A magyar kormányzat részéről egyre több jel utal arra, hogy hisz az államkapitalista modellben. Jelentős a különbség a kapitalizmus liberális, szabadpiaci formája és az államkapitalista változat között. Utóbbi képes nagyobb növekedési ütemet produkálni, de ennek ára van.
A kapitalizmus – mint gazdasági rendszer – uralja a világot. Apróbb kivételektől eltekintve ma már az egész földkerekség ugyanúgy szervezi a gazdasági termelést: a munkavállalás önkéntes, a tőke többnyire magánkézben van, a termelést pedig decentralizáltan a profit motiválja.
Egyre gyakrabban olvasni és hallani a nyugati médiában, hogy a jelenlegi rendet kései kapitalizmusként írják le, mintha a gazdasági rendszer az eltűnés szélén állna. Mások azt sugallják, hogy a kapitalizmus a szocializmus újbóli fenyegetésével néz szembe.
A társadalmak szerte a világon magukévá tették a kapitalizmusba beágyazott verseny- és felvásárlási szellemet, amely nélkül csökkennek a jövedelmek, nő a szegénység, és lelassul a technológiai fejlődés.
Ehelyett az igazi csata a kapitalizmuson belül zajlik, két, egymással versengő modell között.
Nyugat-Európa és Észak-Amerika államaiban, valamint számos más országban, például Indiában, Indonéziában és Japánban a kapitalizmus liberális, szabadpiaci formája dominál: egy olyan rendszer, amely a termelés túlnyomó részét a magánszektorba koncentrálja, és látszólag lehetővé teszi a tehetségek megjelenését, valamint olyan intézkedésekkel igyekszik lehetőséget biztosítani mindenkinek, mint az ingyenes oktatás.
Ezen berendezkedéssel áll szemben a kapitalizmus állam által vezetett politikai modellje, amelyre Kína a legjobb példa, de felbukkan Ázsia más részein, mint például Mianmar, Szingapúr vagy Vietnám, Európában a posztszovjet térségben. Ez a rendszer előnyben részesíti a magas gazdasági növekedést, és korlátozza az egyéni politikai és állampolgári jogokat.
Magyarország most ezen modellek között egyensúlyozik, és bár az Európai Unió tagjaként papíron a liberális, szabadpiaci kapitalizmus a gazdasági berendezkedése az országnak, az 1990-es évek privatizációs időszaka után, az utóbbi 12 évben az állam fontosabb gazdaságszabályozó erőként próbál föllépni.
Orbán Viktor a Szabad Európa értesülései szerint úgy fogalmazott 2022-es, Kötcsén elhangzott, zárt körű beszédében: „Európa nem készült fel rá, hogy új szereplők emelkednek fel a globális politikában (elsősorban Kína).” Ő ezt már 2010-ben észlelte, látta, hogy a kínai államkapitalizmus milyen hatékony. De mi is a különbség a kapitalizmus ezen két formája között?
A politikai, vagy más néven államkapitalizmus nagyobb mozgásteret biztosít a politikai elitnek, miközben magas növekedési rátát ígér a hétköznapi embereknek.
Kína gazdasági sikere pedig aláássa a Nyugat azon állítását, hogy szükségszerű kapcsolat van a kapitalizmus és a liberális demokrácia között.
A liberális kapitalizmusnak több jól ismert előnye van, amelyek közül politikailag hangsúlyozandó a demokrácia és a jogállamiság. Ez a két jellemző önmagában erény, és mindkettő a gyorsabb gazdasági fejlődés ösztönzésével magyarázható az innováció és a társadalmi mobilitás elősegítésével. Ennek a rendszernek azonban óriási kihívással kell szembenéznie: egy önfenntartó felső osztály megjelenésével, ami az egyenlőtlenség növekedésével párosul. Ez jelenti a legnagyobb veszélyt a liberális kapitalizmus hosszú távú életképességére.
A politikai kapitalizmus a maga részéről sokkal hatékonyabb gazdaságirányítást és magasabb növekedési ütemet ígér. Az a tény, hogy Kína gazdaságilag messze a legsikeresebb ország volt az elmúlt fél évszázadban, olyan helyzetbe hozza, hogy törvényesen megpróbálja exportálni gazdasági és politikai intézményeit. Ezt leginkább az Egy Övezet Egy Út (BRI) kezdeményezésen keresztül teszi, amely egy olyan ambiciózus projekt, amin keresztül több kontinens összekapcsolását célozza a fejlett, kínai finanszírozású infrastruktúra révén.
A kezdeményezés ideológiai kihívást jelent azzal szemben, ahogyan a Nyugat kezeli a gazdasági fejlődést szerte a világon. Míg a Nyugat az intézményrendszer kiépítésére összpontosít, addig Kína fizikális létesítmények létrehozására önti a pénzt. A BRI a partnerországokat egy kínai befolyási övezetben fogja összekapcsolni. Peking még azt is tervezi, hogy a jövőbeni befektetési vitákat egy kínaiak által létrehozott bíróság joghatósága alatt kezelje.
