Amikor a szovjetek a második világháború lezárásakor, a Koreai-félsziget rájuk eső, északi megszállási övezetében Kim Ir Szent segítették hatalomra, nem gondolhatták, hogy egy gerilladinasztia születését alapozzák meg. A Kim család azonban – a forradalmi kommunizmus szellemével ellentétesen – már három generáció óta vezeti Észak-Koreát, a notórius latorállamot.
De miért pont Kim Ir Szenre esett a szovjetek választása? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához három dolgot érdemes figyelembe venni. Egyrészt Kim fiatalkorát a Koreát megszálló japán erők elleni fegyveres gerillaharccal töltötte a kínai Mandzsúriában, a koreai nacionalizmus és a kommunizmus ideológiai környezetében szocializálódva.
Másrészt meghatározó volt a Szovjetunióban szerzett tapasztalata, hiszen nemcsak egy gerillaosztagban teljesített szolgálatot, hanem a második világháború idején láthatta a háborús mobilizáció hatékony, sztálini modelljét is. Ezek a tapasztalatok pedig – politikai és ideológiai szempontból – alkalmas szövetségessé tették a szovjetek szemében.
A harmadik befolyásoló tényező érdekes módon éppen az volt, hogy nem rendelkezett önálló helyi bázissal vagy társadalmi támogatottsággal, ami ideális, könnyen alárendelhető kliensjelöltté tette Moszkva szemében.
Kim Ir Szen rezsimjének kialakulását a Koreai-félsziget kettészakítottságának kontextusában kell értelmezni. Miután északon és délen is létrejöttek a helyi vezetések, amelyek a félsziget feletti szuverenitás kizárólagos birtokosaként értelmezték magukat, Kim Ir Szen legfontosabb célja nem a békés nemzetépítés megkezdése volt, hanem Korea újraegyesítése. Ehhez számára az egyetlen elképzelhető mód a fegyveres út volt, mindez pedig a szovjet stratégiával és saját katonai tapasztalatával is kompatibilis volt.
Az 1950 és 1953 között zajlott koreai háború, mint ismeretes, nem a várakozásainak megfelelően alakult, a megalázó vereség és az országot ért elképesztő mértékű pusztítás azonban épphogy megerősítették személyi vezetését és a rezsim ideológiai pilléreit. Így például az Amerika-ellenességet vagy a külső fenyegetések és a Korea egyesítésének befejezése miatti fegyverkezés szükségességének érzetét.
A háborút követő években Kim Ir Szen tovább konszolidálta személyi hatalmát a Koreai Munkapárt újrarendezésével, a rivális frakciók és politikusok eltüntetésével és a káderek lojalitás alapján történő felemelésével, melynek következtében az észak-koreai pártelit túlnyomó többségét Kim korábbi mandzsúriai gerillacsapatába tartozók alkották.
A Kim-rezsimről alkotott képünk kihagyhatatlan eleme a vezetőt övező extrém személyi kultusz, amelyet Kim Ir Szen Sztálinéhoz hasonlóan épített ki. Ennek megfelelően a család helyett a legfontosabb kötelék az államhoz való kötődés, aminek az „Atyai Vezető” áll a középpontjában, aki mindentudó, jót akaró szülőként tűnik fel, és a nemzet jelentette kiterjedt családot védelmezi.
A személyi kultuszt a hatvanas évek második felétől Kim családtagjaira is elkezdték kiterjeszteni, a hetvenes évektől pedig Kim Ir Szen legidősebb fia, Kim Dzsongil személyének mint a forradalmi család erényei örökösének építése is megkezdődött, aki méltó az ország védelmezőjének szerepére.
Felmerülhet azonban a kérdés: hogyan egyeztethető össze a családi kötelék leértékelése és a marxista–leninista rendszer a dinasztikus utódlással?
A forradalmi kommunizmus szellemével nemigen fér össze a hatalom családtagokra örökítése, és akkoriban példátlan gyakorlat volt a kommunista rezsimekben – ezt példázza az is, hogy az észak-koreai Társadalomtudományi Akadémia politikai szótárának 1970-es kiadásában az örökletes utódlás még a kizsákmányoló társadalmak reakciós gyakorlataként volt meghatározva.
