A The New York Times véleményrovatának szerzője, Ross Douthat legújabb esszéjében azt járja körbe, hogy lehetséges-e, hogy egy európai országban kitörjön egy polgárháború. A szerző szerint ennek valószínűsége csekély, azonban arra minden esély megvan, hogy a faji, etnikai, vallási és kulturális feszültségek polgári erőszakba csapjanak át olyan országokban, mint például Franciaország és az Egyesült Királyság.
Ross Douthat – aki egyébként konzervatív újságíró – elsősorban saját, amerikai perspektívájából közelítette meg a kérdést. Visszaemlékszik, hogy a közelmúltban több kulturális termék is feldolgozta már egy második amerikai polgárháború lehetőségét – például a 2024-es Polgárháború című film. Azonban hangsúlyozza, az elképzelés földtől elrugaszkodott, és felsorolja, hogy korábbi írásaiban milyen érvekkel támasztotta alá állítását, mely szerint az Egyesült Államokban nem lesz polgárháború.
A szerző szerint sok saját érve, amely Amerikában a polgárháború esélye ellen szól, Európában is érvényes: az öregedő és viszonylag jómódú társadalmak kevéssé hajlamosak szervezett erőszakra, és nincsenek olyan politikai erők, amelyek egyértelműen forradalmat akarnának.
A konzervatív újságíró azonban nagyon fontos különbségre is felhívja a figyelmet: amíg az Egyesült Államokban elsősorban a liberális gondolkodók figyelmeztetnek polgárháborúra a trumpizmus és a populizmus térnyerése miatt, addig kontinensünkön inkább a konzervatív körök vizionálnak erőszakos társadalmi összecsapást – a bevándorlók, és az úgynevezett „őslakos” fehér európaiak között. Ezek a szerzők ilyen – a polgárháborús veszély szempontjából – európai gócpontokként azonosítják a sok bevándorlót befogadó Franciaországot és az Egyesült Királyságot.
A társadalmi feszültségek az említett két országban elsősorban abból fakadnak, hogy a bevándorlók asszimilációja nem halad jól. A publicisztika úgy fogalmaz: „a nemzetiségi és vallási különbségek vitathatatlanul nagyobbak Európában, mint az Egyesült Államokban: a párizsi vagy marseille-i külvárosi bevándorlóközösségekben sokkal intenzívebb a kulturális szeparatizmus, mint Los Angelesben vagy Chicagóban, és sokkal nagyobb a forrongó elégedetlenség, amely könnyen zavargásokba torkollik”.
Douthat úgy gondolja, hogy az európai liberális demokráciák viszont sikeresebben szorítják ki az európai fehérek szorongásait zászlajukra tűző politikai szereplőket a hatalomból, mint az Atlanti-óceán túlsó partján. Azonban ezen igyekezetükben az európai kormányok elkerülhetetlenül egyre inkább antidemokratikus és tekintélyelvű eszközöket alkalmaznak.
Példaként említi, hogy a brit és francia vezetés egyre jobban szűkíti a szólásszabadság keretrendszerét, a rasszizmus és kirekesztés, meg persze a társadalmi polarizáció elleni fellépésre hivatkozva.
Franciaországban és az Egyesült Királyságban az elit ezen törekvései a szerző szerint ahhoz vezethetnek, hogy a politikai vezetés legitimációja megkérdőjeleződik. És ez a legitimációvesztés hozzájárulhat mind az etnikai kisebbségek, mind a korábbi életmódjukat veszélyben érző európai őslakosok erőszakos zavargásaihoz, mert ezek a csoportok elkezdhetik a rendszeren kívül, képviselet nélkül érezni magukat. Ez akár az őslakosok és az újonnan érkezők összecsapásához, sőt akár két kisebbségi csoport összecsapásához vezethet, ahogy azt angliai hindu–muszlim összetűzések is bizonyítják – véli a konzervatív publicista.
A szerző kritikával illeti a felfogást, mely szerint Amerika a trumpizmus és a populizmus miatt instabillá vált, amíg a liberális Európa – ezen eszmék visszaszorításával – kiegyensúlyozott maradt. A valóság szerinte inkább az, hogy Európa problémái mélyebbek lehetnek, és a populizmus visszaszorítására tett kísérletek akár a liberális rend bukásához is vezethetnek, ha mindezt összeadjuk a kontinens demográfiai válságával és a gazdaság stagnálásának problémáival.
Konklúzióként a szerző Aris Roussinos pesszimista, de nem apokaliptikus nézeteit osztja: szerinte Európában valószínűbbek a szétszórt erőszakos zavargások, mint a valódi polgárháború. Fontos megkülönböztetni a mindennapi rendzavarásokat a rendszerszintű összeomlástól – valami olyasmi jövőt vizionál, mint az 1960-as és 1970-es évek Amerikája, ahol a faji zavargások és konfliktusok gyakoriak voltak, de nem volt valódi fegyveres konfliktus a társadalmi csoportok között.
S a fegyveres konfliktus lehetőségét eleve sokkal csekélyebbnek tartja itt, mint az Egyesült Államokban, ugyanis a lakosság sokkal nehezebben jut fegyverhez, mint az óceán túlpartján. Emellett azt is fontos különbségnek tartja, hogy a centralizált európai országok sokkal hatékonyabban fel tudnak lépni a fel-fellobbanó lokális erőszakhullámokkal, mint az Egyesült Államok tud.
Európa több pontján léteznek olyan városrészek, ahol a magas bevándorlóarány, a társadalmi marginalizáció és a kulturális elkülönülés miatt nő a feszültség, és nem kizárt a jövőbeni erőszakos konfliktusok kirobbanása. Franciaországban Párizs elővárosai vagy Marseille északi kerületei gyakran szerepelnek a hírekben zavargások, rendőrségellenes tiltakozások és a tomboló szociális válság miatt. Legutóbb pedig éppen a Bajnokok Ligája döntőjét ünneplő tömeg egy része kezdett rendbontásba Párizsban.
Svédországban Stockholm külvárosai, valamint Malmö egyes negyedei szintén visszatérő helyszínei az autóégetéseknek és a rendőrséggel való összecsapásoknak.
Az Egyesült Királyságban az észak-angliai települések, Birmingham, Luton és Leicester városai váltak feszültségforrássá, különösen ott, ahol muszlim és hindu közösségek élnek egymás mellett.
Fontos hangsúlyozni, hogy a konfliktusok mögött nemcsak vallási vagy etnikai különbségek húzódnak, hanem ezen térségek komoly gazdasági leszakadása, a közszolgáltatások gyengesége és a nyugat-európai integrációs politika kudarcai is.
Miközben sok bevándorlóközösség békés és beilleszkedett a helyi közösségbe, néhány térségben kialakultak párhuzamos társadalmak, ahol a helyi normák, törvények és értékek nem érvényesülnek. Ráadásul a politikai vezetés gyakran túl későn reagál ezekre a folyamatokra. Bár egy valódi polgárháború Ross Douthat szerint valószínűtlen, a társadalmi stabilitás szempontjából ezek a gócpontok komoly kihívást jelentenek Nyugat-Európa számára.
(Borítókép: Tüntetés Párizsban 2023. március 28-án. Fotó: Vincent Koebel / NurPhoto / Getty Images)