Míg a baloldalon hajlamosak egy nagyszájú, egyszerű, valóságshow-szereplő tuskóként lefesteni őt, aki az örökölt vagyonát villogtatva megvezette az amerikai nép erre fogékony részét, Donald Trump politikai magatartásával kapcsolatban egyes jobboldali körökben az elmúlt szűk három és fél év minden katasztrófája ellenére is megingathatatlanul él az a narratíva, hogy az amerikai elnök valójában egy kimért stratéga, lépései mögött ott áll valamiféle Nagy Terv, bármekkora hülyeségeket is hord össze, az egy Nagy Kommunikációs Stratégia része, stb.

Ha hinni lehet John Boltonnak, Trump volt nemzetbiztonsági tanácsadójának, akkor mindkét narratívában van valamennyi igazság. Bolton perspektívájából Trump külpolitikáját gyakorlatilag egy az egyben alkalom szülte, ösztönös kommunikációs elképzelések és újraválasztási esélyeinek növelése vezérelték; ám a Nagy Kommunikációs Terv mögött nem álltak kiforrott politikai-filozófiai rendező elvek, csupán egy ösztönember, aki úgy tekint a nemzetközi politikára, mint ingatlanügyletek sorozatára.

Ezt onnan tudni, hogy Bolton, akit sokan kapacitáltak a kipakolásra, mióta tavaly szeptembertől már nem ő a nemzetbiztonsági főtanácsadó, előállt egy 577 oldalas memoárral a Trump-kormányban szerzett tapasztalatairól. Bár újságírók és alacsonyabb szintű kormánytisztviselők már teleírtak pár ezer oldalt a Trump-kormány meglehetősen furcsa működéséről,

A könyv csak jövő héten jelenik meg, ám ahogy lenni szokott, a jobb sztorik már elkezdtek kiszivárogni belőle. Ezek közül a fontosabb állítások, hogy Trump

• több, az alkotmányos vádeljáráshoz (impeachment) vezető ukrajnai kavaráshoz hasonló ügyben érintett;
• arra kérte Hszi Csin-ping kínai elnököt, hogy Peking amerikai mezőgazdasági termékek felvásárlásával támogassa újraválasztását, elismerőleg beszélt a kínai ujgurok átnevelőtáborokba zárásáról;
• hajlandó volt személyes szívességeket tenni azoknak a diktátoroknak, akiket kedvelt, például kínai és török cégek elleni amerikai eljárásokat gáncsolt el külső kérésekre;
• lánya, Ivanka Trump email-botrányáról akarta elterelni a figyelmet, amikor kiállt az egy újságíró brutális kivégeztetése miatt támadott szaúdi trónörökös mellett.
• többször bedőlt Vlagyimir Putyin orosz elnöknek és Kim Dzsongun észak-koreai diktátornak is;
• a Kim Dzsongunnal való kokketálásra puszta pr-eseményként tekintett, és a koreai-félsziget stratégiai ügyei helyett az volt számára a legégetőbb külpolitikai teendő, hogy külügyminiszterén keresztül eljuttasson Kimnek egy Elton John-cédét a Rocket Man című dallal, miután korábban Little Rocket Mannek (kb. Kis Rakétaember) nevezte a ballisztikusrakéta-programjával kérkedő Kimet (a sztorit korábban a koreai sajtó is megírta, a CD nem jutott célba);
• azt pedzegette, hogy el kellene törölni az elnöki mandátumkorlátot, egy elejtett mondatában azt mondta, kivégeztetné a kellemetlenkedő újságírókat, börtönbe szerette volna záratni John Kerry volt demokrata külügyminisztert, és menőnek tartaná Venezuela megszállását, mert a dél-amerikai ország „eleve az Egyesült Államok része”;
• nem tudta, hogy Nagy-Britanniának vannak atomfegyverei, és azt hitte, Finnország Oroszország része;
• az ilyen epizódok miatt a kormány több tagja, köztük Mike Pompeo külügyminiszter is idiótának tartja.

Trump szerint a The Room Where It Happened (kb. A szoba, ahol mindez történt) című könyv szemenszedett hazugság, és a Fehér Házban mindenki gyűlölte John Boltont. Az amerikai kormány pert is indított, hogy megakadályozza a könyv kiadását, és még most is próbálja elgáncsolni a keddi megjelenést. Mások szerint igazából semmi új nincs a sztoriban, eddig is pontosan lehetett tudni, hogy Trump külpolitikája egy katasztrófa. Mike Pompeo külügyminiszter pedig úgy reagált a kiszivárgott részletek kapcsán: Bolton hazugságokat terjeszt, és egyszerre szomorú és veszélyes is, hogy mostanra áruló lett belőle

