Három, jogilag nem kötelező állásfoglalással próbál irányt mutatni az EU-nak az Európai Parlament.

Az első a 2009-es lisszaboni reformszerződés jobb kihasználására buzdít és többek között azt javasolja, hogy:

• kétkamarás rendszert létrehozva alakítsák át a tagállami miniszterekből álló Tanácsot valós jogalkotó testületté, a tanácsi jogalkotási formációk pedig az európai parlamenti bizottságokhoz hasonlóan működjenek (magyarul a mostani Európai Parlament lenne a közvetlenül választott alsóház, a Tanács pedig ennek a felsőháza, amely a tagállamokat képviseli);
• növelni kellene az uniós kvázi-kormány, az Európai Bizottság elnökének függetlenségét oly módon, hogy minden tagállam mindkét nemből legalább három jelöltet állít (most csak egyet-egyet jelölnek, ami miatt egyrészt a testületben nagy a férfiak túlsúlya, másrészt nem feltétlenül fednek le minden szakterületet és nehéz kikombinálni, ki milyen témáért feleljen);
• a jogalkotási folyamat felgyorsítására a Tanács – ahol csak az alapszerződések engedik – teljes egészében áttérne az esetek többségében most is használt minősített többségi szavazásra;
• a tagállamok védelmi politikájának összehangolása érdekében álljon fel a Védelmi Miniszterek Tanácsa.

A második állásfoglalás a lisszaboni szerződés gazdasági kormányzással, külpolitikával, alapjogokkal és átláthatósággal kapcsolatos reformlehetőségeit vizsgálja. Javasolja például, hogy:

• legyen az euró övezetnek saját uniós pénzügyminisztere, a Bizottság dolgozzon ki egy közös uniós gazdaságpolitikát;
• ezt támassza alá egy közös euróövezeti költségvetés;
• az Európai Parlament hadd maradhasson végig Brüsszelben, ne kelljen szinte minden hónapban egyszer átingáznia Strasbourgba;
• csökkentsék az EU-biztosok számát, csak két alelnök legyen (most minden tagállamra jut egy biztos);
• a választók európai pártlistán keresztül szavazhassanak közvetlenül az európai politikai pártok listavezetőire és egyben bizottsági elnökjelöltjükre.

A harmadik állásfoglalásban az euróövezet gazdaságainak közeledésére tesznek javaslatot, valamint arra, miként legyen a zóna ellenállóbb a külső sokkokkal szemben.

• Külön, az euró zóna tagjai által biztosított költségvetést javasolnak. A fiskális rendszernek része lenne a gazdasági válság alatt kialakított, pénzügyi mentőöveket nyújtó Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) és egy külön kiegészítő euróövezeti fiskális rendszer, amelyet a tagok finanszíroznak;
• az ESM-et olyan európai valutaalappá kell továbbfejleszteni, amely hiteleket nyújthat és vehet fel, valamint egyértelmű megbízatása van a gazdasági megrázkódtatások kivédésére;
• egy konvergencia kódexre van szükség egy ötéves időszakban az adózásra, a munkaerőpiacra, a beruházásra, a termelékenységre, a szociális kohézióra;
• a megújult gazdasági kormányzásban az Európai Parlamentnek és a nemzeti parlamenteknek megerősített szerepet kell vállalniuk a demokratikus elszámoltathatóság érdekében;
• egyesíteni lehetne az eurócsoport elnökének, valamint a gazdasági és pénzügyekért felelős biztos pozícióját.

Az ötleteknek nagyrészt semmi esélye arra, hogy átmenjenek. Ahhoz először az Európai Bizottságnak javasolnia kellene, utána pedig az EP-nek és a tagállamoknak is meg kellene szavaznia. Ráadásul jónéhányhoz alapszerződést kellene módosítani, ehhez a tagállamok egyhangú beleegyezése és helyenként népszavazások kellenének.