Ahelyett, hogy elapadna, egyre jobban ömlik szerkesztőségünkbe a levéláradat a karácsony utáni obertauerni riportunk nyomán, amely az alpesi síparadicsom magyar munkavállalóinak életét mutatta be.
A levelek egy része magasztalja az osztrák szociális hálót, a humánus jogrendet, más levélírók a ravasz magyar munkavállalók trükkjeiről közölnek történeteket, de sokan vannak olyanok is, akik szerint az osztrák szállodások elégedettek honfitársainkkal. A kép sokszínű, ahány ember, annyi eset. A lavina továbbgörög, már a tengerentúlról is kaptunk levelet!
Mária az Egyesült Államokból írta levelét, amellyel alátámasztja mindazt, amit Bence nevű karintiai szállodatulajdonosunk mesélt az ausztriai magyar munkavállalók trükkös módszereiről, amivel alkalomadtán eurótízezreket húznak le gyanútlan munkáltatójukról.
„Az ausztriai magyar munkavállalók kamu munkaügyi pereivel kapcsolatban írok önnek – kezdte levélírónk. – Tizenhárom éve élek Amerikában, ez idő alatt állampolgár is lettem. Sajnos, az én tapasztalataim azonosak azzal, amit az osztrák munkaadók kapnak a magyar munkavállalóktól. Itt Amerikában ugyanezt csinálják. Az illegális magyarok, főként,
ha például építkezésen dolgoznak, direkt leesnek a létráról, és kisebb-nagyobb sérüléseket szereznek csak azért, hogy beperelhessék az amerikai munkaadót.
Hatalmas összegű kártérítéseket és orvosi költségeket csalnak ki, eligazodva az amerikai jogrend útvesztőiben, persze dörzsölt ügyvédek segítségével! Arról már nem is beszélek, hogy amíg én több ezer dollárokat fizetek ki az orvosi számláimra, az illegálisan itt tartózkodó és feketén dolgozó magyarok simán kétoldali csípőprotézis-műtétet, szülést vagy bármilyen operációt megcsináltatnak ingyen, kihasználva az amerikai jogrendszer és az egészségügy kiskapuit.”
Máriát annyira felháborítják a Magyarország rossz hírét keltő külföldi munkavállalók trükközései, hogy ha tehetné, a világ 195 országába elküldené az olyan cikkeket, mint ami az Indexen is megjelent Bence riasztó élményeivel. Amerikában élő honfitársunk azt tanácsolja:
Nehogy magyar munkavállalókat alkalmazzanak, mert nagyon megszívják!
Ezzel együtt felhívnánk olvasóink figyelmét, hogy semmiképp se általánosítsanak!
„Itt a magyarok direkt kinéznek olyan céges autókat az autópályákon, amelyeknek a sofőrjét rá lehet szedni, majd balesetet idéznek elő, és utána indul a pereskedés. Vagy Kanadában szándékosan az autók alá fekszenek, hogy utána megint csak indulhasson a pereskedés. A magyar emberek mindenhol kihasználják a másik ország népének a jóhiszeműségét, naivitását és magas kártérítéssel kecsegtető jogrendszerét. A magyar emberek a szememben mindenütt a társadalom piócái, akik a vérszívás nagymestereiként azonnali meggazdagodást remélve perelnek! Tessenek nagyon vigyázni velük, és ne alkalmazzák őket!” – tette hozzá Mária.
Másik levélírónk, Edit Karintiából küldött e-mailt, abból a tartományból, ahol Bence is működteti a szállodáját. Edit véleménye árnyaltabb, de ő nem elsősorban a munkavállalókat, hanem a munkáltatókat bírálja! Avagy itt az érem másik oldala.
„Tizenegy éve élünk és dolgozunk Ausztriában, szintén Karintiában, a családdal. A fiam itt tanult, szerzett két szakmát. Én a férjemmel a vendéglátásban dolgozom, jelenleg mint konyhafőnök. A Bence nevű szállodatulajdonos hozzászólása késztetett írásra. Mi is magyar állampolgárok vagyunk, bár igazából svábok, de ez mindegy ebben a helyzetben. Soha egyetlen munkáltatómat nem húztam le, nem csaptam be semmivel. Sőt!!! Így utólag visszagondolva túl sok mindent fogadtunk el anélkül, hogy felháborodtunk volna bizonyos dolgokon.”
Editék heti hét napot dolgoztak öt hónapon keresztül, szabadnap nélkül három szezonon át. De a korrekt tájékoztatáshoz tartozik, hogy mindig rendesen ki is fizették őket.