Rozmárbajuszú héja

Bolton az amerikai kül- és biztonságpolitika régi motorosa, a régiesen héjáknak (hawk) is nevezett, az Amerika különlegességében, globális rendőri szerepében, az erőalkalmazásban mélyen hívő, a nemzetközi szervezeteket és a nemzetközi jogot az Egyesült Államok szuverenitását és cselekvési szabadságát csorbító liberális mételynek tartó csoport oszlopos tagja. Ma is kiáll az iraki háború szükségszerűsége mellett, az Iránnal és Észak-Koreával szembeni keménykedés híve, egyes hírek szerint ha rajta múlna, mindkét „latorállamot” szívesen megtámadná. (Gyakran sorolják a neokonzervatívok táborába, bár ez utóbbit ő visszautasítja.)

Az eredetileg jogász végzettségű Bolton először az 1980-as években, a republikánus Ronald Reagan alatt kapott magasabb kormányzati pozíciót, mind az idősebb, mind a fiatalabb George Bush alatt külpolitikai posztokat töltött be, 2005 és 2006 között ideiglenesen az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete is volt, ami nézetei fényében különösen érdekes helyzetet teremtett. (Ideiglenes kinevezését eleve egy procedurális kiskapu tette lehetővé.)

Politikai pályájának megakadásával különböző tanácsadói kapacitásokban és konzervatív agytrösztökben hangoztatta nézeteit, sokat szerepelt a Fox News jobbos hírcsatornán is. Korábbi hírek szerint már a Trump-kormány felállásakor felmerült a neve a nemzetbiztonsági tanácsadói posztra, de első találkozásuk alkalmával Trump annyira nevetségesnek tartotta Bolton rozmárbajuszát, hogy a dolog kútba dőlt. Később aztán mégis megkapta a pozíciót, miután Trump előtte két tanácsadót is elfogyasztott. 

Ahogy a New York Times írja, míg más régi motorosok inkább azért vállaltak pozíciót a kabinetben, hogy „felnőttként” terelgessék a csapongó elnököt, Boltont ezzel szemben egyéni külpolitikai elképzelései megvalósításának vágya vezérelte. Végül azonban ennek sikertelensége vezetett lemondásához (Trump szerint kirúgásához): a keményvonalas külpolitikát követelő Bolton Szíria, Irán, Kína ügyében is összekülönbözött az elnökkel, aki (Bolton szerint) hajlamosabb volt aktuális benyomásai és belpolitikai-kommunikációs céljai mentén „üzletet kötni” bárkivel.

Kemény, de gyenge

A könyv tartalma eddig egy Bolton által jegyzett, a Wall Street Journalben megjelent rövid kivonat, valamint amerikai szerkesztőségekhez előzetesen eljuttatott példányok recenziói alapján ismert.

Ezek egy jelentős része Kínához kapcsolódik. Bolton szerint Trump elődjével, Barack Obamával szemben komolyan veszi, hogy az autokratikus Kína fenyegetést jelent az Egyesült Államok stratégiai érdekeire nézve, de a Kína-politikát mégis káosz uralja. Bolton ezt Trump vezetési stílusára (illetve annak hiányára), a Fehér Ház belső ideológiai ellentéteire (vannak Kína-barátabb hangok is az elnöki hivatalban) és a Kínával szembeni kereskedelmi viták okozta „fekete lyukra” vezette vissza. (E téren nincs új a nap alatt, a konzervatív külpolitika egy másik, hasonlóan megosztó megítélésű nagy öregje, Henry Kissinger évtizedekkel ezelőtt szintén azon panaszkodott, hogy az akkor éppen Japánnal zajló kereskedelmi viták félreviszik a „fontos” katonai–stratégiai ügyeket).

Bolton szerint Trump számára a legfontosabb az volt, hogy megállapodást kössön Kínával, és ezt nagy amerikai győzelemként adhassa el a 2020-as választásokon. Ezért hajlandó volt szemet hunyni az összes stratégiai ellentét fölött, és például a Huawei vagy a ZTE kínai telekomcégek elleni hatósági fellépést is akadályozta kínai kérésre. Bolton szerint Trump szintén a kereskedelmi megállapodás megkötése végett tartózkodott a hongkongi tüntetők melletti kiállástól, az emberi jogi ügyek felhánytorgatásától, az ujgurokkal szembeni lépések elítélésétől. (Ahogy megjelent Bolton írása, Trump hirtelen aláírta azt a kongresszus által korábban egyetlen ellenszavazat mellett elfogadott törvényt, amely szankciókat vet ki kínai tisztviselőkre az ujgurokkal szembeni fellépés miatt.)

Azóta Kínával szemben megint megy a kardcsörtetés, amit Bolton azzal magyaráz, hogy nem lett meg a nagy megállapodás (amit tető alá hoztak, az elég sovány), Trump újraválasztási esélyeit most megítélése szerint jobban szolgálja a keménykedés. 

