Amikor február 24-én kirobbant az orosz–ukrán konfliktus, a nyugati nagyhatalmaktól válaszcsapásként szinte azonnal elkezdtek záporozni a szankciók Oroszországra. A nyugati nagyhatalmak és szövetségeseik egészen a hatodik csomagig egyöntetűen sorra vezettek be gazdasági szankciókat a Kreml ellen. De annak, hogy ki számít gazdasági nagyhatalomnak, több aspektusa is van, ráadásul több elmélet is létezik ennek a definíciójára. Ennek jártunk utána.
Azt, hogy az oroszokra a háború óta kivetett büntetőintézkedések milyen hatást gyakoroltak, az alábbi prognózis jól mutatja: a Nemzetközi Valutaalap előrejelzése szerint az összes szankció együttvéve olyan csapást mért Oroszországra, hogy 2022-ben közel kilenc százalékkal fog zsugorodni a gazdasága. Ez majdnem háromszor akkora visszaesés, mint amit Oroszországnak 2020-ban a világjárvány miatt kellett elszenvednie.
Viszont a nyugati büntetőintézkedések által okozott gazdasági károk ellenére semmi nem utal arra, hogy ezek Vlagyimir Putyin orosz elnököt rá tudnák venni az ukrajnai háború leállítására. Ráadásul a mostani szankciók esetén az is elmondható, hogy az intézkedéseket nem csak Moszkva sínyli meg: egész Európában és Amerikában több évtizedes inflációs csúcsok dőlnek meg, egyre nagyobb bajban van az európai gazdaság, és feltehetően recesszió felé vágtat a világ. Ráadásul egyre jobban úgy tűnik, hogy az orosz kőolajra és földgázra vonatkozó embargók hatása is korlátozott lesz: feltehetően Kína fogja felvásárolni ezeket a termékeket, ez a tendencia már el is kezdődött.
A gazdasági hatalom fogalmára két elfogadott definíció létezik. Az egyik szerint – amelyet Richard Cooper közgazdász alkotott meg – az nevezhető gazdasági hatalomnak, aki a gazdasági eszközök alkalmazásával képes a másik fél megbüntetésére vagy jutalmazására.
A másik meghatározás szerint – amelyet F. S. Northedge politológus fogalmazott meg – az a csoport, állam vagy szövetségi rendszer tekinthető gazdasági hatalomnak, amely gazdasági erejével képes befolyásolni egy másik szereplő döntéshozatalát, így végül a gazdasági szankciók elszenvedőjének a magatartása megváltozik.
A nyugati nagyhatalmak az első definíciónak a nemzetközi szakértők szerint megfelelnek, viszont kevésbé egyértelmű, hogy a Northedge-féle definíciónak is eleget tudnak-e tenni a Foreign Affairs elemzése szerint. Hiszen egyelőre úgy tűnik, ezeknek a szankcióknak nincs olyan hatásuk, hogy rábírja Moszkvát arra, hogy megváltoztassa döntéseit vagy magatartását.
A gazdasági erőt jellemzően a katonai hatalom alternatívájaként határozzák meg.
Azért kerül ez jobban előtérbe, mert a konfliktusokba keveredő kormányok az elmúlt évtizedekben elfordultak a közvetlen katonai konfliktusoktól, túl nagy ilyen esetben a nukleáris háború kockázata, ami önmagában elegendő lett arra, hogy korlátozza a közvetlen összecsapások gyakoriságát és mértékét. Ráadásul a gazdasági szankciók olyan személy ellen is irányulhatnak, aki feltehetően egy katonai ütközetben nem venne részt, vagy akár olyan intézmény is célkeresztbe kerülhet, amelyben nem okozna kárt egy fegyveres összecsapás, mégis létfontosságú.
A gyakorlatban eddig a gazdasági és a katonai hatalom közötti kapcsolat sokkal összetettebb volt, a gazdasági intézkedések inkább kiegészítették a katonai eszközöket. Ahhoz, hogy jobban megértsük, hogy eddig hogyan is alkalmazták a nagyhatalmak a gazdasági fegyvereket, lapunk megkérdezte Szatmári Péter diplomáciatörténészt.
