Európának két válság kellett, hogy ráébredjen: aki fizeti a számlát, az rendeli a nótát. A kontinens gyakorlatilag minden kritikus ellátási és biztonsági területen a nagyhatalmak markában van. Egyelőre nem is látni, hogy ez a trend megfordulna.
„A mi jólétünk az orosz energián és a kínai gazdaságon múlt, a biztonságunkat pedig az Egyesült Államokra bíztuk” – jelentette ki október 12-én Josep Borrell, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője.
Ezek erős kijelentések egy magas rangú politikustól, és erre a Régiók és Városok Európai Hetén Brüsszelben az Index is rákérdezett az uniós tisztviselőknél, valamint önkormányzatokban szerepet vállaló politikusoknál az energiaátmenettel foglalkozó sajtótájékoztatón.
A Covid-járvány által okozott válságban még egyértelműbbé vált mindenki számára, hogy az Európai Unió milyen nagy mértékben függ a világ többi részétől
– foglalta össze a kérdésünkre Linda Gaasch, Luxembourg város tanácsának tagja.
A XX. század derekáig a világban egyedüliként gyakorlatilag kizárólag Amerika termelt ki földgázt. Ugyanakkor Európa orosz gázkitettségének kialakulása kéz a kézben járt azzal, ahogy a társadalmak egyre inkább elkezdtek erre a nyersanyagra támaszkodni. A múlt század második felében, amikor az oroszok érdemben becsatlakoztak a globális gázkitermelésbe, javában zajlott már a hidegháború. Így Kelet-Európát szépen folyamatosan elkezdte befonni a gázhálózatuk, és ez végül olyan lett, mint az emberben az érpálya. A függőségünk politikai okokból tehetetlenül alakult ki. És ez a termék lett Európa vére, amely nélkül elképzelhetetlen egy fejlett gazdaság.
Ez végül olyan méreteket öltött, hogy Oroszország legnagyobb és legfontosabb exporttermékei a fosszilis nyersanyagok lettek. 2021-ben az orosz Szövetségi Vámszolgálat adatai szerint a teljes orosz exportbevételnek a 37 százalékát tették ki a nyersolaj- és kőolajtermékek. Az orosz–ukrán háborút megelőzően Európa földgázkitettsége Oroszország felé 40 százalékos volt. 2021 novemberében Moszkva az unió nyersolajimportjának valamivel kevesebb mint 30 százalékát adta, az olajtermékek importjának pedig valamivel több mint 15 százalékát – mivel az olaj rugalmasabban szállítható, könnyebben diverzifikálható.
Olyan mértékben támaszkodtunk az orosz földgázra, hogy ezt lehetetlen egyik pillanatról a másikra rövid távon átírni keresletcsökkentés nélkül, és ez kifejezetten igaz Kelet-Európára.
A gáz áramlása kelet–nyugati irányú, ezt csak komoly beruházásokkal lehet megváltoztatni. Teljesen felkészületlenül érte Nyugat-Európát, hogy váratlanul ekkora mennyiségű cseppfolyósított földgázt (LNG) kell fogadnia: 2030-ra a tervek szerint 50 milliárd köbméter földgáz érkezik Amerikából, Oroszországból békeidőben 150 milliárd köbméter érkezett évente. Leszögezhető: az uniós országok importálják ezeket a termékeket, és gyakorlatilag önálló, világszinten meghatározó kitermelést nem folytattak.
Monica Peña Sastre, az Európai Beruházási Bank (EIB) klíma- és energiapolitikai tanácsadója kérdéseinkre úgy fogalmazott, hogy „a múltban támogattuk a gázinfrastruktúra kiépítését, de 2019-ben úgy döntöttünk, inkább a megújuló energiákat részesítjük előnyben, amelyek több befektetést igényelnek”.
