Atlanta és Memphis között nagyjából félúton, Mississippi államban fekszik Tupelo, egy 35 000 fős kisváros, amit csak azért talál meg bárki is a kétszer ötsávos autópályáról letérve, mert egy dologról híres: itt született Elvis Presley, az ember, aki megismertette a feketék zenéjét a fehérekkel.

Tupelo egyébként pont olyan, mint minden városka errefelé, rendezett zöld gyepek végén álló tipp-topp templomok, az utcán mindenkinek köszönő helyiek, és így tovább, a perzselő hőségben a tornácon hintaszékben ülő nénik is stimmelnek, akik mindenkinek köszönnek, aki arra jár, mert délen vagyunk, és itt udvariasak az emberek. Persze ha bemennék a házba engedély nélkül, akkor hasba lőnének egy sörétes puskával, de ez már más lapra tartozik, meg eleve, nem kell bemenni.

Elvis szülőházába sem lehet bemenni, ami annyira nem is baj, mert kb. három ember fér el benne egyszerre. Egy semmitmondó, szürke faház az egész, ott áll az Elvis-múzeum és Elvis-kápolna mellett, jobbra tőle az a templom, ahová a kis Elvist az anyja cipelte gyerekként, és nem tévedés, ez az épület is igazi, egy kiírás szerint felpakolták egy bazinagy teherautóra és arráb vitték, hogy az emlékparkban kapjon helyet.

Ami a legmeghökkentőbb az egészben, az egy budinak tűnő kalyiba, tetszik tudni, amolyan kert végi árnyékszék, amit tanyákon még mindig lehet látni, de ezen nincs felirat, hogy mondjuk itt székelt sokáig Elvis, vagy valami. A múzeum egy külön világ, elképesztő mennyiségű giccsel, életnagyságú Elvis-szoborral és porcelánkutyával. Mindent lehet kapni, amire rá lehet applikálni a Király arcmását, ki ne szeretne úgy fogat mosni, hogy a keféről Evis vigyorog rá, ugyebár. Mivel az Index blueskommandója Gracelandet, Elvis utolsó házát, illetve az abba berendezett múzeumot is meglátogatja, így a tupelói élményekről bővebben majd később számolunk be.

Most éppen Memphisben vagyunk, ahol Little G Weevil tegnap este három díjat is átadott a Blues Awards-on, a blues Oscar-díján (nem én találtam ki, de pompás analógia), és ahol elindult a pályafutása is, egy olyan étterem konyhájában, ahol a falról spaknival sem lehet lekaparni az évszázados zsírt, de olyan rántott harcsát adnak, hogy percekig sírtuk utána a gyönyörűségtől.