Szerinte a gazdasági eszközök alkalmazása a nagyhatalmak részéről szinte minden konfliktus esetén felmerült.
Az Amerikai Egyesült Államok számtalanszor alkalmazta a jól ismert dollárdiplomáciát Dél-Amerikában. Ennek az volt a lényege, hogy kölcsönök és hitelek segítségével az önálló államokat gazdaságilag teljesen kiszolgáltatottá tette. Ezt Washington folyamatosan stratégiai eszközként használta.
A történész szerint korábban is volt arra példa – főleg a XIX. század elején –, hogy nem katonai eszközzel oldották meg a területszerzést, az viszont „Teodor Roosevelt elnökségében jelent meg, hogy ha Amerika gazdasági érdeke sérül, akár katonailag is fellép”.
A háborúkban szinte minden esetben alkalmaztak eddig gazdasági eszközöket is. Ha megnézzük bármelyik nagyobb konfliktust, azt látjuk, hogy automatikusan történtek gazdasági szankciók, ez koroktól függetlenül így volt. Viszont Szatmári Péter kiemelt egy nagyon fontos különbséget, hiszen ha történeti dimenzióban vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a XVIII. századtól kezdve folytonosság van az orosz terjeszkedésekben: „a területeket általában először katonailag elfoglalták, majd később szerves részévé tették az anyaországnak. Ha a nyugati hatalmakat nézzük, ők ezt máshogy is véghez vihették. A XX. században már teljesen igazzá vált, hogy először akár gazdasági eszközökkel nyomultak be, és csak ezt követően katonailag. A két stratégiának teljesen más a logikája, a jelenlegi időszakban az orosz külpolitikában látok most is kontinuitást. Az viszont elmondható, hogy a katonai elrettentés mindig keveredett a gazdaság szankciókkal.”
A történész osztja azt a véleményt, hogy biztos, hogy az Egyesült Államok mindenféleképpen alkalmas arra, hogy döntéseket befolyásoljon. Szerinte az eddig ismert, a hidegháború óta kialakult egypólusú világ kezd megfordulni, és most a
XIX. századi bécsi kongresszus elmélete kezd érvényesülni, ahol folytonosan többszereplős konfliktusok viszonyrendszerei vannak. Oroszország nem egyedül van a nemzetközi térben, és sokszor az a benyomása az embernek, hogy Európa kezd egyedül lenni.
Tagadhatatlan, hogy nagyon súlyosan érintik a mostani szankciók Oroszországot, de olyan nyersanyag-erőforrásokkal rendelkezik, ami megnehezíti a kivetett szankciók hatékonyságát. „Azt látom, hogy Európa kezd elszigetelődni. Most az a kérdés, hogy Amerika meddig tudja gazdaságilag tartani Európát” – fogalmazott lapunknak Szatmári Péter diplomáciatörténész.
A történelem során viszont voltak olyan konfliktusok, ahol pusztán a gazdasági hatalomnak a pénzügyi cselekvése megváltoztatta a konfliktus kimenetelét. Példaként a koreai háborút hozta fel:
Itt két nagy szereplő mellett megjelent Kína is. Kínát akkor a Szovjetunió úgy tudta féken tartani, hogy gazdaságilag szankcionálta. Hiszen Kína felemelkedése már akkor is óriási veszélyt jelentett a térségre.
A szuezi válság is erre emlékeztet, hiszen Nasser elnök államosította a szuezi társaságot, de ott az USA nem akart konfrontációt, és úgy döntött, hogy csak gazdaságilag fog beavatkozni, katonailag nem. Tehát voltak már olyan események a történelem során, amikor pusztán a gazdasági szankciók megváltoztatták – vagy lényegesen módosították – egy játszma kimenetelét, de ennek az erőnek a hatékonysága számtalan más dologtól is függ.
(Borítókép: Index )