A gázinfrastruktúrára vonatkozóan ez azt jelenti, hogy ezek kiépítését többé nem támogatjuk
– emelte ki Satre, aki azonban azt is elmondta, hogy a zöld hidrogén, valamint az alacsonyabb széntartalmú tüzelőanyagok esetében más az ezzel kapcsolatos hozzáállás. Az ebbe való befektetéseket ugyanis az EIB továbbra is támogatja.
Az Európai Bizottság legújabb, energiahelyzettel kapcsolatos gyorsjelentései azt mutatják, hogy a gáz 44 százalékát, az olaj 26 százalékát, valamint a szén 52 százalékát továbbra is Oroszországból importálja az Európai Unió. Ami viszont még érdekesebb: 2010-hez képest a nyersolaj, az egyéb olajtermékek, valamint a természetes gáz importjának tekintetében is sokkal nagyobb az EU kitettsége a jelentés szerint, a kőszén esetében pedig nem történt érdemi előrelépés.
Az európai biztonságpolitika, ami szinte teljes egészében ki lett szervezve az amerikaiaknak, szintén rendkívül érdekes helyzetet teremtett. Wagner Péter korábban úgy nyilatkozott az Indexnek, hogy az ukrajnai konfliktus azért nem illik bele teljesen a revizionizmus amerikai perspektívájába, mert a Közel-Kelettel vagy akár a Távol-Kelettel szemben egyetlen regionális középhatalom sem avatkozik be a konfliktusba.
Ezt megerősítendő, arról szintén írtunk korábban az Indexen, hogy
a Kelet-Európában zajló háború legaktívabb szereplője a hadviselő feleken kívül nem valamelyik európai középhatalom, de még csak nem is az Európai Unió, hanem az Egyesült Államok.
Arra a kérdésre, hogy az európai védelempolitika miért lett teljesen alárendelve az amerikaiaknak, a két világháború adja a választ. Egészen 1914-ig kell visszamennünk az időben, ugyanis az antantnak már az 1917-es belépése előtt is nyújtott pénzügyi és egyéb támogatást az Egyesült Államok.
A háború vége után a békeszerződések a területi változásokon túl az óriási, pénzbeli jóvátételekről maradtak emlékezetesek. Ezek mértéke a háború utáni újjáépítés mellett annak is szólt, hogy mind Franciaország, mind az Egyesült Királyság elképesztő mértékben eladósodott az Egyesült Államoknak, és a hitelfizetéseiket a jóvátételek általi bevételekből próbálták fedezni.
Természetesen a jóvátételek mértéke és a háború utáni hiperinfláció a vesztes országokat is megrázta. Emiatt elindították a Dawes-tervet, amellyel a közép- és kelet-európai államok még jobban eladósodtak az Egyesült Államok felé.
Valami hasonló zajlott le a második világégés után is, csak akkor már Marshall-tervnek hívták az újjáépítési támogatásokat és hiteleket, emellett Európa a két világháború után békére és jólétre vágyott.
Azzal, hogy az NSZK-nak megtiltottak mindenféle fegyverkezést, és az Egyesült Királyság, valamint Franciaország hadserege is sokat veszített erejéből, Európa szinte tálcán kínálta a lehetőséget az amerikai nagypolitikának. Főleg úgy, hogy közben az Egyesült Államok hiteleiben úszott, és a jóléti intézkedések messze megelőzték a hadseregfejlesztést.
A NATO létrehozása az egykori brit nemzetközösséget foglalta magába, valamint az Egyesült Államokat és a nyugati blokk országait. Egyik jelmondatuk pedig a következő volt:
Az oroszokat tartsuk [Európán] kívül, az amerikaiakat belül, a németeket pedig alul.
A szervezet alapvetően védelmi szövetség volt mindig is, az Egyesült Államok pedig Európa több pontján is elkezdett rakétákat telepíteni, valamint katonai bázisokat létrehozni. Nem szabad elfelejteni, hogy az 1962-es kubai rakétaválság előzménye is az volt, hogy az amerikaiaknak már azelőtt is voltak nagy hatótávolságú rakétáik Törökországban, ahonnan a szovjet területek bőven elérhetők lettek volna.