Európán belül Magyarország az egyik legaktívabb és legkezdeményezőbb a BRI kapcsán, de történtek már nagyobb kínai befektetések Olaszországban és Németországban, vagy éppen a botrányos autópálya-építés kapcsán Montenegróban.
Európa nehéz helyzetben van. A német autóipar nagymértékben függ Kínától, és az általánosságban is jellemző a német gazdaságra, hogy a termelés kiszervezésével egy bizonyos idő után a függőség már nemcsak egy-, hanem kétirányú, ami Németország – és áttételesen a teljes Európai Unió – gazdaságát is sebezhetővé teszi.
A Politico számítása szerint évtizedek óta Kína pörgette a német gazdasági növekedést, a szerepe mit sem változott napjainkra. Josep Borrell szerint az Európai Uniónak emiatt inkább versenytársként kell tekintenie Kínára, és csökkentenie kell a gazdasági függőségét.
„A mi jólétünk az orosz energián és a kínai gazdaságon múlt, a biztonságunkat pedig az Egyesült Államokra bíztuk” – jelentette ki október 12-én Borrell, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője.
Európa kitettsége Kína felé az elmúlt két évtizedben alakult ki igazán. Ennek az alábbi adatok lehetnek a tanúbizonyságai: Kína gyors fejlődése és a globalizáció miatt betöltött központi szerepe az unióval való gazdasági kapcsolatok bővülését eredményezte. Az elmúlt két évtizedben, 2000 és 2019 között a kereskedelem volumene közel nyolcszorosára, 560 milliárd euróra bővült.
Ezt valamennyire árnyalja, hogy a kínai bejövő befektetések összesített állománya továbbra is az EU teljes befektetésének 5 százaléka, ez pedig eltörpül az Egyesült Államok mellett. Kína jelenleg a kontinensünk második legfontosabb kereskedelmi partnere. A különböző tagállamokból és iparágakból származó, 25 uniós vállalatból álló minta szerint a cégek 2019-ben átlagosan a bevételük 11,2 százalékát Kínában termelték ki.
A német, és ezáltal európai kitettség alól Magyarország sem tud kibújni, azonban az európai nagyhatalmakkal szemben a budapesti vezetés sokkal inkább lehetőséget lát a kínai gazdasági és politikai kapcsolatokban, mint kockázatforrást. A debreceni akkumulátorgyár, de a Budapest–Belgrád vasútvonal, vagy éppen a Fudan Egyetem budapesti kampusza is ebbe az irányba mutat.
Ennek oka, hogy
a magyar kormányzat gazdasági és politikai ideológiájához is illeszkedik a pekingi modell.
A kormányzat első lépései között volt 2010 után, hogy a korábban eladott állami tulajdonú részvények nagy részét visszavásárolta olyan, nemzetstratégiai jelentőségű nagyvállalatoknál, mint például a Mol, de ebbe a kategóriába tartozik a Vodafone-értékpapírok állami megvásárlása is.
Ehhez szintén megfelelő ideológiai hátteret ad az államkapitalizmus alapvetően kínai modellje, ahol az egyéni szabadságjogok kevésbé érvényesülnek, emellett nagyobb hatalma van a gazdasági-politikai elitnek.
Mindezt pedig asszertív, érdekalapú ideológia szerint a gyorsabb ütemű gazdasági növekedéssel lehet legitimálni.
John Rawls, a modern liberalizmus filozófusa azt állította, hogy egy jól működő társadalomban abszolút elsőbbséget kell adnia az alapvető szabadságjogoknak a gazdagság és a magas jövedelem helyett.
A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy sokan hajlandók elcserélni a demokratikus jogokat nagyobb jövedelemért.
Egyszerűen meg kell figyelni, hogy a vállalatokon belül a termelés általában a leghierarchikusabb, nem pedig a legdemokratikusabb módon szerveződik. A dolgozók nem szavaznak arról, hogy milyen termékeket szeretnének előállítani, vagy arról, hogyan szeretnék előállítani. A hierarchia nagyobb hatékonyságot és magasabb béreket eredményez.
A probléma azonban az, hogy a politikai kapitalizmusnak, hogy bizonyítsa felsőbbrendűségét és elhárítsa a liberális kihívásokat, folyamatosan magas növekedési ütemet kell elérnie.
Tehát míg a liberális kapitalizmus előnyei természetesek, mivel beépülnek a rendszer felépítésébe, a politikai kapitalizmus előnyeit folyamatosan bizonyítani kell.
Az államkapitalizmus azzal a hátránnyal kezd, hogy empirikusan kell bizonyítani felsőbbrendűségét, emellett két további problémával is szembesül. A liberális kapitalizmushoz képest a politikai kapitalizmus hajlamosabb rossz politikákat és rossz társadalmi eredményeket generálni, amelyeket nehéz visszafordítani, mivel a hatalmon lévőket nem ösztönzik az irányváltásra, ráadásul könnyen válthat ki népi elégedetlenséget a rendszerszintű korrupció és egyértelmű a jogállamiság hiánya is.
(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)