„Én csak azt szeretném kérni, hogy ne legyen ez az általános nézet az összes magyarról, mert ez nem igaz, hogy mindenki becstelen lenne – állítja Edit. – Én pont a másik oldalról tudok csúnya dolgokat elmondani. Olyannyira, hogy én például itt Ausztriában semmi pénzért nem dolgoznék magyar munkáltatónál! Van itt a közelünkben egy étterem, amit magyarok üzemeltetnek. Voltunk ott egyszer egy állásinterjún. Hát ilyen arrogáns, beképzelt nővel, mint a feleség volt, én még életemben nem találkoztam, de a nagyobb baj, hogy a betérő öreg osztrák papókával is ugyanígy viselkedett. Ő firtatta, hogy mióta élünk itt, milyen szinten beszélem a nyelvet, mennyi tapasztalatom van. stb. Ez önmagában persze normális, hogy ezeket kérdezi, csak a stílus! Aztán kiderült, hogy a közelében sincs a mi a vendéglátós tapasztalatunknak, a nyelvet alig beszéli, hiszen amikor németül felvilágosítottam, hogy valószínűleg van tapasztalatom, van nyelvtudásom, ha már a negyedik nyári szezonom telt el konyhafőnökként, ahol rendelni kell, megszervezni a munkát, stb., na ő ebből egy kukkot sem értett!”
A munkáltató lehúzása levélírónk szerint nem állampolgárság kérdése, hanem személytől függ. Editék munkahelyén például egy német állampolgárságú, de már évek óta Ausztriában élő felszolgáló verte át a főnököt. A követelőzés az étel, egyéb költségek terén pedig Edit tapasztalatai szerint a volt Jugoszlávia területéről érkező munkavállalókra jellemző. Követelőznek, semmi nem elég jó nekik, egyesek szinte különb menüt várnak el, mint amit a vendégek kapnak. Levélíró magyarjaink például soha nem esznek a munkahelyen, mert saját lakásban élnek, munka után hazamennek, a gyerek miatt amúgy is főznie kell az anyának.
„Mindezek mellett hozzá kell tennem, hogy én sem dolgozom szívesen együtt más magyarral, mert pont a magyar mentalitás miatt élek Ausztriában – ismerte el Edit. – Sokan pedig, tisztelet a kivételnek, egy perc alatt visszahozzák az állandó panaszkodásukkal, mindenki szidásával, kavarással a munkatársak között azt a légkört, ami elől mi elmenekültünk. Ezt egyébként már sokszor hallottam más magyartól is, aki régebb óta itt él.”
Mária sem szívesen dolgozik együtt magyarokkal, több okból sem. El is mondja, hogy miért.
„Pár hónapja a férjemmel egy jó hírű ellmaui szállodában dolgoztunk, Tirolban. Ő gondnokként, én szobalányként. A párom szerette a munkáját. Már az első naptól kezdve jól érezte magát, egyedüli magyarként nagyon jól kijött a kollégáival. Az én helyzetem viszont teljesen más volt: velem dolgozott egy osztrák Hausdame, két szerb és egy szlovák szobalány, a többiek magyarok voltak. Mivel a nyelvtudásom nagyon gyenge, az egyik magyar kolléganőm tolmácsolta azokat a feladatokat, amiket nem értettem meg.”
Természetesen Mária tanulja a nyelvet, ezért sok mindent megértett. Az első két napban nagyon jól érezte magát, a kolléganők kedvesek, segítőkészek, nyitottak voltak. A harmadik naptól kezdve azonban minden megváltozott. Ugyanis a főnökasszony mindenkinek dicsérte Mária munkáját, szó szerint áradozott róla.
„Sajnos ez nem tetszett annak a magyar kolléganőmnek, aki betanított az első napokban. Attól kezdve minden alkalommal lejáratott: bármilyen utasítást kellett átadnia, ő mindig az ellenkezőjét mondta. Így soha nem azt végeztem el, amit a főnökasszony üzent. Ez addig fajult, hogy már a szállodatulajdonos is behívatott az irodájába. Természetesen úgy jöttem ki onnan, hogy ennek a hat szezon óta ott dolgozó magyar hölgynek adtak igazat. Mondván, hogy én még csak két hete vagyok ott, ezért ne várjam el, hogy bármit is adnak a szavamra. Mondta ezt az a szállodatulajdonos, aki a férjemen keresztül hívott el minket oda dolgozni.”
Addig fajultak az ármánykodások, míg Mária orvoshoz került. Az ottani doktornő azt javasolta a férjének, hogy azonnal keressenek új munkahelyet, mert a felesége tönkremegy, ha itt maradnak. És felvette Máriát táppénzre.
„Közben a férjem kollégái érdeklődtek a hogylétem felől – folytatta Mária. – Ő elmondta, hogy itt hagyjuk a hotelt, mert a magyar kolléganők kicsinálnak engem. Néhány magyar kolléga a konyháról elmesélte neki, hogy nem is értik, miért vitt oda engem, mert híre van, hogy az ottani magyarok mindenkivel ezt csinálják, mindenkit elűznek. Legfőképp az egyikük, aki mindenképp főnök akar lenni, és megnevezte a nőt. Azóta itthon vagyunk, és nem találtunk munkát múlt év november 9-e óta. Az állásinterjúkon mindig elmondják, hogy több magyar kolléganőm is lesz, erre én inkább nem vállalom el a munkát. Bepánikolok, ha meghallom.”