A kommunista ideológia és a dinasztikus utódlás összeházasítása nemzetközi szinten sem vette ki magát jól a politikailag szofisztikáltabb testvérpártok előtt, de az is érezhető, hogy Kim Ir Szennek az örökítés hazai elfogadottságával kapcsolatban is kétségei voltak. Emiatt építette óvatosan, fokozatosan, évtizedeken keresztül Kim Dzsongil jogosultságát a vezető pozíció betöltésére, a ranglétrán való feljebb jutását megállíthatatlan felemelkedésként beállítva, és közben megakadályozva bármilyen potenciális erőközpont kialakulását, ami veszélyeztethette volna hatalmát.
Kim Ir Szen a hatalom fiára ruházásában láthatta a hatalmi harcok elkerülésének, a stabilitás biztosításának, valamint életműve megőrzésének és továbbépítésének zálogát. Kim Dszongil feladata nem az volt, hogy egy új generáció reformlendületét lehelje a rendszerbe, épp ellenkezőleg: egész életében arra lett nevelve – és pártbéli előmenetelét is az tette lehetővé –, hogy a mandzsúriai gerillageneráció kihalása után is továbbvigye annak szellemét, és megóvja apja rendszerének ideológiai és politikai pilléreit.
Kim Dzsongil apja 1994-es halála után saját legitimitását szabotálta volna azzal, ha szembemegy a kimizmussal, ezért konzisztensen, hűségesen követte apja örökségét, nem megreformálva annak vízióját – még a kilencvenes évek gazdasági összeomlása és pusztító éhínsége ellenére sem. Kim Dzsongil a maga módján sikeresen navigálta a dinasztikus utódlás bizonytalan territóriumát, és menedzselte a politikai generációváltást anélkül, hogy ez politikai változásokhoz vezetett volna, a káderek hűségét ráadásul tisztogatások nélkül tudta fenntartani.
Az öröklés kérdése Kim Dzsongil vezetése alatt hamar felmerült, 2008-ban ugyanis stroke-ot kapott, aminek hatására felgyorsította harmadik és legidősebb fia, a hatalom átvételére legalkalmasabbnak tartott Kim Dzsongun utódlásának előkészítését. Mivel Kim Dzsongun még fiatal és tapasztalatlan volt, Kim Dzsongil lojális tanácsadók pozícióba emelésével igyekezett segíteni fiának a majdani irányításban.
Apja 2011-es halála után, huszonhét évesen, Kim Dzsongun egy hatékony apparátussal működő államot örökölt, amiben már megalapozott volt a dinasztikus utódlás, és ahol a katonai és pártelit túlélését a Kim-dinasztia fennmaradása biztosította leginkább. Nem kellett tehát félni, hogy valaki a pozíciójára tör, a kihívást inkább az jelentette számára, hogy fiatalsága miatt a rendszer meghatározó figurái manipulálni akarnák őt vagy kurtítanák hatalomgyakorlását. A hatalom átvétele után ezért kulcsfontosságú volt számára semlegesíteni, vagy akár erőszakosan eltávolítani, a tekintélyét csorbítani akaró, vagy annak vélt elemeket.
Bér a nemzetközi közvélemény mind Kim Ir Szen, mind Kim Dzsongil halála után a rezsim összeomlását vizionálta, a Kim-dinasztia eddigi történetéből jól látható, hogy rendszerük a gazdasági nehézségek ellenére is szilárd, belső elemek nem veszélyeztetik a család hatalmát. Gyakran felmerülő kérdés, különösen amikor Kim Dzsongun hosszabb-rövidebb időre eltűnik a nyilvánosság elől, hogy ki követi majd a sorban Észak-Korea jelenlegi diktátorát. Ebben a kérdésben azonban a latorállam elszigeteltsége és Kim Dzsongun családjáról szerezhető pontos információk hiánya miatt kívülről legfeljebb csak spekulálhatunk. Mindazonáltal abban biztosak lehetünk, hogy az utódlás folyamata, a Kim-dinasztiából kikerülő következő vezető kiválasztása átgondolt tervezés és megfontoltan kivitelezett építkezés eredménye lesz.
A szerző a Neumann János Egyetem Eurázsia Központ és a Magyar Külügyi Intézet kutatója.
(Borítókép: Észak-koreai katonák Kim Ir Szen és Kim Dzsongil óriásportréi előtt haladnak el 2012. szeptember 9-én Pjongcsangban. Fotó: Eric Lafforgue / Art in All of Us / Getty Images)