 – summázta Bolton.

Káosz

A könyvből napvilágra került többi sztori nem nagyon meglepő vagy ismeretlen. Bolton a recenziók szerint hosszan ír róla, hogy

• a Trump-család, különösen az elnök veje, Jared Kushner hogyan próbál irányítani a kormány egyéb tagjai helyett;
• Trump különböző tanácsadói között milyen intrikák és palotaforradalmak folynak, hogy a döntéshozatalt áthatja a káosz;
• Trump lépten-nyomon összeesküvéseket sejt minden mögött, és „elképzelése sincs róla, hogyan kellene vezetni a Fehér Házat, a hatalmas amerikai kormányzatról nem is beszélve”.

Trumpot filozófiai és politikai értékek híján a személyes ösztönei vezérlik, na meg a „valóságshow-s pózolás” lehetősége, írja Bolton. Nagyjából ugyanezt írta meg másfél évvel ezelőtt a Trump-kormányról Bob Woodward legendás újságíró, és valamivel korábban Michael Wolff nem legendás újságíró is, ebből fakadóan a nagy megfejtések terén sok újat nem tudtunk meg.

Nagy különbség viszont, hogy John Bolton nem külső megfigyelőként vagy balos erkölcscsőszként ekézi Trumpot, hanem a konzervatív politika egy régi szereplőjeként, végső soron jobbról támadja az elnököt, és egyébként a kikerült részletek alapján az elnök mellett a balos sajtót, a Demokrata Pártot és mindenki mást magán kívül. 

Daniel Drezner nemzetközi kapcsolatok professzor szerint tartalmilag is vannak fontos újdonságok Bolton írásában. Például John Kelly volt kabinetfőnök jóval a koronavírus-járvány előtt megjegyezte, hogy Trump képtelen lenne kezelni egy nagyobb válságot, ami be is jött. 

Drezner szerint az is kiderül a könyvből, hogy Trump az amerikai történelem legrosszabb tárgyalója, hogy Mike Pompeo mennyire nehezen jön ki Trumppal, valamint hogy Bolton állításai fényében nehezen működhet Trump és a republikánusok azon stratégiája, hogy a Kína elleni harcra húzzák fel a 2020-as választási kampányt, és azzal vádolják Joe Biden demokrata elnökjelöltet, hogy nem elég kemény Pekinggel szemben.

Valóban kavart Ukrajnában

Szintén nem nagy meglepetés, de a könyv megerősíti a Trump ellen az impeachment során felhozott vádakat is. Az elnököt azért próbálta felelősségre vonni a törvényhozás demokrata párti többségű alsóháza, mert rá akarta venni Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt, hogy indítson vizsgálatot Trump demokrata párti kihívója, Joe Biden fia ellen, aki egy (minimum gyanús) ukrán cég igazgatótanácsi tagja volt – nyomásgyakorlás végett pedig visszatartotta az Ukrajnának a kongresszus által megítélt katonai segélyt is. A vádat később tanúvallomásában Bolton egy beosztottja is megerősítette, és azt is elmondta, hogy a volt nemzetbiztonsági tanácsadó is kiakadt az elnök ukrajnai kavarásain. 

Ekkor felmerült, hogy Boltont is tanúzásra fogják az eljárásban, de eleinte a Fehér Ház és a törvényhozás közti eljárásügyi vitákra hivatkozva tartózkodott ettől. Januárban könyve piszkozata alapján a New York Times megszellőztette, hogy Bolton szerint is volt zsarolás, amit ő rendkívül aggasztónak tartott. Ekkor Bolton azt mondta, ha beidézik, hajlandó tanúskodni, ám januárra az ügy már a törvényhozás republikánus többségű felsőháza előtt volt, ahol a jobboldal végül úgy döntött, nincs szükség tanúkra. Végül Trumpot felmentették. 

A könyv végleges formájában mindenesetre Bolton valóban azt írja, hogy Trump a választásba való beavatkozásra kérte az ukrán elnököt, és explicite közölte, hogy amíg nem segít, nem kapja meg a katonai segélyt, amit ő elsősorban Trump összeesküvéselmélet-hívő ügyvédje, Rudy Giuliani befolyásának tulajdonít (erről itt írtuk részletesen). 

Ettől függetlenül arról nem ír, hogy szerinte el kellett volna-e mozdítani az elnököt emiatt, bár megjegyzi, hogy a Demokrata Párt szerinte elbénázta az impeachmentet, egy elsietett, szükségtelenül pártos, elsősorban az előválasztási naptár által vezérelt folymatnak nevezi a dolgot. Azt is hangsúlyozza, hogy több esélyük lett volna felelősségre vonni az elnököt, ha nem csak az ukrán ügyre összpontosítanak, mivel szerinte számos hasonló eset volt még Trump külpolitikájában, az effajta afférok rendszerszintű problémát jelentettek.

