobott az, hogy elrobogott az autóoszlop mellett egy tank.
Itt követtem el azt a hibát, hogy láthatóan megpróbáltam fényképet készíteni a nem mindennapi városi látványról. A páncélos már messze elrobogott, így csak a lánctalpai nyomát dokumentáltam, de így is azonnal óbégatni kezdtek a dugóban ülő emberek, akiknek lincshangulatot lehetett kiolvasni a tekintetéből. Lényegében a közlekedési káosznak köszönhetően úsztam meg a helyzetet.
A fegyveres erőkről tilos a fénykép készítése engedély nélkül, a fáma ugyanis az, hogy ha a képeket bármilyen platformra feltöltik, például az Instagramra, a geolokációs lenyomat, a metaadatok elárulhatják az ukrán egységek helyzetét az ellenségnek. Ukrajna ugyanis a kibertérben is háborút vív Oroszországgal, de erről majd máskor.
A sofőröm eközben tízpercenként kapta a hívásokat, ugyanis közelgett a kijárási tilalom, és eddig ő még mindig időben hazaért. Ahogy telt az idő, de előrébb alig jutottunk a blokkposztig, úgy lett ő is idegesebb.
Mi történik, ha nyolc után még az utcán vagyunk? − tettem fel az ártatlan kérdést.
Lelőnek − mondta erős túlzással, de azért egy pillanatra megfagyott bennem a vér.
Természetesen nem lőttek volna le, de szigorúbb ellenőrzés alá vetnek, és a fegyvert sem tartják már pihenő állapotban. Miután sikerült időben elérni a hídfeljáró előtti pontot, ahol nem mellesleg meglehetősen kedvesek voltak a katonák, sofőröm kifejtette, hogy miért kerülgette az idegbaj. Egyrészt azért, mert eddig még csak meg se kockáztatta azt, hogy kicsússzon a 8 órás kijárási tilalomból, másrészt pedig a háború kitörése utáni első hétvégén tisztogató műveletek voltak, akkor délután öttől tízig nem lehetett utcára menni, ugyanis diverzánsokra vadásztak, és mindenki értésére adták, hogy ha valakit ebben időben megfognak, előbb lőnek és utána kérdeznek.
Szerencsére az ellenőrző pont után pillanatokon belül hazaértünk Kijev üres utcáin.
Az orosz–ukrán háború eseményeit folyamatosan követjük, percről percre frissülő szombati cikkünket itt találja.
(Borítókép: A kijevi pályaudvar 2022. március 4-én. Fotó: Gleb Garanich / Reuters)