A kelet-európai rendszerváltást követően aztán az 1990-es és a 2000-es években megindult a NATO nagyszabású terjeszkedése, amerikai rakéták és katonák érkeztek a Baltikumba, valamint Közép-Európába is. Fontos kiemelni azt is, hogy 1999-ben a Balkán-háborúban az amerikai csapatok avatkoztak be, és ők garantálták Koszovó függetlenségét is, nem az európai középhatalmak.
Sokatmondó, hogy 2018-ban a NATO védelmi kiadásai 963 milliárd dollárt tettek ki, amiből 648,8 milliárd dollárt adott az Egyesült Államok.
A második helyen a katonai szövetségben Franciaország volt a maga 63,8 milliárd dollárjával. Ennek fényében kell tehát értékelni azt is, hogy nemrégiben a német kormányzat 100 milliárd eurós hadseregfejlesztési programot jelentett be, ugyanis az még mindig kevesebb mint hatoda a 2018-as amerikai katonai költségvetésnek.
Nem véletlen: az AUKUS és az Egyesült Államok egyre inkább az indopacifikus térségre koncentrál, ez még erőteljesebben mutatja Európa biztonságpolitikai sebezhetőségét. Ennek fényében érthető, hogy az uniós hadsereg témaköre már pár évvel ezelőtt is terítéken volt, ennek pedig nagy támogatója Emmanuel Macron francia elnök és Orbán Viktor magyar miniszterelnök is.
Arról már korábban is írtunk az Indexen, hogy a német autóipar milyen mértékben függ Kínától, és az általánosságban is jellemző a német gazdaságra, hogy a termelés kiszervezésével egy bizonyos idő után a függőség már nemcsak egy-, hanem kétirányú, ami Németország – és áttételesen a teljes Európai Unió – gazdaságát sebezhetővé teszi.
Németország a napokban bejelentette, hogy kifejezetten csökkenteni akarja az ország függőségét a legfontosabb külkereskedelmi partnerétől, Kínától, amely Berlin legnagyobb kereskedelmi partnere, és tavaly a 2600 milliárd eurós német külkereskedelmi forgalom majdnem tíz százalékát adta. A Politico számítása szerint évtizedek óta Kína pörgette a német gazdasági növekedést, a szerepe mit sem változott napjainkra. Josep Borrell szerint az Európai Uniónak emiatt inkább versenytársként kell tekintenie Kínára, és csökkentenie kell a gazdasági függőségét.
Európa kitettsége Kína felé az elmúlt két évtizedben alakult ki igazán. Ennek az alábbi adatok lehetnek a tanúbizonyságai: Kína gyors fejlődése és a globalizáció miatt betöltött központi szerepe az unióval való gazdasági kapcsolatok bővülését eredményezte.
Az elmúlt két évtizedben, 2000 és 2019 között a kereskedelem volumene közel nyolcszorosára, 560 milliárd euróra bővült. Ezt valamennyire árnyalja, hogy a kínai bejövő befektetések összesített állománya továbbra is az EU teljes befektetésének 5 százaléka, ez pedig eltörpül az Egyesült Államok mellett. Kína jelenleg a kontinensünk második legfontosabb kereskedelmi partnere. A különböző tagállamokból és iparágakból származó, 25 uniós vállalatból álló minta szerint a vállalatok 2019-ben átlagosan a bevételük 11,2 százalékát Kínában termelték ki.
Az elektronikai, vegyi, ásvány-, fém- és gyógyszeripari termékek közül 103 termékkategóriában az uniónak kritikus stratégiai függősége van a Kínai importtól.
2020. december 30-án az unió és Kína elvben lezárta az átfogó beruházási megállapodásról (CAI) folytatott tárgyalásokat, ennek értelmében nagyobb hozzáférést biztosít az uniós befektetőknek a kínai piachoz.
(Borítókép: Index)