(Egyesek megjegyzik, Bolton magatartásában az is szerepet játszhatott, hogy a könyvben való kitárulkozás sokkal jobban fizet, egyes hírek szerint kétmillió dollárt kapott a könyvért. Mások szerint inkább a büszkeségén, megítélésén esett csorba motiválta.)

Támadják

Mindenesetre azt többen megjegyezték, hogy

Az egyik legerősebb recenzióban Jennifer Szalai a New York Timesban arról ír, amellett, hogy a könyv szükségtelenül terjengős, stilisztikailag és történetvezetését tekintve csapnivaló, az egészet belengi a volt nemzetbiztonsági tanácsadó önteltsége és megszállottsága Amerika külső és belső ellenségeivel szemben (utóbbit illetően bőven jut a sajtónak, a baloldalnak, vagy akár Jim Mattis korábbi védelmi miniszternek); így aztán az egész szöveg az unalom és az enyhe téboly két véglete között ugrál.

Egyes információmorzsákból elég egyértelműen visszaköszönnek Bolton vesszőparipái, például ekézi az Észak-Koreával való (azóta csúfosan megbukott) közeledést, és azt írja, Trump ezt is csak a PR-hatás miatt csinálta – itt azonban meg kell jegyezni, hogy Bolton a kezdetektől ellenezte a dolgot, egyes hírek szerint eleve ő gáncsolta el a megállapodást a két fél között. Hasonlóan bírálja Putyin és Trump kapcsolatát, és általában véve az amerikai elnök magatartását Oroszországgal szemben – de az Oroszországgal szembeni álláspontját évek óta lehet ismerni.

Roberth Lighthizer, Trump kereskedelmi megbízottja például tagadta a neki tulajdonított mondatokat. Mike Pompeo külügyminiszter, aki a Bolton szerint háta mély megvetéssel viseltetik Trump iránt, természetesen „hazugságoknak, teljesen elferdített féligazságoknak" nevezte a róla megjelent részleteket. Bolton azon állítása sem tűnik reálisnak, hogy a kínai elnök kerek-perec előadta Trumpnak, hogy táborokba zárták az ujgur lakosság egy jó részét – Kína nyilvánosan ezt máig tagadja, önkéntes bentlakásos iskoláknak nevezi a létesítményeket. 

Bizalmas-e?

Donald Trump a Wall Street Journalnak adott interjújában hazugnak, őrültnek és jelentéktelennek nevezte Boltont, tagadta, hogy puha lett volna Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár-államfővel szemben, bár azt nem cáfolta, hogy kínai kérésre kaszálta volna el a Huawei és a ZTE elleni eljárásokat.

A Twitteren szokásához híven még szebb szóvirágokat font, például azt írta, „Ketyós John Bolton”  egy háborgó bolond, aki csak háborúzni akart, de fogalma sem volt semmiről. A demokraták ezzel szemben arról beszélnek, hogy Bolton könyve megerősíti az elnök minden bűnét, viszont Boltonba is keményen beleszállnak, amiért minderről nem akart tanúskodni.

a koronavírus-járvány kezelése és az utóbbi hetek tüntetéshulláma által felkorbácsolt indulatok, illetve általában véve Trump csapnivaló megítélése fényében vélhetően nem az ukrán ügyek felhánytorgatása vagy a kínai elnökkel szemben elejtett néhány mondat fog dönteni a november 3-i elnökválasztáson, még ha az amerikai külpolitika szempontjából valóban súlyos dolgokról is van szó. 

Ráadásul az még nem is biztos, hogy a nagyközönségnek is lesz-e lehetősége megismerni és megítélni a könyvet. A Fehér Ház már hónapok óta harcol a kiadóval, számos részt ki is húzattak az írásból, arra hivatkozva, hogy egyes részletek kiteregetése sértené Amerika nemzetbiztonsági érdekeit.

A héten a Fehér Ház beperelte Boltont, és hasonló indokkal az igazságügyi minisztérium is a kötet visszahívásáért indított eljárást, a bírósági beadványban több amerikai hírszerzési vezető érvelt amellett, hogy bizalmas információk találhatók a könyvben. Bolton és a kiadó ügyvédjei szerint pusztán politikai okokból akarják megakadályozni a könyv napvilágra kerülését, és eleve elkéstek a panasszal; jogászok szerint nem valószínű, hogy sikerül megakadályozni a polcokra kerülését.

(Borítókép: Trump és Bolton 2017 júliusában - fotó:  Sean Gallup / Getty Images)