Végül idézünk Tamás leveléből. Tamás dolgozott Obertauernben is, sőt személyesen ismeri egyik interjúalanyunkat a cikksorozatot elindító riportunkból.
„Nyolc éve élünk kint a családommal, három gyerekünk van. Az elmúlt nyolc évben a tizenötödik munkahelyemen vagyok, a nejem az ötödiknél jár. Hét évet Lungauban (Tamsweg), egy évet Karintiában. Dolgoztam több alkalommal is Obertauernben, ismerem Zsoltékat is. Az ottani riportról annyit, hogy hozzánk képest speciális helyzetben vannak, mivel gyermek nélkül sok mindent megtehet az ember. Az írásuk rendben van, csak egy lényeges dolgot felejtettek el megosztani önnel: azt, hogy ők számolatlanul sok órát dolgoztak, dolgoznak, és valóban, olyankor szívesebben fizet a tulaj egy kicsit többet a kollektív minimumnál. Természetesen nem a teljes ledolgozott munkaórát, és semmiképp sem hivatalosan.”
A másik lényegi információelhallgatás Tamás szerint a jelentős borravaló megléte. Amikor is bármely munkavállaló nyel egy nagyot, és dolgozik tovább, túlórában.
Mivel Tamás már nem érdekelt arrafelé, ezért elmondhatta, hogy Obertauernben a fizetőpincérnek a jobb helyeken a legrosszabb napokon is megvan tisztán 100 euró borravalója, de megbízható embertől kapott információ alapján csúcsidőben a rekord 400 euró. Ez a csúcs 150–200 kis asztal kasszírozásánál jött össze az illetőnek.
„Még mielőtt az okosok beleszólnának, ez a munkakör rendelésfelvételt jelent, és kasszírozást, felszolgálást nem vagy csak minimális mértékben. Ezért van az, hogy sok munkavállaló befogja a száját, és gond nélkül dolgozik a megfizetett 8 óra helyett 10-12-14 órát is, és ezért van az, hogy ezek az emberek nem törődnek azzal, hogy az alapbérük csak 1500 vagy 1800 euró, mivel megkeresnek mellé még vagy 4000 eurót. Persze ezért legalább hat napot, heti akar 70-80 órát is dolgoznak.”
A gond ott van, hogy a kedves főnökök hozzászoktak ehhez az elmúlt 20-30 évben, és nehezményezik azt, ha a többi munkavállaló – nevezzük őket borravaló nélkülieknek – nem hajlandó ugyanennyi munkaórát ingyen ledolgozni, kizárólag az alapbérért. És itt a lényeg: ők vannak többen. A mosogatók, takarítók, házmesterek, ételfelszolgálók csak ácsingóznak az ilyen jövedelmekre. Néha persze löknek némi aprót nekik is a konyhára, meg a takarítóknak is marad az asztalon néhány euró. Persze ez is csak addig, amíg személyesen a főnök vagy a főnökasszony a szobakulcs leadása után ellenőrzés címén a takarítás előtt be nem sepri az asztalokon a takarító személyzetnek hagyott eurókat. Szóval, végtelen a lehúzás lehetősége.
„Nekünk már három, bíróság előtti megegyezésünk volt – idézte fel Tamás. – Tehát mindig nyertünk! Persze csak aprópénzről van szó. De amikor a kedves munkaadó nem óhajtja kifizetni az összes szabadságodat távozáskor, és elutasítja a nagyvonalú ajánlatodat, hogy főnök, adj nekem 100 eurót, és akkor rendben vagyunk. És olyan választ ad erre, hogy elég az neked, amit kaptál, akkor IGAZÁN jó érzést kelt a munkavállalóban, ha a teljes fizetési papírok áttanulmányozása után az érdekképviseleti szervezet 1500 euró meg nem fizetett bért fizettet meg a bíróság előtt a munkaadóval.”
Összegezve: mindenkinek van valamilyen sérelme, csak ahol annyi pénzt lehet keresni, mint például az obertauerni Kristall drinkbárjában, ott zokszó nélkül túlórázik az illető.
MERT A PÉNZ SOK MINDENRE GYÓGYÍRT JELENT, ÉS AZT AZTÁN LEHET KERESNI AUSZTRIÁBAN, HA SZORGALMAS AZ EMBER.
(Borítókép: Az ausztriai Tirol tartományban lévő Ischgl település látképe 2019. január 15-én. Fotó: MTI/EPA/Daniel Kopatsch)